1

A kínai irodalomnak a kezdetektől fogva kedvelt és gyakori témája volt a csoda, a különös, a misztikus. Már az ókorban születtek leírások távoli, egzotikus világokról, országokról és azok furcsa, bizarr lakóiról, lényeiről. Idővel megjelentek az istenek vagy épp az istenné válások történetei is. A képzeletbeli kínai világot egyre jobban benépesítették a kísértetek, a démonok, a rókatündérek, a sárkányok, a sárkánykirályok és a halhatatlanok, akiknek a kimeríthetetlen számú kalandjai és történetei minden korban a szórakoztatás egyik legmeghatározóbb forrásai voltak. Mindezen – anekdotákban, elbeszélésekben vagy épp regényekben feldolgozott – történetek mégsem voltak többek szórakoztató meséknél.

Azonban az európai értelemben vett fantasztikus irodalomnak is voltak előzményei a régi Kínában. A klasszikus irodalmi témák között találunk olyat, amely a jövőben játszódik, még akkor is, ha ez inkább csak afféle álomban látott, jövőbeli lehetséges élet leírása (vö. Vánkos-álom), és megjelenik az ideális világnak, az utópiának egy sajátos formája is (vö. Őszibarackvirágos-forrás). Azonban a nyugati értelemben véve is tudományos ismeretekre alapozott fikció nyilvánvalóan csak a nyugati tudományokkal való megismerkedést követően, a XX. század első évtizedében jelent meg kínaiul.

Ez nagyjából egy időre tehető a kínai irodalom klasszikusnak tartott és nevezett korszakának legvégével. A kétezer éves császárság intézményének az 1911-es bukását követően olyan drasztikus változások következtek be, amelyek nemcsak politikai, társadalmi téren nyilvánultak meg, de a kultúrában és a művészetekben is változást hoztak. Az úgynevezett 1919. május 4-ei mozgalom hatására jött létre a ma is ismert és használt írott kínai nyelv, amely – ellentétben a korábbi írott formákkal – már minden tekintetben a beszélt kínai nyelv írásban rögzített változata. A korábbi, írásos nyelvi változatok, így a klasszikus regények nyelvének (baihua) több évszázada jelen lévő formájának aktív használata megszűnt. Az ókori kínai írott nyelven (guwen), a későbbi hivatalos írott nyelven (wenyan), illetve a már említett, az előző két írott nyelvvel szemben már lazább, a korabeli beszélt nyelvhez közelítő írott formában fennmaradt alkotások lettek a „klasszikusok”.

A császárság intézményének összeomlása és a Köztársaság beköszönte előtt mindössze három évvel megjelent Új korszak (Xin jiyuan) mind struktúráját, mind pedig nyelvezetét tekintve klasszikusnak mondható, miközben a témája és a műfaja forradalmian újszerű.

(…)

2

A XIX. század végére az ópiumháborúk és a japánoktól elszenvedett 1895-ös vereség következményeként Kína félgyarmati sorba süllyedt. Miután az önerősítési mozgalom hatástalannak bizonyult, amint Guangxu császár (ur. 1875–1908) nagykorú lett, visszavette a hatalmát a régenstanácstól, és 1898. június 11-én nagyszabású, átfogó reformokat vezetett be, amelyhez a mintát a Meidzsi császár által 1868-ban elkezdett japán reformok jelentették. Ezek kidolgozásában olyan jelentős államférfiak és reformgondolkodók voltak a fiatal császár segítségére, mint például Kang Youwei (1858–1927) és a tanítványa, Liang Qichao (1873–1929).

(…) Ez a reformtörekvés azonban számos kihívással nézett szembe. A konzervatív erők erősen ellenezték a változásokat, és a reformok hívei között is sokan elutasították a külföldi befolyást. A katonai és társadalmi lázadások miatt a reformok kudarcba fulladtak. Bukásukat a mandzsu kormány és udvar konzervatív erőinek 1898. szeptember 22-ei puccsa jelentette. Leszámoltak a reformok híveivel, Kang és Liang Japánba menekültek, a fiatal császár házi őrizetbe került, a tényleges hatalom pedig ismét az özvegy császárné, Cixi (1835–1908) és legbelsőbb bizalmi körének kezében összpontosult.

A korrupt és alkalmatlan kormány politikája, valamint a külföldi hatalmak egyre agresszívebb térnyerése szinte törvényszerűen vezettek egy nagy méretű lázadáshullámhoz. Az idegengyűlölet eszméjében fogant, a külföldi befolyás ellen 1899 végén kirobbant bokszerlázadást – amely nem irányult a mandzsu uralkodóház és kormány ellen – végül a „nyolc nemzet szövetséges hadserege” elnevezésű idegen, intervenciós seregek verték le. Ennek a szövetségnek az Osztrák–Magyar Monarchia is tagja volt, így magyar tengerészek, katonák is harcoltak Kínában. Az 1901. szep- tember 7-én aláírt „bokszerjegyzőkönyv” eredményeképpen Kína önállósága és életképessége végleg megkérdőjeleződött. (…)

