Ha megkérnének, hogy meséljem el legkedvesebb regényem tartalmát, nem biztos, hogy képes lennék minden részletében felidézni, még akkor sem, ha esetleg én fordítottam. Hosszan tudnék viszont beszélni arról, milyen nyomot hagyott bennem, amikor először találkoztam vele. Így van ez Carmen Laforet regénye, A semmi esetében is. Kötelező olvasmányaink között szerepelt a spanyol tanszéken, és miután majd’ negyven év elteltével, immár fordítóként újra találkoztam vele, ugyanúgy a bőrömön éreztem a hatását, mint amikor először olvastam.

Carmen Laforet regényének magyar kiadása úgy született, hogy tíz év után megelégeltem, hogy hiába kopogtatok spanyol szerzőimmel az Európa Kiadó ajtaján, és 2005-ben a Spanyol Nagykövetség kulturális attaséjának támogatásával végül elszántam magam, hogy útjára indítom a Spanyol Elbeszélők sorozatát. Hogy ez a tervem megvalósult, és hogy a sorozat első darabja lehetett A semmi, abban Marta Cerezalesnek, Carmen Laforet lányának sem kis szerepe volt, aki akkor oktatási attasé volt a követségen.

A semmi a Don Quijote, a Pascual Duarte családja és a Száz év magány mellett minden idők legtöbb nyelvre lefordított spanyol nyelvű regénye volt már 2006-ban is, amikor nálunk is megjelent – szinte egyszerre a regény francia változatával, melyet a Gallimard adott ki újra, miután évtizedekkel korábban egy másik kiadónál már két kiadást is megért. Halála után ugyanis Európa-szerte ismét fölfedezték Laforet első regényét, amelyet kilenc hónap alatt írt, és amellyel alig huszonhárom esztendősen, fiatal, kezdő írónőként robbant be a férfiak uralta spanyol irodalomba.

1944-ben a Destino Kiadó első ízben hirdette meg pályázatát a Nadal-díjra. Szerkesztő ismerőse, majd későbbi férje, Manuel Cerezales tanácsára Laforet be is adja a kéziratot, és rögtön el is viszi vele a pálmát, de úgy, hogy nem sokkal a pályázati határidő lejárta előtt még nagynénje madridi lakásának nappalijában a fotelok és a székek kárpitjára gombostűzve sorakoznak A semmi fejezetei. A pályadíjas regény aztán 1945-ben jelenik meg, és még abban az évben háromszor kiadják.

A félénk, törékeny fiatal lány bátran állja a sarat az irodalmi élet színterén az olyan nemzedéktárs férfiak mellett, mint a későbbi Nobel-díjas Camilo José Cela, a drámaíró Antonio Buero Vallejo vagy Miguel Delibes. Friss, egyszerű, tiszta hangjával új színt visz a ’27-es nagy nemzedék zajos sikerei és a polgárháború léleknyomorító borzalmai után erősen ellaposodott spanyol irodalomba a Franco-rendszer sötét esztendői alatt, ahol a nőt leginkább családanyaként szeretik látni a férfiak.

A regénybeli fiatal főszereplő, Andrea életének első egyetemista évét nyomon követve pontos képet alkothatunk a negyvenes évek Barcelonájáról, a polgárháború után éledező országról, és mindezt úgy, hogy közben szinte szó sem esik a történeti háttérről, és talán csak az „odavetett” félmondatokból tudhatjuk, mi az oka a család anyagi és morális elszegényedésének.

A regény közvetlen tapasztalati hátterét az adja, hogy Laforet még kiskorában a Kanári-szigetekre költözik Barcelonából a szüleivel, és mire 1939-ben visszatérnek, már semmi nem maradt abból az idilli városból, amelyet maguk mögött hagytak, mert amerre néz, mindenütt a három éve dúló polgárháború nyomait látja. A Kanári-szigetekre a polgárháborúnak jószerivel csak a híre jutott el, nem nehéz elképzelni, mit érezhetett visszatérve Barcelonában. Ebből az érzésből születik aztán A semmi, melynek kéziratán 1942–44 között, már Madridban dolgozik, ahová csalódottságában követi lengyel származású, újdonsült, ám egy életen keresztül hűséges barátnőjét, ahogyan majd a regénybeli Andrea is követni fogja a magáét, Enát.

