Vajon hány könyv építette cselekményét az idők során az út motívuma köré?

Ha ránézek a könyvespolcomra, számtalan szerzőt látok, akik az útban, az utazásban cselekményszervező erőt találtak, a Holdpalotától (Auster), a Vad nyomozókon (Bolano) át a Véres délkörökig (McCarthy) vagy az Egy félénk férfi atlaszáig (Ransmayr), és tovább. Közös vonásuk: a mindenkori (szép)irodalmi kánon legimpozánsabb regényei közé tartoznak. De az európai irodalmat alapjaiban meghatározó ó- és középkori művekben, például az Odüsszeiában vagy az Isteni színjátékban is főszerepet kap az út. Nem véletlen, hogy ilyen elementáris erővel hatolt be a történetmesélésbe, hiszen – mint Mihail Bahtyin állítja – az útba belesűrűsödik az egyén tapasztalati tere, a döntések, a lehetőségek és a találkozások egész garmadája. Így válik az útrakelés az egyéni fejlődés metaforájává, a változás zálogává.

Werner Herzog 1974-ben lejegyzett, majd eredetileg 1978-ban megjelent útleírása (továbbiakban: útinaplója) is nagyjából hasonlóan olvasható: a radikális elszántságból fakadó (ön)megváltás allegóriájaként. Ámbár Herzog utazásának tétje nem csak ebben áll. A német filmesnek rögeszméje volt, hogy jóbarátja és mentora, Lotte Einser, német filmtörténész csak akkor éli túl egyre súlyosbodó betegségét, ha elgyalogol hozzá Münchenből Párizsba. Ebből

a megmagyarázhatatlan, már-már fanatikus irracionalizmusból fakad a Jégben gyalogolni majd minden erénye.

 Csupán az ötszázadik méter után szegődünk útitársául, ezért Herzog meggyőződésének kialakulását, az útrakelés előzményeit nem követhetjük nyomon. Némi nemű magyarázatot csak az elő- és az utószó szolgáltat – a motivációt is csak innen ismerhetjük meg –, a napló szövege csak minimálisan kontextualizál. Ezzel valamelyest rákényszerít arra, hogy elfogadjuk a szerző feltevését: az út megtétele – szó szerint – élet és halál kérdése, de mint ilyen, fogodzót is nyújt ahhoz, ami ebbe a nagyjából száz oldalba foglaltatik.

A Jégben gyalogolni egésze ugyanis az érzékelhető világ hol naturális, hol elemelt, hol apokaliptikus átirata. Egy bizonytalan, sötét, és némileg Bodor Ádáméra emlékeztető tájat fest le, melyben mintha nem is az lenne a kérdés, hogy pislákol-e még az emberség, hanem hogy egyáltalán maradtak-e még benne emberek. A válasz természetesen mindkét kérdésre igen, de csak szórványosan 

– a legjobban működő passzusok mégis azok, amikor Herzog az üres tájjal foglalkozik.

Sokszor mintha párbeszédet folytatna vele. De mint minden más eszköze, úgy a tájleírása is az út időléptékével, fokozatosan változik. Kezdetben kizárólag egyszerű tőmondatokat használ, melyeknek nem célja a táj értelmezése. Herzog mintha hagyni akarná azt önmagért beszélni, hadd tárulkozzon fel ő maga. És bár a végén is megmarad ezek dominanciája, egyre szaporodnak az elvont metaforikus képek, melyek e szenvtelenségtől elrugaszkodva fenyegető, kolosszális entitássá nagyítják a környezetet, melyben minden élő és élettelen új karakterológiát kap. Herzog látomásos képeket sorakoztat fel: fehéren izzó baglyokat vagy föld mélyéről előtörő madarakat.

Az egyre szürreálisabbá váló maszkabál lényegénél fogva keretezi át a létezés rendjét, az egyébként nyers leírásoknak, a hétköznapi életképeknek is furcsább, különlegesebb ízt kölcsönözve. Ehhez mérten a megfigyelő sem képvisel „ontológiai állandót”: az út közben történő találkozások, elmélkedések, tapasztalatok átformálják a narrátor-főhőst, és ennek elsődleges szimptómája a test változására adott folyamatos reflexió. A fájdalom – leginkább a láb fájdalma – rögzíti a megpróbáltatások egyre fokozódó nehézségi szintjét, és a gyötrelmekkel párhuzamosan a magány is mindinkább elhatalmasodik rajta. Sötét könyv a Jégben gyalogolni, de ebben a sötétségben mélyről izzik fel a hold, a csillagok és a remény is. 

Mert Lotte Eisner meggyógyult, és ezután az egyszerre zord és felemelő önpróbatétel után mi, olvasók is szeretnék azt hinni, hogy ehhez nem csekély köze volt Werner Herzognak, e különc, hóbortos mániákusnak és az ő „katabázisának”.

E kritikát egy vallomásos bekezdéssel kell zárnom. Rövidebb és felszínesebb voltam/leszek az átlagosnál, de nem tudom pontosan, miért. Két okot sejtek a háttérben, melyek valószínűleg egyszerre igazak: mindkettő szorosan kapcsolódik a tárgyalt műhöz, és összefonódik benne. Az egyik, a kézenfekvőbb a választott műfajra vonatkozik, a másik, a kevésbé kézenfekvő a herzogi nyelvre. Útinapló lévén a Jégben gyalogolni nem adja meg magát a szokásos prózai művek esetében használt elemzési és kritikai kereteknek, ráadásul Herzog dominánsan pőre, szikár, közben azonban nagyon is mágikus (de nem realista!) stílusa megkerüli a tárgyat, megkerüli az értelmezhetőséget, és inkább az érzékletekből épített l’art pour l’art asszociációs láncolatot alkot, mintsem egységes narratívát. Ebből azt a státuszváltást látom kirajzolódni – és legyen ez a konklúzió –, melyet az útban meglelt létélmény indukál. És mint az utolsó naplóbejegyzés utolsó mondata hangzik: „Egy finom, rövid pillanatra szelídség járta át halálosan fáradt testemet. Mondtam neki, nyissa ki az ablakot, néhány napja tudok repülni.” Lotte Eisner él, Werner Herzog pedig megváltatott, mind testben, mind lélekben.

Werner Herzog: Jégben gyalogolni. Fordította Szijj Ferenc. Budapest, 21. Század, 2025. 112 oldal, 3990 forint.