Ebben a kilátástalan és teljesen kiszolgáltatott helyzetben a megújulást követelők egy újabb nemzedéke kezdte hallatni a hangját. Ám ezúttal nem az adókkal megnyomorított, éhínséggel fenyegetett parasztság vagy a vallási alapon szerveződött felkelők spontán forradalma volt készülőben. Az iskolázott, művelt, sokszor világot is látott és a „nyugati” eszmékkel megismerkedett fiatalok jelentkeztek írásaikkal, amelyekben egy megújult, megerősödött és független Kína megvalósításának programját fogalmazták meg. Elképzeléseik gyakran egymásnak is ellentmondtak, de mégis ezeknek köszönhetően forrt ki az a szellemi, ideológiai háttér, amely majd az 1911-es forradalomhoz vezetett, és véget vetett a mandzsu dinasztia több mint két év fél évszázados hatalmának és vele a több mint kétezer éves monarchia intézményének is. Ezek a XX. század első évtizedében megfogalmazott és formálódó politikai programok váltak az 1912. január 1-én kikiáltott Kínai Köztársaság (Zhonghua Minguo) ideológiai alapjává is.

3

A reformkísérlet bukását, majd a bokszerlázadást követően egyre több kínai menekült, üldözött vagy önkéntes száműzött követte Kang Youweit és Liang Qichaót Japánba. A kínai fiataloknak egy külön intézményt is létrehoztak, ez volt a Kóbun Gakuin („Mérhetetlen Tudás Akadémiája”), ahol a XX. század első évtizedében már több mint hétezer kínai hallgató tanult „nyugati” oktatási rendszerben „nyugati” tudományokat. Ekkor és ott ismerkedtek meg a kínaiak azokkal a kifejezésekkel, amelyeket a modernizálódott japánok addigra már átvettek és adaptáltak. Mindezekhez elengedhetetlen volt a kínai gondolkodástól idegen, „nyugati” mintára megjelent „nemzet” fogalmának tisztázása. (…)

A nemzet meghatározását nagyban segítheti, ha egy másik, etnikailag vagy kulturálisan jól elkülöníthető nép kontrasztjában fogalmazzák meg. Természetesen ehhez a szembeállításhoz a legkézenfekvőbb nép a mandzsu volt. (…) A forradalmi eszmék formálódásának egyik meghatározó, korai alakja, a filológus–filozófus Zhang Binglin (más néven: Zhang Taiyan; 1869–1936) már egy 1901-es írásában a han kínaiak helyzetét az osztrákok által elnyomott magyarokéhoz hasonlította: „Ma ötmillió mandzsu uralkodik több mint négyszázmillió han felett, csak azért, mert a romlott hagyományok ostobává és tudatlanná teszik őket. Ha a hanok egy napon feleszmélnének, akkor a mandzsuk teljesen képtelenek lennének nyugodalmat lelni e birodalomban, éppen úgy, mint az osztrákok Magyarországon vagy a törökök az egykori Keletrómai Birodalomban.”

Zhang Binglin azonban még 1903-ban is látta alternatíváját az önálló Kínai Köztársaságnak, amennyiben például épp az Osztrák– Magyar Monarchia mintájára megvalósítható lenne a hanok kiegyezése a mandzsukkal: „Az úgynevezett «mandzsu és han egyenlőségnek» olyannak kell lennie, mint az Osztrák–Magyar [Monarchiának], ahol két kormányt hoztak létre egyidejűleg, és egy császár uralja őket, ami azután [így] egy dualista monarchia lehetett.”

Bár Zhang Binglin több írásában is keményen bírálta Kang Youwei óvatos és visszafogott reformtörekvéseit, még ő is meglehetősen mérsékelt gondolkodónak számított sok más radikális, sőt, olykor igen szélsőséges ideológiát hirdető fiatal mellett. A szintén Japánban tanuló Chen Tianhuára (1875–1905) már erősen hatott a szociáldarwinizmus is. Ő már egyértelműen fajokra (zhong) osztotta az emberiséget, amelyeknek az erőviszonyait ekként vázolta fel az 1903-as, Hirtelen visszapillantás (Meng hui tou) című röpiratában:

„A világ népességét nagyjából öt fajra lehet osztani: az ázsiaiak nagy része sárga fajú; az európaiak fehér fajúak; az afrikaiak fekete fajúak; a déltengeri szigetek lakói barna fajúak; az amerikai bennszülöttek vörös fajúak. Az öt faj közül a fehér a legerősebb, ezt követi a sárga faj, míg a többi három fajt a fehér faj elnyomja és hamarosan kipusztulnak. Ezen öt szín alapján különíthető el az öt nagy faj.”

