Carlos Quiroga: „Géniusz”, „kiemelkedő alak”, „ragyogó tehetség”, „mester” – ilyen jelzők hangzanak el veled kapcsolatban már jó ideje, egyre szélesebb körben. Te pedig folytatod a munkát, keményebben, mint valaha. Milyen hatással van az írói teljesítményedre az elismerés? Segítségként, kihívásként éled meg? Szédítő érzés lehet felszentelt íróvá válni. Hogyan viseled?

Gonçalo M. Tavares: Éveken keresztül alkottam mindenféle külső behatás nélkül. Huszonéves koromban, amikor leültem írni, megszűnt körülöttem a világ, mintha egy akváriumba kerültem volna. A harmincas éveimben, amikor a kiadók már árgus szemmel lesték minden megnyilvánulásomat, kialakítottam egy ösztönös védekező mechanizmust a sikerrel szemben, ami azóta is működik, és szükségem van rá, mert a dolgok óhatatlanul is megváltoznak, amikor nyilvánosságra kerülnek. Egyik oldalról el kell ismernem, milyen hihetetlenül csodálatos és meglepő élmény számomra, hogy ekkora érdeklődés fogadta a könyveimet. És ez tulajdonképpen jó, sőt, nagyon jó, mert úgy vélem, hogy az élet sokkal rosszabb dolgokkal van tele. Csupa szörnyűség vesz körül bennünket, amitől lehetetlen megszabadulni; mindenhonnan az erőszak leselkedik ránk, sok a szenvedés és a halál, ezért amikor valami jót tapasztalunk, a legkevesebb, amit tehetünk, hogy nem rontjuk el. Ennek megfelelően a könyveim sikere, az elismerések és egyáltalán, hogy ilyen remekül alakultak a dolgok, nem fordulhatnak át bennem semmi rosszba. Ebben biztos vagyok. Képtelenség volna, ha mindazt a jót, ami velem történt, valami ijesztővé alakítanám át. Az igaz, hogy sokkal több hatás ér kívülről, nem élhetek akváriumban, mint azelőtt, mégis igyekszem távolságot tartani. Az én módszerem az, hogy egyfajta nyersanyagot állítok elő meghatározott idő alatt, aztán ezt a nyersanyagot évekig forgatom magamban, mint egy kelesztőben, időnként átgyúrom, lenyesegetek belőle részeket, visszateszem pihenni, újra előveszem stb. Csakis úgy tudok a szövegtől kellő távolságot tartani, ha nem írok le rögtön mindent, és nem adom ki azonnal a kezemből, amit leírok. Évek telnek el, mire az írásaim megjelennek. Az Uma Viagem à Índia („Utazás Indiába”) című regényemet például 2002 körül írtam, de csak 2010-ben adtam ki. Egy ilyen nyolc-kilenc éves kihagyás lehetővé teszi, hogy a külvilág közvetlen hatásaitól független maradhassak. Én soha nem aggódom, hogy mikor készül el a következő kötetem. Mindig van néhány, évekkel korábban megírt könyvem, amit még nem jelentettem meg. Ez megnyugtat. Nem érzek semmilyen külső nyomást, és azt hiszem, ez egyfajta sztoikus hozzáállás is a részemről, ami mindig jellemző volt rám. Így lehet nyugodt szívvel különbséget tenni a jó és kevésbé jó dolgok között. És azt hiszem, többnyire sikerül is.

CQ: „Gonçalo M. Tavaresnek nincs joga 35 éves korában ilyen jól írni” – nyilatkozta Saramago a [Lukács Laura fordításában magyarul is elérhető – a szerk.] Jeruzsálem című regényed kapcsán, most pedig ott tartasz, hogy a hírneved kezdi felülmúlni a nagy író emlékét. Milyen érzés számodra, hogy a portugál kritikusok és szerzők egyaránt téged emlegetnek a legtöbbet? Volt, aki bevallotta, hogy legszívesebben megpofozna...

