A fekete autó valamivel éjfél után érkezik. Jelvényt viselő, öltönyös férfiak szállnak ki belőle, és elviszik az apát. Két hónappal később egy áttelepítési rendelet irányozza elő, milyen ütemben, hogyan és hova telepítik át a család többi tagját. Férfiak és nők és gyerekek gyülekezési pontokon várják be sorstársaikat, majd a hadsereg által őrzött vonatokra szállnak. Több száz mérföldet utaznak a táborokig, amelyeket további rendelkezésig tilos elhagyniuk. A magyar olvasó számára mindez ismerősen hangzik: a huszadik században több jobb- és baloldali önkényuralmi rendszer alkalmazta ezt a forgatókönyvet mindazok ellen, akiket ellenségének tekintett. Julie Otsuka regénye azonban egy számunkra kevéssé ismert szégyenteljes történelmi epizódra irányítja a figyelmet.

A második világháború idején az Egyesült Államok kormánya árulóknak, vagy legalábbis kockázati tényezőnek tekintette összes nikkei, azaz japán származású lakosát. A hatóságok meghatározatlan időre táborokba telepítették őket, amelyeket csak a háború végén hagyhattak el.

Ez idő alatt a a nikkei közösség életét a számok határozták meg. A Pearl Harbor elleni támadást követően az Egyesült Államok illetékes hatóságai 5500, a közösségben felelős szerepet vállaló isszei, azaz első generációs amerikai japán férfit – üzletembereket, kulturális egyesületi és buddhista egyházi vezetőket, újságírókat, harcművészet oktatókat – vettek őrizetbe és tartottak fogva, törvényszéki eljárás nélkül, mint „ellenséges idegeneket”. Az 1942 februárjában kelt 9006-os számú elnöki rendelet katonai övezetté nyilvánította az Egyesült Államok nyugati partvidékét. Innen további 120 ezer japán származású civilt, köztük idős embereket és több mint 50 ezer gyereket szállítottak az ország belsejében létrehozott tíz nagyobb és 40 kisebb áttelepítési táborba.[1] A családokat itt már nem neveik, hanem a gallérjukra tűzött ötjegyű szám alapján tartották nyilván.

Műfaját tekintve Amikor isten volt a császár történelmi regény. 

A 19. század panoramikus nagyprózájának kései leszármazottja egy olyan közösség hangját szólaltatja meg, amely a történelem fő áramlatán kívül sodródott,

és tagjainak megpróbáltatásairól keveset tudunk. A hivatalos történetírás, dokumentumokra és számadatokra támaszkodva, széles ecsetvonásokkal festi meg az amerikai japán diaszpóra háborús tapasztalatainak összképét. Az elkészült kép elegendő volt ahhoz, hogy Ronald Reagan elnök 1988-ban aláírja a polgári szabadságjogokat védelmező törvényt. Ennek értelmében a még életben lévő nikkei internáltak jóvátételben részesültek, és a kormány hivatalosan bocsánatot kért a közösséget ért sérelmekért. Otsuka karcsú történelmi regénye egyéni sorsok pontos részleteinek állít emléket egy olyan pillanatban, amikor ezeket az emlékeket egyre kevesebben őrzik, és ők is többnyire hallgatnak. A harmadik generáció már csak homályos utalásokból értesül idősebb családtagjai táborbeli tapasztalatairól. „A legtöbb japán-amerikai számára”, jegyzi meg az írónő egy interjúban, „a háború csupán egy epizód, amelyet a megbélyegzés szégyene miatt legszívesebben elfelejtenének”. Azonban ahhoz, hogy az internálás történelmi tapasztalata átszűrődjék a japán-amerikaiak kollektív emlékezetébe, nem feltétlenül szükségesek a szavak. Elég egy kérdés („Ön melyik táborban volt?”) és két egykorú, egymás számára ismeretlen személyt máris elragad a személyes emlékek sodra.

A családot, amelynek négy évig tartó internálását nyomon követjük, az írónő saját nagyszüleiről, anyjáról és nagybátyjáról mintázta:

nagyapját az FBI hurcolta el, nagyanyja, édesanyja és nagybátyja pedig a Tanforan lóversenypályán berendezett gyűjtőközpontban, majd az Utah állambeli Topaz közelében létesített táborban éltek a háború évei alatt. Itt azonban véget is ér a hasonlóság. A szereplők fiktív személyek, és – a történelmi regény műfajának megfelelően – reprezentatívak. „Mindazt, amit a családom a háború alatt átélt, minden japán-amerikai megtapasztalta. Az alapvető tényeken, a letartóztatáson és internáláson túl a regénybeli történet kitalált”, nyilatkozta Otsuka a fentebb már idézett interjúban. Ám az olvasó nehezen dönti el, hogy a meg nem nevezett apa, anya, tizenkét éves lány és nyolcéves fiú milyen családot mintáznak: japánt, vagy úgynevezett „amerikait”? Szilárd anyagi helyzetük, kertes házuk, családmodelljük révén – kenyérkereső családfő, iskolás gyerekekről és a háztartásról gondoskodó feleség – a harmincas évek amerikai középosztályához tartoznak mindaddig, amig az iskolából hazatérő lány ezzel a kérdéssel állít haza: „Valami baj van az arcommal? (…) Megbámultak az emberek” (17). Pearl Harbor után az ázsiai arcok gyanakvást keltenek. A fiú jól tudja, hogy 

a „Kicikínai vagy, vagy japcsi?” (75) kérdésre nem tanácsos őszintén válaszolni, és a biztonság kedvéért érdemes mielőbb elfutni.

