Thérèse Desqueyroux tragikus szabadságkeresése François Mauriac regényében

François Mauriac a 20. századi francia irodalom egyik legjelentősebb és legnagyobb hatású katolikus regényírója, aki műveiben az emberi lélek belső ellentmondásait, a bűn és a kegyelem közötti feszültséget, valamint az emberi elszigeteltség és a vágy kérdéskörét boncolgatta. Regényei középpontjában gyakran olyan hősök állnak, akik morális dilemmákkal küzdenek, és akiknek léte végső értelmét az emberi lét mélyebb, lelki tapasztalati síkján nyeri el. Mauriac művészetének különös ereje pszichológiai érzékenységében rejlik: alakjai belső vívódásokkal teli, összetett személyiségek. Írásmódja letisztult, ugyanakkor mélyen elemző; minden sora arról tanúskodik, hogy számára az irodalom nem puszta történetmesélés, hanem az emberi létezés kérdéseinek feltárása. Legnépszerűbb és legösszetettebb női hőse, Thérèse Desqueyroux méltán tekinthető Gustave Flaubert tragikus hősnője, Emma Bovary irodalmi utódjaként. Mauriac nyíltan és többször vállalta „irodalmi rokonságát” Flaubert-rel. A La Province című esszéjében hangsúlyozza, hogy Emma nem pusztán egy nőalak, hanem a vidékről Párizsba törekvő álmodozó értelmiség szimbóluma. Ezzel a gondolattal Mauriac Thérèse alakját is nemcsak egy „valóságos nőként”, hanem egy belső, egyetemes állapot megtestesítőjeként kezeli: az unalom, a kispolgári fojtó rend és a belső szabadságvágy tragikus szimbiózisaként. A tévesen Flaubert-nek tulajdonított „Bovaryné én vagyok” mondás kapcsán Mauriac rámutat arra, hogy egy regény éppen attól remekmű, hogy önálló világgá válik, függetlenül a szerzőtől, ugyanakkor mélyén mégis az író személyes konfliktusait, meghasonlásait hordozza: „Mindaz, amit most leírtam, akár Madame Bovary titkos feljegyzéseiből is származhatna. Emma Bovary csak Flaubert regényében halt meg: minden író, aki provinciájából Párizsba érkezik, egy kiszabadult Emma Bovary; Madame Bovary nem pusztán egy kisvárosi asszony története: minden vidéki ember magára ismer benne.”[1]

Másutt ezt mondja Mauriac: „Thérèse minden bizonnyal saját bonyolultságom elmosódott tükörképe volt, azt hiszem. Madame Bovary mindig mi magunk vagyunk.”[2]

A regény közvetlen történeti inspirációja az ún. Canaby-ügy. 1906-ban Bordeaux-ban Henriette Blanche Canabyt megvádolták férje, Émile Canaby megmérgezésének kísérletével; végül a felmentették, de hamis vények miatt elítélték. A botrány a sajtó nyilvánosságát is megjárta, és a fiatal Mauriac jelen volt az eljárás egyes szakaszain. Az eset „modellként” szolgált Thérèse történetéhez. Michel Bénézech, aki orvostörténeti és kriminológiai szempontból elemzi a bizonyítékok természetét és a döntés indoklását, a Canaby-ügy értelmezésére vonatkozó szakszerű összefoglalót közöl. Céline Bertrand tanulmánya a bordeaux-i Chartrons negyed társadalomtörténeti közegét mutatja be, érzékeltetve a „kvázi” méregkeverő mítoszának megszületését és a közvéleményre gyakorolt hatást. Mauriac regénye azonban nem dokumentumpróza, az író az esetet a katolikus lelkiismeret és a polgári provincia morális rétegződésén szűri át.