GMT: Amikor a kritikusok vagy írók, köztük Saramago, ilyen elismerő szavakkal illetnek, elsősorban örömöt érzek. Igazán nagyszerű, hogy Saramago és más neves írók ilyen nagy lelkesedést mutatnak az írásaim iránt. Nincs annál jobb, mint amikor a szakma értékeli nagyra a teljesítményünket. Van egy zongoraművész barátnőm, aki a többi zongorista elismerését tartja a legfontosabbnak. Az én esetemben az írók képviselik a szakmabelieket. Ők tudják, milyen nehéz megírni egy jó könyvet, mert azzal is tisztában vannak, hogy millió hibát lehet közben elkövetni. Az előző generációhoz tartozó idősebb szerzők kitüntetett figyelme különösen nagy megtiszteltetés számomra, mert a szakmai hovatartozást nagyon fontos dolognak tartom. Egy íróközösség tagjának lenni számomra szent dolog, ezt soha nem titkoltam. Ezért mindig igyekszem jó viszonyt fenntartani az írótársaimmal, és nagy elégedettséggel tölt el, ha ők is így viszonyulnak hozzám. Saramago minden velem kapcsolatos szava rendkívüli nagylelkűségre vall, nagyon hálás vagyok neki érte, és talán meg sem... Nos, amikor Saramago felvetette a Nobel-díj lehetőségét, és bevallotta, hogy legszívesebben felpofozna, azt nem negatívumként éltem meg, hanem nagyvonalú gesztusként; pozitív energiaként, biztatásként, hogy nem kell aggódnom, jó úton járok, csak csináljam tovább azt, amit eddig. És így is tettem.

CQ: Ebben az évben [2016-ban - a szerk.] Brazíliában és Argentínában is megfordultál. A legkülönfélébb irodalmi rendezvényekre kapsz rendszeresen meghívást. Milyen jelentőséget tulajdonítasz ezeknek a találkozóknak az írói pályafutásod szempontjából?

GMT: A külföldi utak, konferenciák, találkozók jó apropót szolgáltatnak a szövegíráshoz. Szeretem, amikor egy irodalmi összejövetel olyan kérdéseket is felvet, amelyek kívül állnak az érdeklődési körömön. Mindig nagyon élvezem, ha arra kényszerülök, hogy kimozduljak a megszokott kerékvágásból. Ilyenkor olyasmit is leírok, amit magamtól eszembe sem jutott volna papírra vetni. Ezért általában lehetőségként tekintek ezekre a szóbeli kommunikációt biztosító nyilvános rendezvényekre. Alkalmat teremtenek az írásra.

CQ: A legutóbbi regényeid a kritika szerint „új hangon” szólalnak meg. Ennyire elütnek az előző munkáidtól?

GMT: Szerintem az irodalom betűkből lesz, nem irodalmi műfajokból. Szoktam is mondogatni, hogy az író munkájának alapanyaga a betűkészlet, ahogy a szobrászé a kő. Ezért alapvetően fontosnak tartom, hogy tisztázzuk: az író eszköztára az ábécé, nem a különböző irodalmi műfajok. A betűknek nincs műfajuk. Az „a” nem csak az esszé sajátja, a „p” nem csupán a költészet része. Az ábécé betűi egyetlen közös halmazt alkotnak: ez a massza az alapanyag. Az irodalmi műfajokban való gondolkodást mesterkélt dolognak tartom. Én mindig a rendelkezésemre álló betűkészletből indulok ki, és hogy mi kerekedik ki belőle, azt nem lehet előre tudni. Nekiülök, írok, és amikor készen vagyok, akkor nézem csak meg, miféle „szerzet” került ki a kezem alól. Aztán megpróbálom a helyére tenni, elnevezni valahogyan. Vannak olyan szerzemények, amelyeket úgy alkotok meg, hogy amikor elkészülnek, nem tudom hová sorolni őket: nem novellák, nem esszék, sehová sem illeszthetők be, ezért ki kell találnom nekik egy új irodalmi megjelölést, attól függően, hogy milyen hangnemben íródtak. Az én írói működésem tulajdonképpen ebből áll: korábban nem létező, hipotetikus irodalmi műfajokat találok ki, és elnevezem őket valahogy: dal, úr, Bloom Book. Végül egyik sem marad majd név nélkül, remélem.

CQ: Van két könyvciklusod: az O Bairro („A negyed”) és a Livros Pretos („Fekete könyvek”). Tervezed a folytatásukat, vagy lezártnak tekinted mindkettőt?