Chen a „sárga fajon” (huangse zhong) belül megkülönbözteti a „han fajt” (han zhong), ahová ténylegesen a kínaiak tartoznak, illetve a „tunguz fajt” (tonggusi zhong), ahová a mandzsukat sorolja. Az emberiség fajokra osztása már korábbi kínai szerzők- nél is megjelent. A XIX. század végén általában még négy fajt különböztettek meg. A Chen által használt és a későbbi szerzők által leginkább preferált „öt faj” elmélete Liang Qichao nevéhez köthető, aki a korábbi négy fajt kiegészítette az amerikai őslakók„vörös fajával”. Az elmélet népszerűségét az is támogatta, hogy az ötös kategorizálás tökéletesen illeszkedett abba a hagyományos kínai világképbe, amely az öt kontinensben, öt égtájban, öt színben stb. gondolkodott.

Chen ebben az írásában a „han faj” kialakulását már a Sárga Császár ötezer évvel korábbi színre lépésétől számítja, aki valamennyi kínai „első őse” (shizu) volt: „Ami a sárga fajt illeti, a tizennyolc tartomány lakói mind a han fajhoz tartoznak. Első ősünk a Sárga Császár volt ötezer évvel ezelőtt, aki északnyugatról érkezett, harcban legyőzte a miao népet és egyesítette a Középső Birodalmat. Bár mára idegen fajok igázták le, de lakóinak száma több mint négyszáz- millió, ami a föld népességének egynegyede. A mandzsuk a tunguz faj- hoz tartoznak, akárcsak a Jin-dinasztiabéliek, népességük száma pedig összesen ötmillió.”

A „sárga fajokhoz” tartozó népek kibékíthetetlenségét a civilizációs különbségekben látja, amelynek leírásakor a vadállati barbárok és a civilizált kínaiak szembenállását hirdető, már az ókorban kialakult, hagyományos kínai sémához nyúl vissza:

„A mandzsuk, a mongolok, a tibetiek, a xinjiangiak [ti. ujgurok] hajdanán mind a han faj ellenségei voltak, állandóan védekezni kellett ellenük. Ezek a népek mind barbárok, vadak, akár a tigris és a farkas, nem ismerik az illemet és az erkölcsöket, Kínában (csak) kutyáknak és birkáknak nevezzük őket, akik sok szenvedést okoztak nekünk.”

Meg kell jegyezni, hogy a forradalmi gondolkodók fajcentrikus elmélete és ennek részeként a Sárga Császár felmagasztalása a „sárga faj” első őseként jórészt a Kang Youwei vezette reformerek jövőképére adott válaszként született meg. A reformerek ugyanis reformjavaslataik érvényességének történeti hitelét Konfuciusz személyével és a konfuciánus tanítással kívánták alátámasztani. Kang Youwei 1897-ben közre is adta a meglehetősen vaskos, huszonegy fejezetes tanulmányát Konfuciusz reformjai (Kongzi gaizhi kao) címen, amelyben Konfuciuszt mint az első jelentős kínai reformert mutatja be. Ennek kapcsán született meg a „hit megőrzése” (baojiao) programjuk, amely egyfajta kísérlet volt a konfucianizmus mint nemzeti vallás népszerűsítésére. A reformerek szándéka szerint ez szolgáltatott volna morális ideológiai alapot a másik fontos alaptételüknek, amelyet „a császár megőrzése” (baohuang) néven hirdettek meg, és amelynek célja az volt, hogy Kína államformáját a monarchikus keretek között tartsák meg. A forradalmi gondol- kodók erre válaszul fogalmazták meg a „faj megőrzése” (baozhong) programjukat, amelyhez történeti hivatkozásként Konfuciusszal szemben a Sárga Császárt (Huang Di) választották.

Jelenlegi tudásunk szerint a Sárga Császár alakja nem része a legrégibb kínai mítoszoknak. Legkorábbi említésére majd csak a Hadakozó fejedelemségek (i. e. 403–221) korára datálható szövegekben kerül sor. A korai szövegek teljes mértékben mitikus alakként mutatják be, és az isteni lény fokozatosan öltött magára uralkodói jelleget. (…)

Albert Terrien de Lacouperie (1844–1894) francia történész az 1894-ben megjelent Western Origin of the Early Chinese Civilization, from 2300 B.C. to 200 A.D. című könyvében, amelyben a kínai civilizáció gyökerei nyugati eredetének bizonyítására tesz kísérletet, azt állítja, hogy 4200 évvel korábban egy Mezopotámiából elvándorló közösség alapozta meg a kínai kultúrát. Lacouperie „sino-babilonista” elmélete szerint a Sárga Császár egy mezopotámiai törzsi vezető lehetett, aki törzsét i. e. 2300 körül Kínába vezette. A nyugati sinológusok körében általánosan elutasított hipotézisét 1900-ban két japán történész, Sirakava Dzsiró (1875–1919) és Kokubu Tanenori (1873–1950) felkarolta és a kínai értelmiség körében is ismertté tette. A mandzsuellenes kínai értelmiségiek, akik Kína nemzeti lényegét (guocui) kutatták, saját igényeikre formálva adaptálták a „sino-babilonista” elméletet, és a Sárga Császár küzdelmeiben egyfajta honfoglalás emlékét vélték felfedezni, amelynek eredményeképpen megszületett Kelet-Ázsia legcivilizáltabb népe és birodalma. A Sárga Császár nevében szereplő, „sárga” jelentésű huang szó és Lacouperie hipotézise nagymértékben járult hozzá a „sárga faj” elméletének kialakulásához.