A Thérèse Desqueyroux a törvényszéki palota tárgyalótermében kezdődik. Thérèse ügyvédje és apja, Monsieur Larroque társaságában van jelen. Az asszonyt azzal vádolják, hogy megmérgezte férjét, Bernard Desqueyroux-t, ám bizonyítékok hiányában felmentik. A tárgyalás kimeríti, és apjával, valamint ügyvédjével elhagyja a bíróság épületét. Monsieur Larroque, aki politikai karrierjét tartja szem előtt, megparancsolja lányának, hogy térjen vissza beteg férjéhez, és őrizze meg a látszatot. Ahogy a kocsi a vasútállomás felé halad, Thérèse-t nyomasztó üresség keríti hatalmába. Reszketve gondol a visszatérésre Argelouse-ba, ahol férje hidegen várja: „Most, a lidércnyomás elmúltával, vajon miről beszélnek majd Bernard-ral? (…) Megpróbálja elképzelni, hogyan néznek majd egymásra: a legelső pillantást, s az éjszakát, a reggelt, a másnapot; a napokat és a heteket…”[3] Útközben Argelouse felé Thérèse-t elárasztja a fáradtság és a szorongás. Fél Bernard reakciójától, akinek hamis tanúvallomása hozzájárult felmentéséhez. A kocsin és a vonaton tett utazása végtelennek tűnik számára, a nizan-i állomás pedig azokat a boldog időket idézi fel benne, amelyeket barátnőjével, Anne de la Trave-val osztott meg. Thérèse visszagondol gyerekkorára, a gondtalan középiskolai évekre, amelyeket a házasság gyorsan megfosztott ártatlanságuktól. Tűnődik, hogyan magyarázza majd meg tettét Bernardnak, miközben nosztalgikus emlékek kerítik hatalmukba. Argelouse-hoz közeledve Thérèse emlékeiben kutat. Anyjára gondol, aki szülés közben halt meg, valamint a két birtokra, amelyek házasságához vezettek; saját családjáéra és a Desqueyroux-családéra. Ez a házasság az anyagi javak és a társadalmi kötelékek egyesítését szolgálta, amivel Bernard nagyon is tisztában volt: „Az egész vidék egymásnak szánta őket, mert birtokaik arra voltak teremtve, hogy egybeolvadjanak, és a józan eszű fiú e kérdésben osztotta az egész vidék nézetét.”[4] Thérèse azt gondolta, házassága révén társadalmi felemelkedés vár rá, ám hamarosan csalódások és kiábrándulások érték. Az út során előtörnek a házasság emlékei: a fojtogató nap, amelyet mély, rossz közérzet kísért. Felidézi az undort, amit a nászéjszakán érzett, valamint az utazást, amely ezt követte. Majd arra az időszakra gondol, amikor felfedezte, hogy terhes, de ez az érzés nem töltötte el örömmel. Mély, ösztönös félelmet érzett, tudatában annak, hogy ez a terhesség tovább nehezedik amúgy is törékeny szabadságára: „Thérèse visszagondol rá, hogyan félt reszkető terhétől; vajon milyen szenvedélyek hajtják majd át lénye legmélyéig ezt a ma még alaktalan testet?  (…) Számolgatta hány hónap még a szülésig; szeretett volna Istent ismerni, és kikönyörögni tőle, hogy ez a méhébe rejtőző, ismeretlen kis teremtés soha napvilágot ne lásson.”[5] Thérèse és Bernard egyedül maradnak Argelouse-ban. Bernard megbetegszik, és szívrohamtól tart. Halálfélelme inkább mulattatja Thérèse-t, aki egyre közömbösebb férjével szemben. Ebben az időszakban találkozik Jean Azévédóval, egy szabad és művelt férfival. Thérèse-t lenyűgözi ez a szabadság, és Jean mindazt képviseli számára, amit jelenlegi életében gyűlöl. Jean Párizsba távozik, s Thérèse-t a magány súlya nyomasztja. Közben Bernard megtudja, hogy vérszegénységben szenved, és arzénkezelést kap. Thérèse élete megreked, képtelen újra kapcsolatba lépni régi barátaival, vagy értelmet találni létében. Világra hoz egy kislányt, Marie-t, ám nem érez iránta anyai kötődést. Üresség és közöny tölti el. Bernard-ral való kapcsolata tovább romlik. Férje megbetegszik a túladagolt arzén miatt, s ekkor Thérèse-ben megfogalmazódik a mérgezés gondolata. Elkezd recepteket hamisítani, és tudatosan nagy adag arzént ad be férjének. Az orvos azonban észreveszi a csalást: „Pédremay doktor suttogása: halkan – nehogy Thérèse hallja – magyarázza kartársának, hogy Darrigey, a gyógyszerész, két hamisított receptet mutatott: mind a kettőt ő írta, de egyikre a bűnös kéz Fowler-cseppeket írt fel, a másikon a szokottnál nagyobb adag digitalin, chloroform és aconitin szerepelt.”[6] A történet visszatér a jelenbe. Thérèse megérkezik Argelouse-ba, ahol Bernard hidegen fogadja, és szigorú feltételeket szab a látszat fenntartására. Úgy dönt, hogy feleségét szobájába zárja, és csak a vasárnapi misére engedi ki. Thérèse-t megfosztják lányától, és állandóan a Desqueyroux család felügyelete alatt tartják. Az asszony csapdába esve, kétségbeesetten a menekülésen gondolkodik, az öngyilkosságot fontolgatja. Mérget talál egy szekrényben, és éppen inni készül belőle, amikor a cseléd, Balionte közli vele, hogy meghalt nagynénje, Clara néni. Ez az esemény még jobban elmélyíti magányát és tehetetlenségét. Thérèse továbbra is bezárva marad Argelouse-ban, és depresszióba süllyed. Napjai lassan peregnek, Napjai lassan peregnek; cigarettafüstbe burkolózva tűnődik elérhetetlen álmokon, amelyek sosem válhatnak valóra. Bernard Saint Clair-be utazik, magára hagyva őt minden kapcsolat nélkül a külvilággal. A család azt terjeszti, hogy Thérèse neuraszténiában szenved, ezzel indokolva elszigeteltségét. Thérèse lassan sorvad, szabadságától megfosztva, az unalom és a tétlenség felemészti. A regény Párizsban zárul, ahol Thérèse és Bernard egy kávéházban találkozik. Bernard vissza akar térni Argelouse-ba, míg Thérèse új életet kezd a fővárosban. Indulás előtt Bernard megkérdezi, miért próbálta megmérgezni őt: „Tudni szeretném…Azért volt, mert utált engem? Irtózott tőlem?”[7] Thérèse képtelen világos választ adni, először ironizál, majd visszavonja szavait. Világossá válik, hogy sohasem értették meg igazán egymást, kapcsolatukat az álszentség és a kommunikációképtelenség pecsételte meg. A regény utolsó oldalain egy kiüresedett, szenvtelen, lelkileg megbénult nő áll előttünk, aki elérte ugyan a szabadságot, de nem tud mit kezdeni vele. Mauriac hősnője nem mártír és nem szent: inkább egy elnémított lélek, akinek senki sem hallotta meg a hangját.