GMT: A Királyság-ciklusom négy regényből állt. Azt a sorozatot befejeztem. Tekinthetjük egyetlen négyrészes könyvnek a Gonoszról. Az O Bairro más tészta. Annak a ciklusnak a könyvei egy utópia részét képezik. A terv szerint tíz „úr” kerülne bemutatásra. Még nem dőlt el, hogy folytatom-e a sorozatot. Egyelőre várok. Ki akarom deríteni, hogyan „érzi magát” az O Bairro, mivé szeretne alakulni. Soha nem hozom magam olyan helyzetbe, hogy rákényszerüljek egy könyv megírására. Az O Bairro mint utópia nagyon izgat. Erős téma, folyamatosan alakul, van rá esély, hogy folytatom, de ez még nem biztos.

CQ: Példátlan józansággal és mértéktartással kezeled a horrort és a groteszket. Ez a két elem szinte soha nem hiányzik a könyveidből. A művészetnek is a horror és a groteszk a két legerősebb alkotóeleme?

GMT: Nos, a horror és a groteszk kapcsán én abból indulok ki, hogy az irodalom egyfajta perverzió. A perverz szó eredeti jelentésében: a dolgok másik oldala, fonákja, visszája, ami nem látható, mert el van rejtve. Ebben az értelemben, a perverzió, aminek köze van a „percorrer” („bejár”, „felfedez”, „átkutat”) igéhez, a rejtett, sötét oldal bejárásához, felkutatásához. A nyelv alkalmas a fonákságok megmutatására. Ha ehhez a gondolathoz ragaszkodunk, azt mondhatjuk, hogy az irodalom is perverzió, a szó eredeti értelmében. A borzongató – én inkább ezt a szót használnám, nem a horrorisztikus és a groteszk jelzőt –, a rémisztő, az izgalomkeltő elemek mindig jelen voltak az irodalomban. Ebből a szempontból az én regényeimre is a perverzió a jellemző, egyes könyveimben egészen szembeötlő módon. A Királyság-ciklusban (a Jeruzsálem és a [Bense Mónika fordításában magyarul is elérhető – a szerk.] Tanuljunk ​meg imádkozni a technika korában című regényemben) például konkrétan érezhető a Gonosz jelenléte. A Tanuljunk ​meg imádkozni a technika korában egy fasiszta orvos gondolatvilágába enged betekintést, aki embertelen tettekre képes másokkal szemben. A Gonoszt nagy rejtély övezi. A Jó és a Rossz máig megfejthetetlen talány. Egy nap talán majd lesz bátorságom a Jóságra is megfejtendő titokként gondolni, de mostanáig a Gonosz érdekelt, a Királyság-ciklusban legalábbis ezt állítottam a középpontba. Nagy általánosságban a torz emberi megnyilvánulások érdekelnek: a féltékenység, az agresszió, az erőszak, a félelem, a szorongás – főleg ezek az érzések és megnyilvánulások foglalkoztatnak. A nyugodt, békés viselkedés mintha nem lenne eléggé érdekfeszítő a nyelv számára. A nyelvet a diszfunkcionális működés izgatja. Úgy vélem, hogy mindez az irodalom alaptermészetéből fakad: az zavar bennünket, ha valami nem jól működik; arról beszélünk, arról írunk. Ha minden rendben volna, nem zavarná meg semmi a nyugalmunkat, nem lenne miről beszélnünk, nem volna miről írnunk.

CQ: Úgy tűnik, megállás nélkül dolgozol, ontod magadból a műveket. Mennyi időt és erőfeszítést igényel tőled ez a megszállottság?

GMT: A nyers változattal viszonylag gyorsan elkészülök. Ösztönösen írok, szinte úgy, ahogyan járok, ugrálok vagy futok. Megállíthatatlanul árad belőlem a szöveg, néha robbanásszerűen tör elő – előfordul, hogy két-három órán át szünet nélkül, folyamatosan írok. Aztán amikor ezen a kezdeti szakaszon túl vagyok, hosszú időre megállok, sokszor évekre. Ezért késlekedem annyit egy-egy könyvvel. Évekig érlelgetem magamban az írásaimat, a felesleges részeket kihúzom. A könyvek életritmusa az én életritmusomhoz igazodik. Ezért kerülnek jóval a megírásuk után kiadásra.

CQ: Amikor egy-egy témát kibontasz, a rád jellemző kiegyensúlyozott sokrétűséggel – mintha patikamérlegen mérnéd az arányokat –, a tervszerűség és a fegyelmezettség előrébb van, mint a látható teljesítmény? Előre látod az egészet, minden részletével együtt, vagy az egyes darabok/könyvek csak később kerülnek a helyükre?