(…)

4

Az Új korszak az első és alighanem az egyetlen olyan korai kínai regény, amelyben Magyarország főszerepet játszik. Éppen ezért mindenképpen hasznos, ha röviden áttekintjük, hogy a XX. század elejéig mit és honnan tudhattak a kínaiak Magyarországról, s mindez válasszal szolgálhat arra is, hogy Liang Qichao miért épp Magyarországot választotta a sárga és a fehér faj között kirobbant világméretű fegyveres konfliktus casus bellijeként.

A magyarság hun eredetét bizonyító érvek sorában máig rendszeresen találkozni azzal a félig vagy egészen áltudományos állítással, hogy a kínaiak is ezt állítják a régi évkönyveikben, krónikáikban, és Magyarország kínai elnevezésében (lásd Xionyali 匈牙利; ejtsd: hszjungjáli) is mind a mai napig az egykori hunok megnevezésére használt xiong (匈; ejtsd: hszjung) írásjegy szerepel. Ez utóbbi megállapítás ugyan teljes mértékben helytálló, azonban a hunok azonosítása a magyarokkal korántsem a kínai történeti emlékezet eredménye.

A magyar nemesség körében már a középkortól kezdve jelen volt a törekvés az Attila hunjaitól való származás bizonyítására. Thuróczy János (1435? – 1489?) arra tesz kísérletet, hogy a hun birodalom V. századi felbomlása és a magyar IX. századi meg- jelenése között tátongó kronológiai űrt valahogy kitöltse. Ekkor született meg a hun–avar–magyar kontinuitás elmélete, amely aztán a XVI. századtól kibontakozó magyar nemzettudat egyik alappillérévé vált. Annak ellenére, hogy külföldi forrásokban rendre felbukkannak más, ennek ellentmondó elméletek, Magyarországon egészen a felvilágosodás koráig a hun–avar–magyar rokonság tanának érvényességét senki nem vonta kétségbe. Az elmélet a francia orientalista, Joseph de Guignes (1721–1800) munkásságának köszönhetően új színezetet kapott, amelynek legegzotikusabb irányát a „kínai kapcsolódás” teóriájának bevonása jelentette. De Guignes az 1757-ben megjelent, nagy hatású Histoire générale des Huns, des Mongoles, des Turcs el des autres Tartares occidentaux (A hunok, mongolok, törökök és más nyugati tatárok általános története) című munkájában a kínai történeti források tanulmányozásának bevonásával arra a következtetésre jutott, hogy az ókori kínai krónikák által xiongnu (匈奴; ejtsd: hszjungnu) néven (nála: Hiong-nou) ismert nomád, a kínai történetírói hagyomány szerint „barbár” népnek az i. sz. I. században nyugatra vándorolt maradéka és Attila hunjai között közvetlen rokoni kapcsolat állítható. Jelenlegi tudásunk szerint de Guignes elméletét Magyarországon a kortárs Pray György (1723–1801) jezsuita történész tette ismertté az 1761-ben megjelent Annales veteres Hunnorum, Avarum et Hungarorum (A hunok, avarok és magyarok régi évkönyvei) című művében, amelyben pontosan követi a francia orientalista valamennyi megállapítását. De Guignes elméletét angolul Edward Gibbon (1737–1794) az 1776 és 1789 között hat kötetben megjelent monumentális történeti műve, a The History of the Decline and Fall of the Roman Empire (A Római Birodalom hanyatlásának és bukásának története) tette igazán ismertté Európa-szerte – így a magyar értelmiség körében is –, amelynek jelentősége a XIX. század végéig éreztette hatását.

A kínaiak azonban majd csak a mongolok révén, az Európa keleti régióira is kiterjedt tatárjárás idejéről (1241–1242) szereznek tudomást a magyarok és Magyarország létezéséről. Magyarország és a magyarok említésének első forrása a később Kínát is elfoglaló és kínai mintára dinasztiát alapító mongolok európai hadjáratait is megörökítő dinasztikus történeti mű, a Yuan shi, amelynek össze- állításával 1370-ben készültek el. Ennek a műnek a 122. fejezetében a magyarokat „mazha” (馬劄; ejtsd: mácsá) néven, míg a 120. fejezetben a „mazha’er” (馬劄兒; ejtsd: mácsár) néven említik. Különösebb nyelv-, hangtörténeti ismeretek nélkül is mindkét formában jól felismerhető, hogy a magyarok önelnevezésének fonetikai átvételéről van szó. A Yuan shi vonatkozó részeiben nem említik a magyarok keleti gyökereit vagy a hun rokonságukat.