A nyugati partvidék nikkei lakosságának deportálását a 19. számú áttelepítési rendelet irányozta elő és szabályozta. Az élet valódi körülményei azonban másféle szabályoknak engedelmeskednek, amelyekben keverednek a félelem, a szeretet és az észszerűség elemei. Hogyan készül a kitelepítésre egy családfővé előlépett anya, akinek férjét már az előző év decemberében letartóztatták, táborról táborra szállítják, és akinek hogylétéről cenzúrázott levelei szinte semmit nem árulnak el? Az öreg, félvak kutyának feltálalja bőséges utolsó vacsoráját – „Fehér Kutya öreg volt és beteges, de enni, azt tudott” (13-14) –, majd agyonüti egy ásóval. A csirke nyakát egy seprűnyéllel töri el, sebtében megkopasztja és megfőzi. A cserfes arapapagájt szélnek ereszti: neki még van esélye arra, hogy valamelyik szomszéd – egy igazi amerikai, akit nem deportálnak – befogadja. A regény első fejezetében egy húsz év alatt felépített életforma felszámolásának mozzanatait az anya perspektívájából érzékeljük. Cselekedetei gépiesek, érzelmekre nem tud időt szakítani. A több hetes várakozás a lóversenypályán, majd a napokig tartó utazás élménye kiskamasz lányának tudatán szűrődik át, aki a földrajzórák tananyagának biztonságot adó keretébe kapaszkodik. Az internálótábor napjainak sivár rendjét és vigasztalan változatosságát a fiú szemével nézzük végig, aki hol elszántan, hol csüggedten néz szembe kis élete eddigi legnagyobb megpróbáltatásával. Apja már nem áll mellette, hogy a világ zűrzavarát felfogható, emészthető falatkákba rendezze. A hazatérés élményét visszaadó negyedik fejezet elbeszélése kollektív hangra vált. Itt a táborból hazatérők közössége szembesül a többségi társadalom rideg közönyével: „Lehet, hogy nem számítottak rá, hogy egy nap majd visszajövünk, és réges-régen megfeledkeztek rólunk, egyszer és mindenkorra” (119). A közös traumát érzékeltető-feldolgozó mi-elbeszélés az írónő narratív bravúrjának az előképe. 

Az utolsó, ötödik fejezetben a több tábort megjárt apa hangján szólal meg több ezer meghurcolt férfi „vallomása”,

amely valójában a háborús hisztéria és fajgyűlöletet elleni vádbeszéd. Az elbeszélői hangok ritmusa, színei, modulációi háttérzeneként követik és emelik ki a szereplők – egyúttal narratív fokalizálók – szavait, kimondatlan gondolatait, és féken tartott, majd túláradó érzéseit. Otsuka egyszerűnek tűnő, ám valójában mesteri prózája Morcsányi Júlia kiváló fordításában semmit sem veszít erejéből.

Az amerikai japánok deportálásának nagyságrendje nem közelíti meg az európai haláltáborok pusztítását. Ha 120 ezer japán internálását a holokauszt hatmillió áldozatával mérjük össze, talán híjával találjuk. Ez a különbség azonban nem teszi elfogadhatóvá a nikkei közösség internálását, és nem menti fel az amerikai kormányt az erkölcsi felelősség alól. Az amerikai japán családok a kollektív bűnösségük feltételezése miatt szenvedtek, veszítették el megélhetésüket, tulajdonukat és méltóságukat. Lehetséges-e a megbocsátás, amikor a társadalom jelentős többsége elfogadta az „ellenséges idegenek” rémképét és helyeselte az internálást? Meg lehet-e méltóképpen hálálni az áldozatokkal való együttérzés és a polgári erény gesztusait? Amikor isten volt a császár művészi érzékenységgel, ugyanakkor tárgyilagosan vezet minket végig egy olyan rendkívüli történelmi helyzeten, amelynek minden résztvevőjéről egyenként derül ki, hogy egy emberi szem számára nem egyértelműen kivehető erkölcsi skálán felemelkedik-e vagy elbukik.

Julie Otsuka: Amikor isten volt a császár. Fordította Morcsányi Júlia. Budapest, Magvető, 2023. 144 oldal, 3699 forint

*

Jegyzet:

[1] Vargha Attila: Az amerikai japán közösség története a 19. század második felétől 1945-ig. Világtörténet 2013, 2-3, 195-225. Itt: 210, 213.