GMT: Igazság szerint nincsenek előzetes terveim, sem az egyes könyvekkel, sem a könyvciklusokkal kapcsolatban. Rengeteget írok, többnyire ösztönösen. Lejegyzek négy-öt gondolatot, egy-két képet – ez nekem bőven elég ahhoz, hogy elkezdjek írni egy könyvet. A sorozatokat sem tervezem meg előre. Amikor például az O Senhor Valéry („Valéry úr”) megjelent, az O Bairro ötlete még fel sem merült bennem. Már a harmadik vagy a negyedik „úr”-nál tartottam, amikor a „Negyed” képe megjelent előttem. Így jöttem rá, hogy mi köré szerveződik a sorozat, és gondolom, tovább is épül majd, csak még nem tudom, hogyan. Azt szoktam mondani, hogy minden könyv egy-egy különálló pont. Ha ezeket a pontokat valahogyan összekötöm, kialakul egy alakzat. Gondolom, az egymástól függetlenül megjelent könyveim valamilyen módon össze fognak kapcsolódni, de hogy hogyan, azt még nem tudom, ezért elképzelésem sincs, milyen alakzatot fognak felvenni. Engem a felfedezés kíváncsisága hajt: azért írok olyan sokat, hogy menet közben rájöjjek valamire, ezért jobb, ha nem tudom előre, mit fogok csinálni. Ez a lényeg: úgy írni, hogy sejtelmem se legyen, mi kerekedik ki az egészből. Amikor megneszelem, mit akarok írni, lemondok az írásról. Mindig. Ha már előre ismerem a történetet, ha csak nagy vonalakban is ott a fejemben egy egész história, minek írjam meg? Mi abban az érdekes? Az írás öröme, izgalma számomra abban áll, hogy feltáratlan tájakat térképezek fel. Az írásművek természetesen rengeteg szálon kapcsolódnak egymáshoz, amennyiben ugyanaz a szerző hozza létre őket, ám az is előfordul, hogy szembekerülnek egymással, mint két különböző természetű állat: ellenséges viszony alakul ki köztük. A Viagem á Índia és a Canções Mexicanas („Mexikói dalok”) például elállatiasodott viszonyaikkal totális ellentétben állnak az O Senhor Valéryvel. Egészen más a hangulatuk, a ritmusuk. Az O Senhor Valéryt vagy az Histórias falsast („Hamis történetek”) háborítatlan nyugalom jellemzi, a Canções Mexicanasban viszont brutálisan gyorsan zajlanak az események. Ezért nem tudom igazán, mit mondjak. Szeretek úgy tekinteni a könyvekre, mintha állatok lennének, a maguk életterével. Ezek az állatok közel kerülhetnek egymáshoz, családot alkothatnak, de ellenségeket is szerezhetnek maguknak. Én ebben lelem örömömet; élvezem, ha ellentétes irányba vezető utakat tudok felmutatni.

CQ: Ami a szereplőidet illeti, káprázatos kavalkádot vonultatsz fel. Ebben rejlene a narratívád varázsereje? Szerinted melyek az irodalmi szöveg meghatározó elemei?

GMT: Rokonszenves számomra a gondolat, hogy a regény mint fikció a szereplőkön keresztül valósul meg: ahogy az egyes karakterek kibomlanak, útjaik keresztezik egymást. A szereplők általában elbuknak, és a narratíva nem más, mint ezeknek a bukásoknak a története.  A legtöbb regény azt meséli el, hogyan billennek ki a szereplők az eredeti pozíciójukból. Egy olyan könyvben, mint a Tanuljunk meg imádkozni a technika korában, ez napnál világosabban látszik. Ebben a regényben egy ember életét írtam meg: a legerősebb és leggyengébb pillanatait, a fájdalmait, a felemelkedését és a bukását. Ebben az értelemben klasszikus narratívának tekinthető. Tetszik nekem, ha egy fiktív történetben nyomon követhetem a szereplők különböző pillanatait: a felemelkedésüket és a bukásukat... Azt viszont nem kedvelem, ha a fikciónak nincs más célja, mint hogy elmeséljen egy történetet. Számomra az elbeszélés szorosan összefonódik az esszé műfajával. Imádom az úgynevezett fikciós esszéket. Olyan képzeletbeli gondolatvilágokba vezetnek, amelyek nem törekszenek mindenáron az igazság megtalálására, csak utakat, lehetőségeket akarnak kikísérletezni. A regény is ilyen feltevésen alapuló, hipotetikus történet, mint ahogyan sok másfajta elbeszélő hipotézis is létezik. A klasszikus történet így kezdődik: „egyszer volt, hol nem volt”. Ez szinte már úgy hangzik, mint egy tudományos feltevés. A regény a társadalmi viszonyok feltérképezése, kutatás az emberi tartalmak, a humánum után. Én ezt így látom, és ezért nem választom el soha a fikciót a gondolkodástól. Az olyan narratívákat szeretem, amelyek az elmélkedés, a töprengés forrásává tudnak válni, és nagyon nem bírom, ha egy elbeszélésben csak az idő telik. Ezt nem tartom elfogadhatónak.