(…)

Már a mandzsu Qing-dinasztia idején, 1751-ben szintén európai források alapján készült el A felséges mandzsu dinasztia adófizetőinek albuma (Huang qing zhi gong tu) című mű, amelyben Magyarországot ugyancsak Wengjialiya néven említik. A magyarokkal kapcsolatban először itt olvashatunk kínaiul arról, hogy népünknek valamiféle ázsiai kötődése lehet. A szerző azonban nem a hunokhoz, hanem a mongolokhoz hasonlítja a magyarokat:

„[Az ország] lakói mintha mongolok volnának” (qi ren fangfu menggu).

Az elkövetkezendő majd’ egy évszázadban Magyarország vagy a magyarok említésének alig találjuk nyomát. Az pedig biztosan állítható, hogy a hunokat jelölő, ominózus xiong írásjegy a ma- gyarokkal, Magyarországgal kapcsolatban egészen a XIX. század közepéig nem jelenik meg a kínai forrásokban. A porosz származású protestáns misszionárius, Karl Friedrich August Gützlaff (1803–1851) – vagy ahogyan a korabeli magyar sajtóban emlegették: Gützlaff Károly – 1844-re készítette el és jelentette meg monumentális és kínaiul addig sohasem látott világföldrajzkönyvét A tízezernyi ország földjeinek teljes gyűjteménye (Wanguo dili quan ji) címen, amelynek 18. kötetében Ausztria (Aodili 奧地里) egyik csatolt országaként mutatja be Magyarországot Xiongyali néven. Itt a magyarok történelméről a következőket írja: „A múltban a hunok (xiongnu) a kínai határvidékről indulva nyugatra költöztek, ahol területeket foglaltak el, és megalapították saját kormányzásukat. Jó ideig harcoltak a nyugati országokkal, elfoglalták területeiket, kényük-kedvük szerint kegyetlenül mészároltak, a vérontás pedig egyre nagyobb mértéket öltött. Leszármazottaik Jézus tanítását követték, s nagy gondot fordítottak a tanulásra […].”

Gützlaff leírása az első említése kínaiul a magyarok hunoktól való eredeztetésének, illetve ekkor jelenik meg először Magyarország kínai elnevezésében a xiong írásjegy is. Gützlaff azonban nemcsak de Guignes elméletét ismerte, de azzal is tisztában volt, hogy a magyarok nemzettudatának mennyire fontos része a hun– magyar rokonság. Az 1850-es magyarországi látogatása alkalmával a Magyar Tudományos Akadémián tartott előadásán még egy, a kínai őshazában maradt, lehetséges rokon nép ígéretével is megajándékozott minket: „[…] a chinai határok szomszédságában él egy harczos, bátor népfaj, mellynek nyelvét a chinaiak nem értik […]. E népnél meggyökerezett hit az, hogy az ő eleik régesrégen kivándoroltak azon földről, mellyen ők laknak, s hogy ha ők is kivándorolnak egykor, mihez reményök van, az egész világ mozgásba, rengésbe fog általok jőni. […] e hős nép, melly még most is örökös harczban van, a hunnok maradéka vagy rokona.”

A Gützlaff művében leírtakat a későbbi, már kínaiak által írt és szerkesztett földrajzi munkák is átvették, és a XX. századra Kínában is gyökeret vert a hun–magyar rokonság elmélete. Liang Qichao az 1902-ben közreadott Új történelemi tanulmányok (Xin li xue) című írásában kidolgozott „öt faj elméletében” a sárga fajú (huang zhong) népek között már a magyarokat is felsorolja. Ő a magyarokra használt elnevezésében (Xiongjiali 匈加利; ejtsd: Hszjungtyiáli) csak a második írásjegyet változtatta meg a Gützlaff javasolta formához képest, de a hun eredetre utaló xiong írásjegyet nem cserélte ki.

Liang Qichao 1902-ben Kossuth Lajos életéről és munkásságáról is írt egy huszonkét oldalas életrajzot. Ebben röviden a magyarok történelmét is bemutatja, amelyben az olvasható: „[a] magyarok ázsiai sárga fajúak, akik a régi hunok (xiongnu) leszármazottai. A nyugati naptár szerint 372-ben a hunok egyik törzse a Kaszpi-tengertől nyu- gatra vándorolt, és az elfoglalt területen i. sz. 1000-ben megalakították a királyságukat […]”.

Liang Qichao mestere, a száműzetésben élő nagy reformgondolkodó és egykori államférfi, Kang Youwei a XX. század első évtizedében két ízben is eljutott Magyarországra. A második, 1908-as látogatása után írt versében már rokon népként ír rólunk:

Fehér a bőrszín, piros az orca –
megismerszik mégis a fajta:
szívből köszönt, kezemet rázza
a magyarok kicsinye-nagyja. 

Magyarországon ritka vándor,
soha nem látott, hona távol
– első vagyok, ki erre járok
a messzi kínai hazából. 

