Rosszfiúk és jófiúk

Kínából már a Qing-dinasztia (1644–1911) hanyatló időszakában, a 19. század első felétől megindult a kivándorlás az ópiumháborúk, a gyenge kormányzás, a megnövekedett népesség következtében elaprózódó földbirtokok és a gyakori éhínségek miatt. Ugyanakkor 

Amerikában a szintén bevándorló múlttal rendelkező fehér társadalom gazdasági ellenfélnek látta az odaérkező kínai bevándorlókat,

akikről nemcsak azt gondolták, hogy elveszik a fehérek munkáját, de betegséghordozóként és morálisan alacsonyabb rendű csoportként is tekintettek rájuk. Az ekkor kialakult ellenségkép, a „sárga veszedelem” (yellow peril) fogalma a korabeli plakátok, lázító hangú sajtócikkek, sokszor a tettlegességig fajuló gyűlöletpropaganda és az intézményesített faji alapú diszkrimináció lenyomata megjelent a korszak popkultúrájában is.

A veszedelmes, gyűlöletes keleti karakter legismertebb képviselője a popkultúrában Fu Manchu alakja, akit Sax Rohmer angol szerző alkotott meg, és aki az őrült tudós és az ázsiai főgonosz archetípusaként a „keleti” jegyeket az inherens és abszolút gonoszsággal párosította.

Rohmer első történetei az 1910-es években jelentek meg, és mintegy negyven évig kisebb-nagyobb kihagyással folytatódtak. A „sárga veszedelmet” megtestesítő, erősen sztereotipizált alak szoros kapcsolatba hozta a kínaiakat a bűnözéssel, a gonosz szándékkal, és az alapvetően fehérnormatív nyugati társadalom ellenségeként jelenítette meg őket.

Forrás: Wikipedia. Boris Karloff mint Fu Manchu a The Mask of Fu Manchu (1932) című filmben.

Biggers az 1920-as években alkotta meg Charlie Chan karakterét, akivel alternatívát kínált az ázsiaiak és ázsiai-amerikaiak popkultúrában való megjelenítésére. Fu Manchuhoz képest Charlie Chan éppen a másik oldalt képviseli: amennyire gonosz Fu Machu, annyira jó Charlie Chan. Biggers egy olyan karaktert alkotott meg, akinek a közönség drukkol, aki a jófiúk oldalán áll, sőt még közülük is kiemelkedik fürge észjárásával, szellemi felsőbbrendűségével, de egyúttal udvarias modorával és makulátlan jellemével is.

A jó–rossz felosztást még jobban kihangsúlyozza a bűnözés-bűnüldözés témája, amely mindkét mű hátteréül szolgál. A krimi műfaji jellegzetessége, hogy szinte soha semmi nem az, aminek a felszínen látszik: gyakran derül ki a látszatra jó szereplőkről, hogy valójában bűnözők, és fordítva. Biggers a krimi műfajnak ezt a sajátosságát is alkalmazza, amikor 

Fu Manchu képét megfordítva megalkotja az igazság oldalán álló, feddhetetlen Charlie Chan figuráját.

A sárga veszedelemtől a mintakisebbségig

Bár Charlie Chan karaktere határozott előrelépés az ázsiaiakat démonizáló Fu Manchuval szemben, számos kérdést és problémát vet fel.

A mindig higgadt, türelmes, jómodorú, de már-már túlságosan is udvarias nyomozó megalkotásával ugyanis Biggers átesik a sárga veszedelem csebréből a „mintakisebbség” (model minority) vedrébe. A 20. század első felében kezd kialakulni az amerikai társadalomban az a sárga veszedelem-felfogástól elforduló, a faji asszimilációt hangsúlyozó nézet, amely azt erősítette, hogy a különböző kulturális és faji háttérrel rendelkező nem fehér bevándorlók fő célja az kell legyen, hogy minél simábban beilleszkedjenek az alapvetően fehércentrikus társadalomba. Biggers detektívkaraktere azoknak a sikeresen asszimilálódott ázsiai és ázsiai-amerikai csoportoknak a megjelenítője, akiket az 1950-es évektől „mintakisebbségnek” kezdenek nevezni. A mintakisebbség fogalmát elsősorban az ázsiai-amerikaiakra használták (először a japán-amerikaiakra), és olyan, a fehérközpontú társadalomhoz igazodó csoportokat értettek rajta, akik – legalábbis a többségi társadalom szerint – saját, nem fehér-amerikai kulturális hátterüket háttérbe szorították, nem voltak politikai ambícióik, társadalmilag pedig alárendeltséget sugalló sztereotípiákkal (engedelmes, meghunyászkodó, feminin) voltak leírhatóak. Ezeket a csoportokat pozitív példaként állították más nem fehér csoportokkal (különösen a feketékkel) szemben, ezzel mintegy „oszd meg és uralkodj” módon egymás ellen fordítva őket.

Charlie Chan alakja jól illeszkedik a mintakisebbség fogalmába: szinte a szervilitásig udvarias, gyakran annyira szerény, hogy még a megérdemelt babérokat is hagyja, hogy fehér kollégái arassák le, szinte soha nem áll ki magáért, és bár mindezt egyfajta erkölcsi magaslatról teszi, végeredményben mégiscsak a sztereotípiák megerősítésére játszik rá.

Charlie Chan és a sztereotípiák

Akármennyire is leleményes és fürge észjárású detektív, akármilyen udvarias és emberséges jellem is Charlie Chan, a narrátor folyton a kínaiságára emlékezteti az olvasót: így lesz Charlie Chan az „örök idegen” (perpetual foreigner) fogalmának megjelenítője.

