Bár Julie Otsuka karcsú könyve magában foglalja a japán-amerikaiak három generációjának huszadik századi történetét, mégsem történelmi regény. Bár gerincét valós események és személyes élmények képezik, nem is emlékirat. Az elbeszélői hang és a beszédhelyzet, amelyben felcsendül, akár azt is sugallhatná, hogy önéletrajzi visszatekintéssel van dolgunk. Ám a megszólaló „én” helyett egy többes szám első  személyű narrátor vezet be minket a regény fikciós világába: „A hajón legtöbbünk még szűz volt. Hosszú, fekete hajunk volt, meg széles, lúdtalpas lábunk, és nem voltunk valami magasak. Néhányan fiatal lány korunkban máson sem éltünk, csak üres rizsen, és kissé görbe volt a lábunk, néhányan pedig még csak tizennégy évesek voltunk, magunk is fiatal lányok”. (9) 

A szubjektivitás, amely itt megnyílik előttünk, nem egyetlen személyé, hanem több ezer fiatal nőé, a fényképmenyasszonyoké,

akik 1908 és 1924 között érkeztek az Egyesült Államokba. Leendő férjeiket még sohasem látták, számukra mégis ezek a kiéhezett agglegények jelentik a jövőt és a kiutat a reménytelenségből. A legtöbben az ő oldalukon fogják leélni az életüket.

Az első japán bevándorló férfiak az 1890-es években vállaltak munkát a Hawaii-szigetek cukornádültetvényein. Második hullámuk a századfordulón érkezett kontinensre, és legtöbben Kaliforniában telepedtek le. Ők és az óhazából házasságközvetítéssel szerzett feleségeik alkották a japán származású amerikaiak első generációját, az iszei-t. Beilleszkedésük nem volt sem könnyű, sem teljes. Állampolgárságért nem folyamodhattak, ellenszenvvel és erőszakkal fogadták őket, boldogulásukat pedig kirekesztő törvények nehezítették. Az Egyesült Államokban született gyermekeik, összefoglaló néven a niszei, születési jogon amerikai állampolgárok voltak, akik kötelességtudóan, de teherként viselték japán identitásukat. Míg szüleik az amerikai életforma peremén botladoztak, ők belesimultak. 

A fordulópontot aztán 1942 jelentette, mikor néhány héttel a Pearl Harbor elleni támadás után egy elnöki rendelet a teljes amerikai japán közösséget „ellenséges idegennek” nyilvánította.

Teljes családoknak a nyugati partvidéktől távol, az ország belsejében létesített internáló táborokban kellett megvárniuk a háború végét.[1] A Buddha a padláson annak a néhány évtized történéseinek a krónikája, amelyeket a hajókon érkező iszei nők éltek át. Krónikásai pedig a regény kollektív narrátoraként ők maguk.

Otsuka nem egyetlen reprezentatív hősnő vagy család történetén keresztül közelíti meg egy teljes generáció sorsát. A kollektív elbeszélői hang közvetítésével egyéni hangok és történetek sokaságát szólaltatja meg. A közvetített házasság révén Amerikába érkező lányok történetei egyszeriek ugyan, de nem egyediek. Várakoznak és álmodoznak: „Új faszandálokról, meg töméntelen vég indigókék selyemről”. (11) Csalódnak, súlyosan vagy épp hogy elviselhető mértékben: „amikor felébredtünk, egy furcsa férfi mellett találtuk magunkat, egy furcsa vidéken, egy forró, zsúfolt sufniban”. (39) Gyermekeket szülnek, akár akarják, akár nem: „Szültünk, pedig leöntöttük a hasunkat jéghideg vízzel, és ezerszer is leugrottunk a verandáról”. (70) Férfimunkát végeznek a földeken, amelyben lassan felőrlődnek: „Lefogytunk, soványak lettünk. Már nem véreztünk. Már nem álmodtunk. Már nem akartunk.” (46) Módos amerikai családoknál szolgálnak, bordélyokban kéjelegnek hivatásszerűen, mosodákban görnyedeznek, és soha nem mehetnek haza: „Ha hazajössz, írta nekünk az apánk, borzasztó szégyent hozol az egész családra. Így hát ott maradtunk a J negyedben az újdonsült férjünkkel, és idő előtt megvénültünk”. (61) Az epizódokhoz, sorstöredékekhez nem társulnak kidolgozott szereplők – személyek, akiket elképzelhetnénk –, vagy nevek, amelyeket megjegyezhetnénk. Időnk sem jutna rá, mert az elbeszélés sodrása elragad minket, mielőtt ezt megkísérelnénk. Mégis azonnal kapcsolatot teremtünk e töredékes történetek hősnőivel, akik hirtelen felbukkannak, majd eltűnnek, mint egy-egy jelenés. A nők, akik csak néhány másodpercig szólnak hozzánk, rég meghaltak. Életük lenyomatait családi levelezésekben, naplótöredékekben, beszélgetések emlékeiben kell keresni, mielőtt még ezek az emlékek is eltűnnének.