Ennyi példából is látható, hogy a XX. századra Kínában tényként kezelték, hogy a kínaival rokon, sárga fajú magyarság valahol messze Európában ezer évvel ezelőtt önálló országot alapított. Ez már önmagában is izgalmas és kézenfekvő alapanyagot kínált az Új korszak szerzőjének, aki a regény fikciós jellegét hangsúlyozva ugyan némiképp eltérő átírásban adja meg a magyarok elnevezését, de a – csak itt felbukkanó – xiongyelü (匈耶律; ejtsd: hszjungjelü) alakban is megőrzi a „hun” jelentésű xiong írásjegyet, így pontosan tudható, hogy a magyarokat, Magyarországot érti alatta.

5

Az Új korszak legelőször a sanghaji Xiaoshuolin (Regények Erdeje) nevű kiadó gondozásában jelent meg 1908 februárjában, majd másodjára ugyanott (…) 1908 márciusában. A mandzsu dinasztia utolsó évtizedében, egészen pontosan 1904-ben alapított könyvkiadó a nyugati nyelvű regények fordításainak megjelentetéséről volt ismert, azonban kínai szerzők műveit is közzétették. (…) Mindkét kiadáson egy bizonyos Biheguan Zhurent (碧荷館主人), vagyis „Jáspiszöld Lótusz-fogadó Gazdája” írói álnevet használó személyt jelölnek meg a regény „szerkesztő-fordítójaként” (bianyi). Ez utalhat olyan személyre, aki például valamilyen idegen nyelvű fordítás alapján mintegy csak összeállította a művet. A későbbi, így a modern kori tanulmányok Biheguan Zhurent a regény szerzőjeként tüntetik fel.

A kínai irodalomtörténetben ez a nyilvánvalóan írói álnév egyetlen másik regény esetében bukkan fel. Ez pedig az ugyancsak húszfejezetes Aranyvilág (Huangjin shijie), amely egy évvel korábban, 1907-ben szintén a Xiaoshuolin kiadó gondozásában jelent meg. Az Aranyvilág ugyan nem tartozik a korabeli tudományos-fantasztikus művek sorába, de politikai regényként egyfajta utópia leírásával végződik. Története szerint a Kínából elrabolt kényszermunkások, akiket Kubában szinte rabszolgaként dolgoztatnak, fellázadnak, és egy tengerentúli szigeten, Luodaón megalapítják saját ideális országukat. Ez a történet az Új korszakban is visszaköszön, amikor a szerző az Amerikában és Ausztráliában az egykori kínai kivándorlók vagy elhurcoltak leszármazottai által alapított országokat említi.

Azonban e két regény ellenére is mindmáig homály fedi a szerző valódi kilétét. Az írói álnév feloldására érdemi kísérlet mind a mai napig nem történt. A regény tudományos vizsgálata alig néhány évtizedes múltra tekint vissza, és Kínában éppúgy, mint Kínán kívül elsősorban mint tudományos-fantasztikus művet vizsgálják, a kutatások leginkább annak társadalmi és technikai, technológiai jövőképére fókuszálnak. Az Új korszak magyar vonatkozását a kutatásokat végző szerzők ugyan megemlítik, de annak különösebb jelentőséget nem tulajdonítanak, illetve a lehetséges forrásműveket sem azonosították vagy tárták fel. A magyar vonatkozású részekben azonban olyan nevekkel találkozunk, mint Pest (Biside), Dráva (Jilifu He), Wesselényi (Wei- halin) vagy az Aranybulla (Jinniu xianzhang), amelyeknek kínai átírásos változataiból egyáltalán nem egyértelműen olvashatók ki a magyar eredeti alakok. Ezeknek a magyar neveknek olyan speciális átírásos változata szerepel a regényben, amelyek csak egyetlen korábban megjelent műben szerepelnek. Ez pedig nem más, mint Liang Qichao 1902-ben közreadott Kossuth-életrajza, amely a Kossuth – egy magyar hazafi életrajza (Xiongyali aiguozhe Gesushi zhuan) címen jelent meg. Ezt a művét Liang Qichao P. C. Headley 1852-ben megjelent, angol nyelvű Kossuth-monográfiája alapján írta. Jóllehet a fent említett forrás ismeretén és használatán túl is még számos érv szól amellett, hogy a regény szerzője a korszak egyik legjelentősebb reformgondolkodója, Liang Qichao volt, ezt azonban teljes bizonyossággal csak további filológiai kutatások igazolhatnák.

