Ha a nagy költészet történetét akarjuk megírni, elsőként szerzők alapján csoportosítjuk anyagunkat, minden egyes nagy költőt mérlegre teszünk, tényleg nagy-e, minden egyes érdekes költőt mérlegre tehetünk, az érdekessége nem a nagyság valamiféle formája-e.

De ha már a formánál tartunk, közelítsünk ezúttal onnan. Az európai költészet alapegysége, nagyság-minimuma a szonett. Van azonban ennél rövidebb vers is, egy olyan verstípus, amely még kisebb formátumban képes megmutatni a teljességet.

Mert, közbevetőleg, lényegében ez a költészet feladata és lehetséges legnagyobb teljesítménye: megmutatni a teljességet. A teljességet, mely a valóságban nem is létezik. A teljességből mindig hiányzik valami, ahogy alighanem végtelen sincs: már csak 1 km lenne hátra, hogy elérjünk a határáig, és 1 km múlva valóban valami olyasmi következik, ami tényleg határnak, befejezésnek – tehát végnek mondható. Nincs teljesség, de van a teljesség illúziója: a művészet. Ennek egyik legrövidebb és mégis fölfogható változata, leképezése úgy általában is a vers. Annak minden valódi formája. És a műversek legjobbjai is. De ezt nem kell bizonygatni. Mert a bizonygatás a kétség bizonyítéka. Elég csak megemlíteni. Az igazságra elég rámutatni.

Ujjaddal a holdra mutatsz
És a hold révén megérted az ujjad
A hold és az ujjad sem nem különbözik, sem nem azonos
E példázat arra szolgál,
Hogy megvilágosodjon a tanítvány
Mihelyt valóban olyannak látsz mindent, amilyen
Nincs több külön Hold és nincs többé ujj

(Ryōkan – Oravecz Imre fordítása[1])

Hogy ezt a megverselt zen-buddhista példabeszédet még közelebb hozzuk mondandónkhoz, lássuk hogyan hangzik a Beszélő zen (A semmi kiáltásai – Átdolgozta és rajzolta: Tsai Chic Chung, Budo Kiskönyvtár, 2001) című könyvben és már a borítóján is: „Az igazság és a szavak nincsenek egymással összefüggésben. Az igazságot a holdhoz lehet hasonlítani. A szavak pedig olyanok, mint az ujjam. Felhasználhatom az ujjamat, hogy megmutassam neked az igazságot, de az ujjam nem lesz azonos a holddal, és neked ugye nincs is szükséged az ujjamra, hogy megpillantsd a holdat?”

A nem matematikai bizonyítás is olyan, mint a teljesség, valami hiányzik belőle. A bizonyosság. A hiányzó bizonyosság maga a költészet, mely arra tör, hogy megmutassa a teljességet, ami nincs. De ha ezt akarja megmutatni, akkor a nincs-ből is hiányzik valami. Ami hiányzik a nincs-ből, annak megfelelője épp az a legrövidebb versforma, melyre már föntebb is céloztunk, a haiku. A van-ból, a létezőből szabták, de a nincs-ből, a semmiből hiányzik. Ami a semmiből hiányzik, az valami dacos módon valami, bár anyaga a semmi. A lelkesedés azt mondatná velünk, hogy ez maga a vers, de minél jobban hangzik egy meghatározás, annál könnyebben lehet tévedés. A vers kérdésében bizonnyal. De ez sem baj, a vers lehet tévedés, a műfaja, vagy alapanyaga maga a tévedés, ám fontos, hogy rámutasson az igazságra. Egy haiku lényegében nem is tesz mást, csak a föntiek szellemében rámutat valamire, ami igazán a mutatástól lesz valami. Például így:

Újév reggele.
Szomorúan dereng föl
már egy őszi est.

(Matsuo Basō – Tandori Dezső fordítása[2])

Ellenben az európai költészet kontextusában a vers minimális egysége, melyben már minden elmondható, a szonett. Egy szonettben nemcsak rámutatunk arra, amit mondani akarunk, hanem leírjuk az ujjat is, leírjuk magát a mutatást, leírjuk a tárgyat, és leírjuk mindazt, ami eközben eszünkbe jutott. Illetve azt, amit a haikunál jóval szigorúbb forma mondani engedett, vagy épp kikényszerített. Mindezt persze megfelelően tömörítve, nem olyan szabad és korlátozatlan módon, ahogy a japán költészet a haikuban beszél. Persze ez a japános tömörség se éri be mindig a 17 szótaggal és a 3 sorral. Mint a föntebbi Ryōkan vers esetében is láthattuk.