A Buddha a padláson különös narratív technikája egyszerre ismerős és idegen. Ismerős, mert

a síron túlról szóló történetmondók az Odüsszeia alvilági jelenetére emlékeztetnek.

Odüsszeusz, miközben Tiréziászra várakozik, anyjának és bajtársainak szellemével vált szót. A kifinomult narratív technika révén az eposz mindenkori közönsége értesül olyan eseményekről, amelyeknél a címszereplő és központi tudat nem volt jelen. Ehhez hasonló teljességre törekszik Walt Whitman Fűszálak (1855) című verseskötetének egyetlen alanya és hangja, amely minden amerikai nevében beszél, nem számít, élő-e vagy holt: „Vajha le tudnám fordítani a halott ifjakról és asszonyokról szóló rejtvényt”.[2] Az, hogy ki az elbeszélő és hogyan lát, illetve érzékel, különbözik e két, időben és szellemiségében távol álló műben. Az Odüsszeia elbeszélője és elbeszélői perspektívája váltakozva helyezkedik el az eseményeken kívül és belül, attól függően, hogy a történetet egy narrátor vagy maga Odüsszeusz meséli. Whitman perspektívája belső és személyes, ám a központi tudat a megszólaló reprezentatív „én” révén magába olvasztja egy nemzet tapasztalatát. Mégis, mindkettőt a nyugati gondolkodás és reprezentáció alapjául szolgáló autonóm individuum és személyes én képzete alapozza meg. A hős, bármely műnemben jelenjék meg, jellemző módon egyéni, reflektív tudattal rendelkezik, és cselekvő részese sorsának.

Otsuka regényében is élesen körvonalazott formát ölt az a múlt, amelyet csak felszínesen ismerünk. Csakhogy az iszei nők tapasztalata nem egyetlen egyén, hanem egy nagyobb csoport – az összes japán-amerikai, azaz nikkei közösség – tudását és tisztánlátását szolgálja. A megszámlálhatatlanul sok egyéni élményt formába öntő elbeszélő pedig nem egy reprezentatív „én”, hanem egy reprezentatív „mi” hangján beszél. Minden narratívában, akár fiktív, akár nem, a narrátor identitása performatív módon jön létre a narráció folyamatában. A Buddha a padláson elbeszéléstechnikája egy olyan egyén fölött álló, szupraindividuális[3] entitást hoz létre, amelyben egy összehangolt, sajátos világkép és látásmód érvényesül. Más szóval: az európaitól – és az euroamerikaitól – különböző ontológián alapszik, amelyben a személyes lét kizárólag a közösségi lét keretében nyer értelmet. A szerző így vall erről: „[A] hangok, amelyeket a Buddha számára választottam, megfelelőnek tűntek az anyaghoz, amelyből a regény létrejött. Amint eldöntöttem, hogy a T/1-es elbeszélői hangot használom, ez tűnt a legtermészetesebbnek a világon”.

Egy közösséghez való tartozás általában esetleges: legtöbbször a születésünkkel dől el. Az összetartozást azonban kívülről is megerősíthetik, például a csoportokkal szembeni megkülönböztetéssel. Az amerikai átlagember máig összemossa kínai és japán származású honfitársait. Egy jelentéktelen konfliktust, mondjuk, egy zsúfolt parkolóban, a „fehér” fél gyakran zárja a sommás „Menj vissza Japánba!” felszólítással. 

A huszadik század folyamán mindkét etnikai csoportot „sárgáknak” bélyegezték, és legfeljebb az irántuk érzett ellenszenv mértéke volt hullámzó.

Az 1860-as években a nyugati államok városaiban sorra alakultak meg a Kína-ellenes ligák és 1882-ben megszületett a kínaiakat kizáró törvény. A japán bevándorlás megfékezésére elegendő volt a diplomácia: az 1907-es Úriemberek egyezménye. Ám azoknak, akik már letelepedtek, törvényben vonták meg a földvásárlás jogát. A kocka 1942-ben fordult, amikor a kínaiak váltak kívánatosabbá, és a japánok úgy kerülhették el az erőszakos zaklatást, ha kínaiaknak tettették magukat. Otsuka kollektív elbeszélője erre így emlékezik: „amikor az idősebb fiaink szombatonként egész éjjelekre kimaradtak a belvárosban, másnap reggel nem kérdezősködtünk, hol voltak, kivel voltak, mennyit fizettek a nőnek, vagy hogy miért van Kínai vagyok! kitűző az ingükön”. (104) Ám a beilleszkedésre való törekvés még nem menti meg az iszei és niszei közösséget. 

Hiába teszik el szépen összehajtogatva a kimonót, zárják dobozba a kalligráfia kellékeit, viszik fel a Buddha-szobrocskát a padlásra.

A háborús félelem és gyanakvás légkörében az internálásról született 9066-os számú elnöki rendelet[4] egy pillanat alatt semmissé teszi a szerény vagy látványos sikereket, az elérhető jólétet, a hosszú idő alatt kialakított ügyfélkört, a kimért, majdnem szívélyes kapcsolatot a szomszédokkal, egy új életforma megkerülhetetlen elemeit – egyszóval a beilleszkedést.