CQ: A költészetben és az esszéírásban a végtelenség megtapasztalására törekszel?

GMT: A költészet, az esszé, a regény, a novella mint egymástól elválasztott, különálló irodalmi műfajok mesterséges képződmények, valójában nem léteznek. Számomra a költészet, az esszé és a regény mint fikció ugyanannak az „energiának” a részei. Azt mondanám, hogy engem a költészetben leginkább a szintézis, a szétszórt elemek egyetlen gyújtópontban való egyesítése, a sűrítés lehetősége érdekel. Minden azon múlik, hogyan zajlik ez a szintetizációs folyamat. Az esszé is szintetizál, másként, mint a költészetben, de szintetizál. A költészet a hangot helyezi a középpontba, a nyelvileg megformált hangot. Hangsúlyozom: nem léteznek tiszta műfajok. Minden irodalmi műnem tisztátalan, kevert vérű „félszerzet”, mint a fajok általában. Végtelenül sokféle hibrid változat él és virul egymás mellett. Egy irodalmi szöveg lehet egyszerre költemény, esszé és elbeszélés. Itt van például az Um homem: Klaus Klump („Egy ember: Klaus Klump”) című könyvem. Mondhatjuk rá, hogy regény, de tekinthetjük gondolatkísérletnek, és tulajdonképpen költészetnek is. Nincs jelentősége, hova soroljuk be.

CQ: Ami a színházat illeti, ezen a téren nem nyújtottál olyan sokoldalú teljesítményt, mint az irodalom más területein. Ugyanakkor a szövegeid alapján sorra készülnek a színházi adaptációk. Elégedett vagy ezzel a folyamattal? Mi akadályozza meg, hogy közvetlenül színdarabokat írj? A rendezők körében valószínűleg jó fogadtatásra találnának.

GMT: Soha nem gondolok külön a drámaírásra. Számomra csak írás létezik. Ebből a szempontól Roland Barthes-tal értek egyet, aki szerint az írás olyan, mint az intranzitív igék: nem kötelező tárgyat tenni mögé, nem kell megmondani, mire vonatkozik. Ennek megfelelően: amikor írok, akkor írok, tárgy nélkül, nem tartom fontosnak, hogy megkérdezzem magamtól, „mit”. Az írás már önmagában is hatalmas erőfeszítés. Mindegy, mi kerül ki a kezem alól, költemény, színdarab, esszé vagy regény, az a lényeg, hogy írok. Ennek fényében egy dráma számomra mindenekelőtt szöveg, eszembe sem jut, hogy színpadra fog kerülni. Éppen ezért soha nem gondoltam magamra dramaturgként: nem írtam kifejezetten színpadra szánt szöveget sem a történet, sem a felépítés szempontjából. Nem tartottam lényegesnek. A lényeg számomra mindig abban állt, hogy megmutassam, hogyan generál egy szöveg különböző cselekvéseket, hogyan hív életre mozdulatokat, gesztusokat. Furcsa módon nem csupán azokat a szövegeimet adták elő, amelyeknek a struktúrája legközelebb áll a színdarabokéhoz, hanem számos olyan regényemet is, köztük a Jeruzsálemet és az O Senhor-ciklust, egy tucat olyan könyvet, amelynek látszólag semmi köze a színházhoz, vagy legalábbis nagyon távol állnak tőle... nos, ezekből a szövegekből színpadi mű lett, és ennek nagyon örülök. Az O Senhor Valéryból és az O Senhor Henriből színdarab készült, a Jeruzsálemből Luís Miguel Cintra rendezésében opera stb. Szóval úgy alakult, hogy a nem színházi célra írt szövegeim egy része alkalmasnak bizonyult rá, hogy színpadi mű váljék belőlük, és ez örömmel tölt el.

