Mivel úgy alakult a történelmünk, hogy a katalán anyanyelvi oktatás sokáig hiányzott az iskolákból, mi, mai katalán tanárok egészen furcsa helyzetekben találhatjuk magunkat, mikor idős emberekkel beszélgetünk, akik tökéletes és gyönyörű katalánsággal biztosítanak bennünket arról, hogy ők nem tudnak katalánul. Ezzel nyilvánvalóan arra utalnak, hogy nem tudnak írni, hisz nem ismerik a helyesírás szabályait, sem pedig a normatív nyelvtant. Ez a helyzet jól mutatja, hogy ma Nyugat-Európában a nyelvet annak írott kódjával, vagy nyelvtani szabályosságainak formális elsajátításával szokás azonosítani. Hasonlóképp, amikor az irodalomra gondolunk, akkor nyomtatott betűket látunk kirajzolódni, melyek szavakká állnak össze, ezek papírlapokat töltenek meg, melyek szép rendben egymással összefűzve könyveket alkotnak. Mindannyian tudjuk azonban, hogy az irodalom ebben a formában nem olyan régi jelenség, különösképpen igaz ez a szóbeliség korában született, és hosszú időn át az élőszó közegében létezett költészetre, s voltaképpen még ma is elmondhatjuk, hogy az irodalom több mint az, ami a könyvekben található.

Ez a helyzet a kortárs katalán költészet panorámáját nagyban meghatározó jelenséggel is, mely ugyan nem kizárólag szóbeli forrásokból táplálkozik, de szóbeli közegben nyilvánul meg: a költőknek arra az egyre növekvő csoportjára gondolok itt, akiknek a verseit költői előadó esteken ismeri meg a közönség. Valójában, több mint húsz éve vált viszonylag gyakorivá, hogy mondott versekkel találkozhatunk különféle alkalmakon: könyvbemutatón, városi, falusi ünnepeken, intézményi ünnepélyeken, zenei vagy irodalmi fesztiválokon stb.  A jelenség leginkább a katalán nyelvterületre jellemző. Hatására bárok, kocsmák, közösségi helyek egész hálózata alakult ki, ahol heti gyakorisággal ismétlődnek a versmondó estek, ahol kizárólag a mondott vers köré szerveznek fesztiválokat, s ahol a költők, akiknek megjelent egy verseskötete, egy költői körúton el is mondják verseiket a katalán nyelvterület különböző pontjain. Itt mutatják be új lemezeiket az együttesek, a költők hírneves zenészekkel vagy színházi rendezőkkel együttműködve hoznak létre előadásokat, lemezbemutatókat, koncerteket, és léteznek olyan költők is, Enric Casasses (Barcelona, 1951) és Josep Pedrals (Barcelona, 1979), akik csakis kizárólag a költészetből élnek.

De honnan táplálkozik ez a jelenség? Milyen hatással van a szóbeliség csatornájának a versek születésére? Megváltozott-e az irodalmi körkép a mondott vers elterjedésének hatására? Milyen társadalmi szerepe van ennek az új versfogyasztói érdeklődésnek? Megkíséreljük a válaszadást, de menjünk szépen sorjában. A látszat ellenére, legalábbis eredetét tekintve, ennek a jelenségnek nincs semmi köze a slam poetryhez, vagy más ehhez hasonló, az utóbbi időben nemzetközi szinten népszerűvé vált mozgalomhoz. A mondott versek katalán hagyománya az olimpia előtti Barcelona underground, ellenkultúra közegében született az 1980-as években, s a mozgalmat olyan költők fémjelezték, mint a már korábban is említett Enric Casasess, vagy Jaume Cisterna (Barcelona, 1930-2013), Jordi Pope (Barcelona, 1953-2008), Ester Xargay (Sant Feliu de Guíxols, Girona, 1960) o Dolors Miquel (Lleida, 1960). Enric Casasses így beszélt azokról az időkről: „Akkor a rockzene világa volt az általános viszonyítási pont, és a megfogalmazás módjánál sokkal fontosabb volt azoknak az állásfoglalása és közvetlen mondandója, akik énekeltek. Én az elején, amikor elkezdtem fennhangon mondani a verseimet, mindig ordítottam, és gyorsan beszéltem, de aztán rájöttem: várjunk csak, így hallanak, de nem értenek”.[1] Érdekes megfigyelni, hogy Barcelonában a jóval később érkezett slam poetry műfaja az általunk vizsgált mozgaloméhoz hasonló, azzal párhuzamos hálózatot épített ki magának, melyhez teljesen más szerzők és közönség tartoznak, s ezek nagyon ritkán kapcsolódnak össze a katalán mondott versek közegével. A slam poetry jellemzően spanyol nyelvű, a hip-hop műfajból merít, köre csak Barcelonára korlátozódik, és sem az irodalmi kánon sem pedig a kulturális intézményrendszer területén nem jelzik, mint releváns műfajt, ellentétben az élőben mondott katalán versekkel.