A XX. század elejére a kínai gondolkodóknak új, ismeretlen és járatlan utakat kellett találniuk, ha a több ezer éves, de már minden porcikájában recsegő-ropogó császári intézményrendszer és annak velejéig korrupt bürokratikus apparátusa által az enyészetbe konzervált birodalmat meg akarták menteni, és egy reményteljesebb pályára állítás lehetőségét kínálni. Ehhez elkerülhetetlen volt a szembesülés a nyugati tudományokhoz, technológiákhoz és eszmékhez képest végzetes lemaradással. A minél gyorsabb „bepótolnivalókat” elsősorban a fél évszázada még hasonló történelmi helyzetből indult, ám azóta világhatalommá vált Japán kínálta Kína számára. A XIX. század végén, a XX. század elején nem kevesebb mint ezer olyan nyugati szót és kifejezést emeltek át a kínai nyelvbe a japánból, amelyeknek kínai írásjegyekkel rögzített változatait a korábbi évtizedekben a japánok alkották meg. A „demokrácia” (minzhu), „társadalom” (shehui) vagy a „tudomány” (kexue) szavak eladdig nem létezek és ismeretlenek voltak kínaiul. Ennek az ezer szónak, kifejezésnek több mint az egytizedét, mintegy száznegyvenet az írásain keresztül maga Liang Qichao ültette át a kínai nyelvbe. Neki köszönhetően válhatott a modern kínai szókincs részévé példának okáért a „politika” (zhengce), a „szabadság” (ziyou), az „alkotmány” (xianfa) vagy a „világ” (shijie). Liang Qichao volt az is, aki meggyőződéssel hitte, hogy Kína megújulása csakis az oktatás, a művelődés és a tömegtájékoztatás révén valósítható meg. Maga is több lapot, folyóiratot alapított, amelyekben írásaival igyekezett eljuttatni  gondolatait minél szélesebb tömegekhez. Hitte és vallotta, hogy még a regény – különösen a politikai és a tudományos tematikájú regény – is kiváló eszköze lehet a nemzet edukálásának. E tevékenysége során ő maga teremtette meg a létjogosultságát az úgynevezett „politikai regény”-nek (zhengzhi xiaoshuo) is. E tekintetben nemcsak elméletben fejtette ki elképzelését, de igyekezett példával is elöl járni. A XX. század első évtizedének első felében japán nyelvű közvetítő szöveg alapján több nyugati regényt is lefordított kínaira.

1902-ben indította útjára az Új Regények (Xin xiaoshuo) című irodalmi folyóiratát, amelyben többek között a saját külföldi regényfordításait és írásait is megjelentette. E lap hasábjain látott napvilágot például Camille Flammarion (1846–1936) 1894-es, La fin du monde (A világ vége) című könyvének kínai fordítása (1902) és Jules Verne (1828–1905) 1888-as, Deux ans de vacances (Kétévi vakáció) című regényének fordítása. Ebben a lapban, 1902-ben jelentette meg saját regényét is a Feljegyzések a jövőbeli Új Kínáról (Xin zhongguo weilai ji) címmel. A regénynek ugyan csak öt fejezetével készült el, de ennek ellenére jelentős hatást váltott ki. Ő maga politikai regényként aposztrofálta művét, de sokan máig ezt tartják a legelső kínai tudományos-fantasztikus alkotásnak. A megjelenése után hatvan évvel, 1962-ben (…) játszódó regényben egy sanghaji székhelyű reformmozgalom ötvenéves fennállásának megünneplésére kerül sor, amelynek keretei között békeszerződéseket írnak alá és egy világkiállítás is rendeznek. Az ünnepelt reformmozgalom az Alkotmánypárt (Xianzhengdang) volt, amely korábbi titkos társaságok, reformpárti tömörülések és forradalmi csoportok ernyőszervezeteként jött létre. Az Alkotmánypárt vezette Kínát 1953-ban, a Magyarországi Konferencián (Xiongjiali huyi) ismerték el a Föld legerősebb, legdominánsabb országának. A történet idején a külföldi országok, beleértve a nyugati államok diákjait is, kínaiul tanulnak, hogy előbbre juthassanak, sőt, sokan a tanulmányaik befejezését követően Kínában maradnak, ami Nyugaton agyelszívást okoz. A regény második fejezetében Konfuciusz 72. generációs leszármazottja, Kong Hongdao tart előadást, amelyben bemutatja és elemzi Kína elmúlt hatvanévnyi történelmét. Az ezt követő részben az alkotmányos monarchia hívének, Huang Keqiangnak és a francia mintára végrehajtandó forradalom apologétájának, Li Qubingnek a vitája olvasható. Liang Qichao nem fejezte be a regényét, de két folytatását tervezte. Az egyik egy olyan Kínáról szólt volna, amely úgy dönt, nem alkalmazkodik az új korszakhoz, ezért elpusztul, a másikban pedig a kínaiak leszármazottjai egy új civilizációt hoznak létre egy távoli szigeten, majd visszatérnek Kínába, hogy segítsenek az anyaország felvirágoztatásában.

Liang Qichao regénye ugyan befejezetlen maradt, de úttörő vállalkozása és programja jelentős hatással volt a kor íróira. A császárkor végének utolsó évtizedében, 1902-től 1911-ig legalább másfél-két tucat olyan regény íródott, amely a tudományos-fantasztikus műfajba sorolható. Liang Qichao művének közvetlen hatása éppúgy kimutatható például Lu Shi’e (1878–1944) 1910-ben megjelent regényében, az Új Kínában, mint a Biheguan Zhuren álnevet használó szerző már említett, Aranyvilág című, 1907-es művében, vagy a feltehetőleg szintén általa írt Új korszakban is.