CQ: Az írói univerzumod olyan zavarba ejtően szerteágazó, hogy szinte már lehetetlen követni. Újabb és újabb leágazásokkal egészíted ki. Például azzal, hogy előszót írtál Cardoso Pires egyik könyvéhez. Egy boldogtalanságról és magányról szóló regény találkozhat a te írói világoddal? Vagy pusztán kiadói megrendelésről van szó?

GMT: José Cardoso Pireshez, mint bármelyik másik szerzőhöz, mindig azzal az előzetes elvárással fordultam, hogy a műve tetszeni fog. Amikor egy könyvet kinyitok, jól akarom magam érezni, és azokra a tartalmakra fókuszálok, amelyek ezt a jó érzést megteremtik bennem. José Cardoso Pires elsőrangú író volt, rendkívüli érzékkel a szintézis iránt, emiatt természetesen nagy csodálattal és tisztelettel viszonyulok a műveihez. Azok közé az elbeszélők közé tartozott, akik képesek voltak az írott szöveget vizuális élménnyé alakítani. Az olvasó szinte látja a vacsorajeleneteket, a megelevenedett könyvlapokat, sokszor úgy, mintha moziban ülne. Carodoso Pires ábrázolásmódja egyértelműen filmszerű. Nem véletlenül került több könyve is filmvászonra. Egy szó mint száz: José Cardoso Pires számomra megkerülhetetlen szerző.  Az előszó, amit a Relógio d’Água („Vízóra”) című regényéhez írtam, a korábbi generációk iránti érdeklődésemet tükrözi. Az engem megelőző és az utánam következő nemzedékre való odafigyelést meghatározó jelentőségűnek tartom. Egyfajta kollegialitásról van szó, olyan szakmai közösségről, amelyben nem lehet mindenki fizikailag jelen, mert már nem mindenki él. Ebben az esetben José Cardoso Pires már nincs az élők közt. Az előszóval az iránta való csodálatomat akartam kifejezni, és egyúttal jeleztem, hogy szakmai közösséget vállalok vele. Nagy büszkeséggel tölt el, hogy José Cardoso Pires írótársa lehetek. Más írókkal is szívesen vállalok közösséget, hogy most hirtelen csak egy példát hozzak, Carlos de Olveirával, és van még rajta kívül rengeteg csodálatra méltó szerző, akiket csak azért nem sorolok fel, mert attól tartok, hogy valakit kihagynék. Mindazonáltal nagyon büszke vagyok arra, hogy portugálul írhatok.

CQ: Milyen irodalmi hatások érleltek íróvá? A portugál nyelvterületen belüliek, vagy inkább a kívülről érkezők?

GMT: Rengeteg irodalmi hatás ért. Az O Bairro-ciklusban bizonyos értelemben azoknak a szerzőknek állítok emléket, akikre felnézek, akiket a legjobban tisztelek. Van egy másik összeállításom is, a Biblioteca („Könyvtár”), ami Spanyolországban is megjelent már; közel kétszáz szerzőről szóló fiktív történetekből áll. Valójában megszámlálhatatlanul sok szerzőért rajongok, és a megszámlálhatatlanul sok szerző között rengeteg portugál író szerepel. Képtelen lennék mindet felsorolni, annyian vannak. A portugál nyelvű irodalomra, mint már említettem, igazán büszkék lehetünk. Ami a portugál nyelven alkotó nem portugál szerzőket illeti, elsőként Clarice Lispector, Guimarães Rosa vagy Machado de Assis neve jut eszembe... Közülük is Clarice Lispectort tartom a leginkább figyelemre méltónak. Egészen kivételes írónőnek tartom, sőt, talán a portugál nyelvű irodalom mindenkori legjobb szerzőjének. Szóval, igen, rengeteg, rengeteg külső hatás ért.

*

A szöveg eredeti címe és megjelenési helye: Gonçalo M. Tavares: "A máquina". Biblos (La Coruña), 2016/80. Online elérhető ide kattintva.