Sok mindent elmondtam erről a regényről, azonban azt még nem, hogy ha már kezünkbe vettük, miért érdemes elolvasnunk akár többször is. Érdeklődhetünk-e tünékeny, vázlatos alakok iránt? Kötődhetünk-e érzelmileg olyan regényhősökhöz, akikből egy helyen nagyon sok van, és akik mindössze egy-egy pillanatra jelennek meg előttünk, hogy beszéljenek tapasztalatuk egy-egy töredékéről, életük egy-egy pillanatáról? A Buddha a padláson több, mint egy-egy életszakaszhoz vagy kollektív tapasztalathoz kapcsolódó epizódok sorozata. Otsuka regényét a finoman, alig észrevehetően felépített belső kapcsolatok dinamikája teszi izgalmassá. Viszonylag hamar észrevesszük, hogy az etnikai csoportok kapcsolatát meghatározó bizalmatlanság és félelem két irányban működik. Először a fényképmenyasszonyok félelmei mutatnak görbe tükröt az amerikaiaknak, amikor a hajón utazó lányok egy Japánban élő, a nyelvet jól beszélő professzort – „az első fehér ember, akivel találkoztunk” – faggatják:

„Igaz, hogy az amerikaiaknak erős, állati szaguk van? (Charles felkacagott, és azt kérdezte, »Nos, nekem az van?«, és hagyta, hogy odahajoljunk és megszaglásszuk.)”

. E tapogatózó párbeszéd egy további mozzanatának finom iróniáját viszont csak a második vagy harmadik olvasáskor vesszük észre: „És még mindig rézbőrű indiánok vad törzsei kóborolnak szerte a prérin? (Charles azt mondta, hogy az összes rézbőrű indiánt elhurcolták, mi pedig megkönnyebbülten fellélegeztünk.” [21]). Otsuka egy tükörteremre való torzképet tár elénk, amikor közösségek egymáshoz való viszonyát, kölcsönös homogenizációját, az ismeretlen másik emberi mivoltát megkérdőjelező korlátoltságát villantja meg előttünk. És mindennek az ellenkezője is igaz. „Számíts a legrosszabbra, de ne lepjen meg, ha néha pillanatnyi kedvességet tapasztalsz. Mindenütt akad jóság is” (34), figyelmeztetik feleségeiket a tapasztaltabb férjek.

A regényt két rangos díjjal is elismerték (PEN/Faulkner; American Academy of Arts and Literature Award).

Bár a Buddha a padláson méretre nem nagyobb, mint egy Moleskine jegyzetfüzet, súlya, kritikai és közönségsikere jelentős.

 Nem mindig szükséges több száz oldal ahhoz, hogy az író elmondja, amit akar. A szöveget nem nyelvi összetettsége, hanem magával ragadó ritmusa teszi különlegessé. Egy interjú során a szerző elárulta, hogy írás közben sokkal inkább belső hallása vezérelte, mint látása: „Ráhangolódtam a szavak hangzására, a hangsúlyokra, és sokszor előbb érzékeltem a soron következő mondat ritmusát, mint a szavakat, amelyek ezt a ritmust létrehozták. A regény minden jelenetét a látás és a hallás vezérli”. Morcsányi Júlia pontos, szép fordítása kiválóan visszaadja a beszélt nyelv gördülékenységét és zeneiségét.

Az amerikai etnikai irodalom a második világháború befejezése óta a reneszánszát éli, bár a magyar olvasóközönség erről viszonylag keveset tud. Őshonos amerikai (indián), mexikói- amerikai és ázsiai-amerikai (nemcsak kínai és japán származású) szerzők egy teljes nemzedékének irodalma kerülte el könyvkiadóink figyelmét. Hogy csak az ötvenes és nyolcvanas évek közt megjelent japán és kínai származású észak-amerikai szerzők legkiemelkedőbb műveit említsem: 1957-ben jelent meg John Okada No-No Boy (Azért se-fiú, 1957), 1976-ban Maxine Hong Kingston első regénye, The Woman Warrior (A harcosnő), 1981-ben pedig Joy Kogawa Obasanja, és a sor még hosszan folytatható lenne. Kár, mert ahogy Otsuka sikere mutatja, a számunkra kevéssé ismert világképek, az európaitól eltérő ontológiák, a zavarba ejtően idegen és mégis ismerős történetek, látásmódok, újító narratív stratégiák frissítően hatnának az olvasásra, írásra, gondolkodásra.

Julie Otsuka: Buddha a padláson. Fordította Morcsányi Júlia. Budapest, Magvető, 2022. 144 oldal, 3499 forint

*

Jegyzetek:

[1] Az amerikai japánok történetéről lásd Vargha András Az amerikai japán közösség története a 19. század második felétől1945-ig. Világtörténet 2013/ 2-3, 195-225.

[2] Gáspár Endre fordítása

[3] Natalya Bekhta: We-Narratives: The Distinctiveness of Collective Narration. Narrative 25.2, May 2017: 164-181. 165.

[4] Vargha: I.m., 210.