Mindezt érzékletesebbé tenni az eddigi elméletet kísérleti úton szemléltetem. Ami most következik, valóban kísérleti verselés. Egyik említett formából a másikba teszek át verseket. Önkényes eljárás, de remélem, nem tanulságmentes. Kezdésnek megpróbálom a Ryōkan verset haikuba besöpörni. Mindjárt látható lesz, hogy ez nem teljesen sikerül, mert egy 3 haikuból álló füzérre van szükség, hogy az eredeti felvetést valamennyire körül tudjam járni. Közben persze szabadkezet adok magamnak, mintha verset írnék:

A holdra mutatsz.
Mivel nincs fent az égen,
egy lenti kőre.

Az igazságra
rámutatni nem lehet,
ha nem süt a hold.

Ha nem süt a hold,
elveszik az igazság?
De süthet a nap.

És most fordítsunk száznyolcvan fokot az átalakítás irányán, Matsuo Basō haikujából formáljunk szonettet, lássuk, mi mindent kell körülírni, ha nem érjük be a puszta rámutatással. Az igazság talán jobban elrejtőzik, ha ki is akarjuk mondani. Jellemző módon egyetlen szonett ezúttal nem is elég a haiku teljes léptékének kiénekléséhez:

Az újév első reggele
vajon miért olyan szomorkás?
Eltűnt jövőnk egyik fele!
Bár mindenből kettőt látsz,

foglalkoznod kéne vele,
ami történt, mért nem megoldás?
Ha megoldás bármire is lehet –
elképzelni olyan más.

Hát tényleg földereng egy őszi est
az év első pirkadatában?
Mindenben a rosszat keresd! –

ez be is válik általában.
Azt állítom vidám lelkemre,
hogy nincs szükségünk félelemre.

+ 

Hogy nincs szükségünk félelemre? –
szomorúan dereng föl,
így gondolja egy gyáva elme,
mert irtózik a végtelentől.

Az őszi este történeteket mesél el,
plusz időt tesz hozzá az évhez,
amikor már végeztél a felével,
csakhogy az emlékezés visszakérdez:

Mi jutott az eszedbe
még újév reggelén aludni térve?
Úgy gondoltál rá az egészre

a változásról elmélkedve,
mint boldogságra és nem évre.
A jövő így hagyhat szégyenbe.

Persze sok mindent fel lehet hozni ez ellen a kísérlet ellen. Tény, hogy az átíró személyes adottságai és ötletei határozzák meg az átalakítást és a vers átalakulását. A bővülését. És a bővülés által megtörténő szűkülését. Amire a rövid vers csak rámutat, azt ez a változat itt ki is mondja: „A jövő így hagyhat szégyenbe.” De nem minden az szerzői önkény következtében jött létre. Az indító két sor tulajdonképpen csak szerény átformálás: „Az újév első reggele / vajon miért olyan szomorkás?”

Mindez inkább illusztráció, szemléltetés. Szemléltetése valami olyasminek, ami nem látható, de láthatóvá válik a versbe nézve:

Akárhogy nézem,
hideglelős a látvány.
Szánnom kell magam.

(Kobayashi Issa - Tandori Dezső fordítása[3])

Ebben a pillanatban valószínűleg egész más látvány hideglelős a vers írójának, mint olvasójának. Vagy annak, aki abba a helyzetbe kormányozta magát, hogy meg kell határoznia a nagy vers európai és japán léptékének különbségét, illetve ennek az eltérésnek okait. Számomra épp ez a látvány, ennek a különbözőségnek a látványa hideglelős. Mivel nem is látható, és nem mutatkozik meg magától, bölcsebb lenne nem leírni, csak rámutatni. A nézés is a rámutatás egyik formája. A nem látható nézése valóban meglehetősen hideglelős. Hogy pedig miért szánja magát ilyenfajta nézelődésre egy európai versértelmező és versszerző? Miért lesz számára hideglelős a nézés láthatóvá tétele, a rámutatás rímekkel és ritmussal való megerősítése? Hát azért, mert sok bonyolult, és bonyolultságával fölösleges szabályhoz kell tartania magát, hogy megteremtse a vers alapvető szabadságát. A szabályok bonyolultsága miatt ez a verselés nehezen megtanulható, és már több mint 100 év óta újra és újra kimondják divatjamúltságát. Nos lehet, hogy divatjamúltak a kötött formák, de az irodalom azon a szinten kezdődik, ahol a divat fogalmaival már nem lehet semmit sem értelmezni. Ez a meghatározás persze megint túl szentenciózus, így beleszalad abba, hogy bölcsessége könnyen tévedést takarhat. A magyar vers még az európai átlagnál is jóval kiszolgáltatottabb a kötött formának, mert túlságosan sok lehetőséget kínál.