Thérèse Desqueyroux Mauriac regényvilágában nem egyszerűen egy bűnös asszony, hanem a belső kettősség és meghasonlottság szimbóluma. Olyan nő, aki elutasítja a társadalmi konvenciók világát, de nem képes helyette új értékrendet vagy életformát felmutatni. Ebben rokon Emma Bovary-val, akinek szenvedélyei és álmodozása szintén a polgári valósággal való összeütközésből fakadnak. Ám míg Emma romantikus regényekből származó illúziók áldozata, addig Thérèse egy kiüresedett, néma környezetben vergődik, ahol még a szavak is elveszítik értelmüket. A Bovaryné és a Thérèse Desqueyroux közötti kapcsolat túlmutat az irodalmi hatás mechanizmusán: a két nőalak egyazon lelki és morális topográfia két különböző pontját jelöli ki. Emma és Thérèse egyaránt a társadalmi rend és a belső vágy közti feszültség hősnői, ám míg Emma inkább az illúziók rabja, Thérèse már azok lecsupaszított, üres árnyékában él.

Thérèse „vétke” – férje megmérgezésének kísérlete – végső soron nem egy konkrét ember elleni lázadás, hanem a világ rendje, a megkövült társadalmi szerkezet és a saját elnémított élete elleni tiltakozás. Thérèse nem egyenes tükre Mauriacnak – „hozzám képest több ponton is az ellentétem”, mondja az író –, de éppen azokat a belső küzdelmeket testesíti meg, amelyeket a szerzőnek önmagában le kellett győznie, vagy el kellett nyomnia. Így válik Thérèse egyfajta negatív önarcképpé, amely az írói önismeret és önkifejezés egyik formáját is képviseli.

Jean-Paul Sartre 1939-ben a La Nouvelle Revue Française (NRF) című folyóiratban jelentette meg M. François Mauriac és a szabadság című tanulmányát. Sartre ebben az esszében Mauriac írói világát és különösen a szabadság kérdéséhez való viszonyát elemzi. Éles kritikával illeti Mauriacot, mert szerinte hősei – köztük Thérèse Desqueyroux – nem élhetnek valódi szabadsággal, sorsuk előre el van rendelve az isteni kegyelem vagy a bűn determinációjában: „Mauriacnál a szabadság nem úgy értelmeződik, mint az élet önálló megteremtésének képessége, hanem mint egy előre adott igazsághoz való hozzátapadás. Thérèse Desqueyroux nem azért bűnös, mert ölni akart, hanem azért, mert szabad akart lenni.”[8] Thérèse Desqueyroux története annak a tragikus paradoxonnak a tükre, hogy bár a törvény felmentette, bűnét nem kerülhette el: a lélek mélyén hordozott bűnhődés végül súlyosabb ítéletnek bizonyul, mint bármely bíróság szava.

* 

Jegyzetek:

[1] François Mauriac: La Province. Paris, Hachette, 1926. Pléiade-kiadás: Œuvres romanesques et théâtrales complètes, II. kötet, 723.

[2] François Mauriac: Bloc-Notes III. Paris, Flammarion,1958, 138.

[3] François Mauriac: Viperafészek és más regények. Budapest, Európa Kiadó, 1976. Fordította Pór Judit, 156-157.

[4] Uo. 163.

[5] Uo. 182.

[6] Uo. 201-202.

[7] Uo. 226.

[8] Jean-Paul Sartre: M. François Mauriac et la liberté. La Nouvelle Revue Française, n° 305, 1er février 1939, pp. 212–232.