Ennek az irodalmi jelenségnek egy másik jellegzetessége az, hogy a versírók soraiban nagyon sok költőnő található, a már említett Dolors Miquelen és Ester Xargayn kívül említhetjük még Mireia Calafell–t (Barcelona, 1980), Maria Cabrerát (Girona, 1983) vagy Blanca Llum Vidalt (Barcelona, 1986), hogy csak a legfontosabbakra utaljunk, akik Casasses és Dolors Miquel nyomdokain járva irodalmi karriert futottak be. Összességében olyan költők és költőnők csoportjáról beszélhetünk, akik az esetek többségében úgy váltak ismertté, hogy verseiket először közönségnek mondták el, élőszóban, s ezek a versek csak az után jelentek meg kötetbe foglalva, miután több éven át szóban szavalták őket. Ez a körülmény nyilvánvalóan hatást gyakorolt a versek formájára. Az esetek többségében a versek a hangzásbeli játékokat tartalmaznak, a költők tudatosan építkeznek a hétköznapi beszéd lexikájából szerkezeteiből, kihasználják a ritmikából kínálkozó lehetőségeket, erős képeket jelenítenek meg, kemény üzeneteket közvetítenek, melyeket az élőben való előadás képes érthetővé tenni. Fontos elmondani, hogy a nagyobb mesterségbeli tudással rendelkező alkotók a befogadás mindkét útját szem előtt tartva komponálják verseiket, figyelnek arra, hogy a vers egyaránt megszólalhasson élőszóban egy legyen mondandója az otthon, csendben magányosan olvasó befogadó számára is. Ezért aztán ezek a versek egyaránt jól működnek a színpadon, közvetlen találkozáskor, és a figyelmes, mélyreható olvasás csatornáján is. Ugyanakkor persze találunk olyan eseteket is, amikor a szerzők csakis a hangzásbeli játékosságra törekszenek, meglepetést akarnak okozni vagy csakis a ritmusra koncentrálnak, ami miatt a versek nagyon jól előadhatóvá válnak, de a figyelmes olvasó számára üresnek bizonyulnak. Mindenesetre, úgy gondolom, hogy ez az új jelenség határozott változást hozott a legújabb kortárs katalán költészetbe: a hangzás és a ritmus fontosabb tényezővé vált még azoknak a költőknek is, akik nem látogatják az élőben előadott versek köré szerveződő alkalmakat és helyeket.

Ráadásul, annak következtében, hogy főleg Barcelonában, de a katalánul beszélő területek sok más részén is léteznek ezek a helyek, ahol a vers estek rendszeresen szerepelnek a programban (ugyanúgy, ahogy pl. a koncertek, színházi előadások vagy monodrámák) bizonyos kocsmák, bárok mára költők, írók, alkotók találkozóhelyeivé váltak, ahol kölcsönösen meghallgatják egymást, és elbeszélgetnek egymással. Ilyen például a Barcelona szívében található La Rúbia bár, korábbi nevén a l’Horiginal, ahol 2003-tól kezdve minden szerdán költői vers estet rendeznek az ORINAL (Obrador de Recitacions I Noves Actituds Literàries ( Új Irodalmi Hozzáállás Versmondó Műhelye))[2] nevű térben, de a l’Heliogàbal bár is hasonló rendezvényeknek ad otthont. Ezeknek a helyeknek mindegyikében alakultak kis írói körök, melyek bizonyos esetekben létrehozták a maguk kis kiadóvállalatait is, amelyek aztán kiadták azoknak a költőknek a köteteit, akik a versmondó estek köreiben hírnévre tettek szert, de egy nagyobb kiadónál nem próbálkozhattak volna sikerrel. Ilyen kiadó többek közt a La Breu Edicions, melyet 2008-ban alapítottak Barcelonában, az Adia Edicions, amely Mallorcán alakult 2013-ban, vagy az Edicions del Buc, amelyet 2015-ben hoztak létre Valènciában. Fontos kihangsúlyozni, hogy bár mind a szerzők, mind pedig a kiadók alternatív kulturális közegben bontogatták szárnyaikat és tettek szert ismertségre, végül sikerült beilleszkedniük a jelen irodalmi panorámájába, miután fontos elismeréseket és jelentős díjakat gyűjtöttek be a kritikusoktól, a kis kiadók pedig egyre nagyobbak lettek, s egyre befutottabb szerzők műveit jelentették meg, mindig arra törekedve, hogy megőrizzék vállalkozásuk lényegét, az alternatív műhely jelleget.

Végül pedig lássuk, milyen változás következhet társadalmi tekintetben abból, hogy a költészet közösségi cselekedetté válik? Először is, pontosítsuk a számokat, ezek az összejövetelek nem tömegrendezvények, de képesek akár többszáz embert is megmozgatni. Olvasókon és művelt érdeklődőkön kívül művészek, színészek, újságírók, tanárok és diákok adják ezeknek a bároknak a törzsközönségét, ahol a verseket hangosan mondják. Ennek a jelenségnek a kapcsán könnyen vizionálhatjuk a költészet eredetéhez az oralitáshoz való visszatérést, még akkor is, ha a kontextus nagyon különböző. Nem arról van szó, hogy versmondók szórakoztatnak egy analfabéta közönséget, nem is egy nemesi vagy királyi udvarban vagyunk, ahol a trubadúrköltészet gyöngyszemeit szavalják. A jelenség azonban mégis kapcsolódik magához a költészet eredetéhez, miután a posztmodern is átszűrte a maga rostáján: összekeverednek benne a magaskultúrából és a popkultúrából vett utalások, és sokszor merít a népi irodalomból és a folklórból is, és olyan költészetet gyúr belőle, amely képes ez utóbbit helyettesíteni, vagy részben átvenni a funkcióját.

Végül pedig még annyit, hogy nemigen tudjuk megállapítani, hogy van-e/lesz-e összefüggés a költészet ezen újfajta terjesztési módja és a könyvesboltok eladási mutatóinak számottevő javulása közt, de annyi bizonyos, hogy a jelenség nyomán új szelek támadtak a költészet birodalmában, melyek segítik a formai megújulást, és közelebb viszik a verseket egy fiatalabb és sokszínűbb közösséghez.

Jegyzetek:

[1] Az interjú eredetiben megtalálható a Youtube-on https://www.youtube.com/watch?v=RuA75nATBAc

[2] A betűszó jelentése (orinal – vizelde) arra utal, hogy a költők tere a bár hátsó részében a WC irányában helyezkedik el.