Egyébként megnyugodhatunk, mert se a haiku, se a szonett nem túlkanonizát, túlfavorizált versformája a magyar költészetnek. Haiku mostanában persze rengeteg születik, de ez abból a félreértésből következik, amit a gyakori szerzői tapasztalat visszaigazol, hogy könnyű haikut írni. Könnyű olyan haikut írni, ami felkelti a jó vers illúzióját. Van-e különbség a jó vers, és a jó vers illúziója között? Erre egyszer még megpróbálok válaszolni.

A nagy magyar versek között egyáltalán nem szerepel haiku, nagyjából mértékben és módon szűkszavú szöveg talán csak Kosztolányi Őszi reggelije. Ha azt a nagy versek közé sorolják egyáltalán. Meg persze Weöres egysorosai, de azokat inkább tréfának szokás tekinteni. Ám az olyan furcsa szöveg, mely tréfának is tűnik egyúttal, az megintcsak maga a vers. A haiku rövidsége is egy ilyen tréfa.

Érdekes módon szonett is alig jut a nagy magyar vers kategóriájába. Talán csak a Lírikus epilógja, és a 7 szonettből összeálló Hazám ciklus (Babits, József Attila). Elfogadás nélkül forog a magyar irodalmi tudatban (vagy tudatalattiban) Weöres Sándor szonett-ciklusa, az Átváltozások, akárcsak a Huszonhatodik év Szabó Lőrinctől. A magyar verskedvelőknek talán még a szonett is túl rövid. A haiku ellenben nem az. Percek alatt hatásos darabokat lehet írni e forma segítségével. Azt szoktam mondani, öt perc alatt bárkit meg tudok tanítani pálcikával enni és haikut írni. Minden más tanulási folyamat hosszabb ennél. De a gyors tanulhatóság csak annyit jelent, hogy a tanult dolog művelőjét hamar magára hagyja a tanítója. Innentől a felelősség egyedül a tanítványé.

A vers illúzióját azonnal fölkelti a haiku kihagyásainak versszerűsége, még akkor is, ha az a kihagyás üres, és nincs tele például az egész japán kultúrával, mint a haiku klasszikusainak legjobb darabjai. Ahol a kihagyás üres, ott alighanem a vers is az. Ez sajnos megint egy szentencia, ami viszont egy haikuba könnyedén bekerülhet. A szonett kihagyásaiból a forma díszruhát varr. A haikuk magyarul néha túlságosan is emlékeztetnek egymásra, ahogy a legtöbb szonettből is erőteljesebben kihallatszik a szonettnyelv, mint a szerző egyéni stílusa.

Indítsuk el az egyik iménti mondatunkat versközi vándorútra, de a tanulságot immár az olvasóra bízzuk:

Hol a kihagyás
üres, ott minden üres.
Víz alatt esik.

Vagy így jobb lenne:

Víz alatt esik.
Hol a kihagyás üres,
ott minden üres.

És menjünk a szonett felé: 

A víz alatt alig esik.
Az ég fölött nem fúj a szél.
A kihagyás olyan nekik,
mint jégcsapnak a szenvedély.

De kik is ők? – kérlek beszélj!
A verslakó élősködők?
Mikor lakatlan volt a föld,
már akkor is volt belőlük elég.

Pedig vers még nem létezett.
Hol a semmi üres, minden üres,
így a dolgok fölött lebeg,

mint nem meggyőző lét-tünet:
az eltünés,
a semmi-lét.

Jegyzetek:

[1] Ryōkan: Ablakban feledett hold. Terebess Kiadó, Budapest, 1999. 21. o.

[2] Japán haiku versnaptár. Matsuo Basō, Yosa Buson, Kobayashi Issa versei. Magyar Helikon, 1981. 7. o.

[3] Japán haiku versnaptár. Matsuo Basō, Yosa Buson, Kobayashi Issa versei. Magyar Helikon, 1981. 73. o.