Habár sok ázsiai-amerikai családja már sok generáció óta amerikai állampolgár, az ázsiai háttérrel rendelkező amerikaiakkal szemben máig él az örök idegen sztereotípiája. Az amerikai állampolgár fogalma és az amerikai népesség tényleges összetétele között a mai napig mély szakadék húzódik, továbbra is a fehér népesség az amerikai állampolgárság etalonja. Ez a téves kép okozza, hogy gyakran a fehértől eltérő csoportokba tartozókat nem-amerikaiként, örök idegenként kezelik. Különösen igaz ez az ázsiai-amerikaiakra, akikkel szemben többször intézményes diszkrimináció is érvényben volt, pl. faji alapú bevándorlási tilalomtól (az 1882 és 1943 közt hatályban lévő kínaiakat kizáró bevándorlási törvény, a Chinese Exclusion Act), a Pearl Harbourra reakcióul felállított internálótáborokig (ezek irodalmi feldolgozására többek közt Julie Otsuka tett kísérletet az Amikor isten volt a császárban) stb.

Charlie Chan alakjában is visszaköszön az örök idegenség.

Kínai származása miatt folyamatosan nyílt és burkolt inzultusok érik. Ezek a (mikro)aggressziók többnyire olyan szereplők részéről érkeznek, akiket a regények negatívan akarnak beállítani, a detektív sikerei pedig minden egyes esetben rácáfolnak a képességeit megkérdőjelező, látásmódjukban korlátolt megjegyzésekre.

Ugyanakkor Charlie Chan a hagyományos kínai kultúrának is sztereotipikus megjelenítője. Bár beszéde kulturált és művelt, annyira túlzóan udvariaskodó és komikusan költői, hogy mindig elüt a környezetétől – az angolt mindig akcentussal, tört nyelvezettel beszélő ázsiai karakterek ellenpontját adva. 

A nyomozó további elidegenítő jellemzője a hagyományos konfuciánus értékrend követése – a társadalmi és családon belüli hierarchia, és különösen a nők alávetettségében való hit.

Ez utóbbi azért annyira szembeszökő, mert a sorozat csaknem minden részében találunk olyan erős, független, self-made női karaktert, akivel a szerző a megváltozott társadalmi normákat hangsúlyozza (bár hozzá kell tennünk, hogy sok esetben ez a női karakter csak addig független, amíg meg nem találja a szintén a sorozatra tipikusan jellemző fiatal, okos, tevékeny férfit, akivel természetesen egymásba szeretnek).

Charlie Chan diadala

A Charlie Chan-sorozat rögtön szembeszökő vonása, hogy a korban forradalmian új, a régi paradigmát felülíró reprezentációs mintát kínál az ázsiai-amerikai szubjektum számára, ugyanakkor nemcsak „jófiút” csinál a „főgonoszból”, nemcsak egyéni szinten tesz hozzá valami újat az amerikai társadalom korabeli faji diskurzusához, hanem az egyént a soknemzetiségű, sokkultúrájú amerikai társadalom kontextusába is helyezi, amelyben olyan alakok tűnnek fel, akik meghaladják a teleologikus faji sémákat, és nem a fehér hős történetének kellékei többé, hanem saját jogon cselekszenek és lépnek egymással interakcióba. Az ázsiai-amerikai szereplők mellett feltűnnek még csendes-óceáni szigetlakók is, akár jófiú, akár gonosztevő szerepben (bár utóbbi azért gyakoribb), csakúgy, mint fehér amerikai és európai társaik. A fehércentrikus pionírnarratívát hangsúlyozó, a kulturális és faji sokszínűséget tagadó, modernizálódó és globalizálódó amerikai társadalom kontextusában a Charlie Chan-történetek legfontosabb erénye a korabeli társadalmi viszonyok sokszínűségének az átlagnál árnyaltabb megjelenítése.

Charlie Chan és az irodalmi műfajok

Ez a sokszínűség a faji viszonyokon túl a műfaji jegyekben is megjelenik. A Fu Manchu örökében megjelenő korabeli krimi a jófiú-rosszfiú ellentétpárt gyakran a fehér-nemfehér ellentétpárral állítja párhuzamba. A műfajnak ezt a korabeli sajátosságát haladja meg Biggers, mikor a nem-fehér Charlie Chant a Sherlock Holmes-i zseniális nyomozó szerepébe helyezi, ezzel a korabeli popkulturális tartalmakkal szemben egy, a krimire nem jellemző plurális narratív világot alkot.

A krimin túl ugyanakkor más népszerű műfajok konvencióiból is merít, és minden felhasznált műfaji elem tovább építi és mélyíti az amerikai társadalom ábrázolását. Az első Charlie Chan-történetben nyomokban megjelenik a kalandregény egy már-már Defoe-ra vagy Stevensonra emlékeztető kalóztörténet formájában, amely szorosan kötődik Amerika rabszolgatartó múltjához. A második Charlie Chan-sztori beépíti a korban virágzó filmes világot és a westernműfaj konvencióit, ami a pionírmúltat a rohamosan urbanizálódó San Francisco és a csillogó Hollywood ellenpontjaként jeleníti meg. Magára a krimi műfajára is történik metautalás a harmadik részben, amikor a Sherlock Holmes-ra erősen hasonlító angol detektív halála kerül a cselekmény középpontjába. A detektív meggyilkolása előtti utolsó esetének felfejtése közben – a brit imperializmus kulturális hatásának ábrázolása mellett – a detektívregény mint műfaj értelmezésére is sor kerül. Az ábrázolt műfajok hidat képeznek az európai civilizációs örökség és az ezeket a nem-európai elemekkel együtt felhasználó, hollywoodi vezénylettel kialakító popkultúra között.