Laforet sosem élvezte igazán a mindent elsöprő sikert, amit A semmi hozott számára, ennek pedig személyes okai éppúgy voltak, mint irodalmiak. Előbbiek közt elsősorban az játszott szerepet, hogy az írónő kezdettől fogva kerülte a nyilvánosságot, nem akart mindenáron reflektorfényben tündökölni, inkább elvonult, mert alkotómunkájához fontosabbnak érezte a nyugalmat, mint az örökös szereplést. Azonban hiába vonult el, hiába menekült a családjához, nem tudott megbirkózni a ránehezedő nyomással. A semmi kínzó teher lett számára, amitől sosem tudott megszabadulni.

1948-ban a Spanyol Királyi Akadémia Fastenrath-díjjal jutalmazta érte, Laforet pedig közben fáradhatatlanul írt, novellát, publicisztikát, azonban mindenki az újabb nagy regényt várta tőle. Az írónő annyira törekedett a tökéletességre, hogy még az első regényével sem igazán volt elégedett, és bármily furcsán hangozzék is, éretlennek, hibáktól hemzsegőnek találta azt a művet, amelyről mindenki szuperlatívuszokban beszélt. Ezért alakult úgy az élete, hogy a továbbiakban tizenegy év alatt három regényt, hét kisregényt és jó néhány novellát is írt, ámde átütő sikert egyikkel sem aratott. Mintha beteljesedett volna, amit 1945-ben dorgálásképpen a nagy pályatárs, Azorín tréfásan mondott neki: „Jaj, Carmen, Carmen Laforet! […] Esküdjön meg, hogy többé nem tesz ilyet; saját nyugalmunk érdekében kérjük, nyilatkozzék; Carmen, maga jóságos, látom a mosolyából, a magam módján értelmezem is: maga jóságos, és meg tudja érteni, mekkorát hibázott. S ha ne adj’isten, újból tollat ragadna, és regényírásra adná a fejét, akkor az ne olyan legyen, mint A semmi, szóval valami egészen új regény, inkább legyen az közönséges, unalmas, terjengős, mentes minden aprólékos, pontos megfigyeléstől, lélektani szövevénytől, ami gondolatot, érzést csalhat ki belőlünk. Csakis így enyhíthet az első, ám végzetes tévedésén. Én is csakis így mosolyoghatok majd magára jóságosan, belátó mosolygással.”

Fordítástechnikai, ugyanakkor fontos kérdést jelentett számomra a regény címe. Sose értettem, külföldi kollégáim miért féltek annyira lefordítani, mikor az eredetinek csak portugálul ugyanaz a jelentése, mint spanyolul, más nyelven nem is érti az olvasó, mi a csuda az a Nada, első látásra legtöbben talán személynévnek gondolják. A semmi szónak pedig különösen nagy jelentősége van a regényben, sokszor ismétlődik. Goya háborús sorozatának egyik darabja is ezt a címet viseli, csakúgy, mint Juan Ramón Jiménez verse, melynek egy részletét mottóul választotta Laforet. Első látásra spanyolul is meghökkentő a cím, és talán tágabb is az értelmezési tartománya így, névelő nélkül, mint magyarul a névelővel, de címként így sokkal természetesebben csengett a fülemben. Ha a regényt olvasva addig nem lett volna nyilvánvaló, akkor az utolsó oldalon meg is kapjuk a címhez a kulcsot: „Lassan mentem le a lépcsőn. Nagyon izgatott voltam. Eszembe jutott, milyen irgalmatlanul nagy volt bennem a reménykedés, az élet iránti vágy, amikor először mentem föl rajta. Most pedig úgy mentem le, hogy mindabból, amit halványan reméltem, nem ismertem meg semmit: az életet a maga teljességében, az örömöt, a mély érdeklődést, a szerelmet. Az Aribau utcából nem vittem magammal semmit. Legalábbis akkor így gondoltam.” Márpedig ez a regény erről szól: arról a semminek vélt életről, a mindennapokról, mindarról, amit Andrea, a regény főszereplője meglátott, megélt és megszenvedett az alatt az egy év alatt, amíg Barcelonában, a nagybátyjáék Aribau utcai lakásában lakott.

*

Carmen Laforet A semmi című regénye a Patak Könyvek kiadásában jelent meg, ahonnan a mai napig megrendelhető.