Összefoglalásként elmondható, hogy a téma kutatói arra a megállapításra jutottak, hogy a külföldi eszmék, kulturális irányzatok és anyagi kultúra bevezetése, Kína alávetettsége a nyugati hatalmaknak, valamint az európai gyarmati terjeszkedés kiváltotta tömeges kulturális és egzisztenciális megsemmisülés veszélye jelentős szerepet játszott a tudományos-fantasztikus irodalom műfajának kínai megjelenésében és fejlődésében. A XX. század első évtizede az előző évszázad borzalmai okozta traumák feldolgozásának időszaka volt. A gyötrelmes ópiumháborúk és az azokat lezáró megalázó, egyenlőtlen szerződések, a Tajping-felkelés, az 1894–95-ös kínai–japán háború során elszenvedett vereség és az 1900-as bokszerlázadást lezáró bokszerjegyzőkönyv majd’ minden önbecsülésétől és jövőképétől megfosztotta a nemzetté formálódás útján elindult kínaiak tömegeit. Mindezt nehezítette az idegen, nem kínai eredetű, mandzsu uralkodóház tehetetlensége is. A kiútkereső reform politikusok és politikai teoretikusok pusztán haszonelvű szempontok alapján támogatták a politikai és tudományos regények elterjedését. Példának okáért Liang Qichao a külföldi tudományos regények fordítására nem mint irodalmár, hanem mint politikus ösztönözte az írástudó értelmiségi réteget. Többen felismerték, hogy a tudományos regények kiváló és hatékony csatornát jelentenek a politikai eszmék és a nyugati tudományos ismeretek nagyobb tömegekhez való eljuttatásában. Ez az új irodalmi műfaj jelentős szerepet kapott abban is, hogy átvezessék a nemzetet a válságokkal terhes, nehéz időszakon, miközben lehetővé tette azt is, hogy az ország megerősítésének szempontjából elengedhetetlen nyugati tudományos ismereteket is szélesebb körben terjesszék. Következésképpen a műfaj korabeli témái és ideológiája nem mentesek az erős politikai felhangoktól, amelyek gyakorta a szereplők személyiségében is tükröződnek, akiket a nemzet megmentését kereső hazafiként ábrázolnak. Amiként arra a kínai tudományos-fantasztikus irodalom korai korszakának kutatója, Lorenzo Andolfatto rámutatott: „A gyarmatosított kínai szubjektum elidegenedése kettős volt: egyrészt az idegen kulturális agglomerátum (a „Nyugat”) nyers, szimbolizálatlan mássága felé irányult, amely erőszakosan tört utat Kína határai között, másrészt saját episztemológiai apparátusának (azaz a hagyomány diskurzusának) hiányosságai felé irányult, amely most már elavultnak számított.”

Éppen ezért az irodalmi témák között azt láthatjuk, hogy a tudományos regények egyfajta új tudományos ismeretek megismertetését és oktatását célozták, miközben igyekeztek felszámolni azokat a múltbéli hagyományok és babonák okozta károkat is, amelyek a kívánt és szükséges reformok, változások szempontjából akadályt jelentettek a jövő nemzedékei számára. Ezért azt is mondhatnánk, hogy a kínai sci-fi-irodalom annak a társadalmi traumának az utóhatásaként alakult ki, amely a Kína és a nyugati hatalmak közötti konfrontációt követte. Mint fentebb láttuk, ez a „civilizációk összecsapása” alapjaiban rázta meg és zilálta szét Kínát, akár politikai, társadalmi, kulturális, gazdasági, ismeretelméleti, sőt még kozmológiai szempontból is, ugyanis alapjaiban változott meg a hagyományos kínai idő- és térszemlélet. Az időről, a történelem menetéről vallott nézetek tekintetében a ciklikusról áttértek a lineárisra, a térről alkotott felfogás pedig az addigi, a Középső Birodalom modelljét feladva elfogadni kényszerült a globalizált világ egyik alárendelt országának szerepét. A külföldi inváziók okozta trauma, a nyugati tudományok, a darwini evolúcióelmélet és a szociáldarwinizmus megismerése jelentette modernista mozgalom tette oly népszerűvé az újonnan megjelenő tudományos-fantasztikus irodalmat. Ez az új irodalmi műfaj biztosította a korban a kínaiak traumatizált nemzedéke számára, hogy az egzisztenciális és politikai válság idején megfogalmazzák érzéseiket, szorongásaikat, s egyúttal megmutassák a kilátástalanság átmenetiségét, a jövőbeni reményt, és Kína globális nagyhatalmi víziójával nyerjenek történelmi igazságtételt és igazságvételt.

*

A szöveg teljes változata a Biheguan Zhuren Új korszak. A világ, amit Kína diktál című kötetének utószavaként jelenik meg a napokban a Multiverzum Kiadónál, Tokaji Zsolt fordításában.