Már a világirodalom egyik legnagyobb szerzőjének, Shakespeare-nek az alakja is talányos mind a mai napig, nemhogy a családtagjaié. Virginia Woolf mostanra klasszikussá vált esszéjében, a Saját szobában (1929) emlékezetesen teremti meg Shakespeare – egyébként nem létező – lánytestvérének alakját, akit ugyanolyan tehetségesnek képzel el, mint legendás fivérét. Woolf a fiktív Judith Shakespeare alakja révén ébreszti rá az olvasót arra, hogy milyen nagy különbség volt aközött, ha valaki férfiként vagy nőként született géniusznak a reneszánsz korban. William Shakespeare-rel ellentétben a szintén kalandokra vágyó, nagy képzelőerővel rendelkező, a világot megismerni akaró Judith Shakespeare nem járhatott volna gimnáziumba, mi több, ha otthon könyv akadt volna a kezébe (talán épp a bátyjáé), a szülei még akkor is azonnal befogták volna valami házimunkára, ha egyébként ő lett volna apja szeme fénye. Ha titokban írogatott is valamit, hamar igyekeztek volna férjhez adni a szomszédos gyapjúkereskedőhöz, neki pedig szót kellett volna fogadnia az apjának, akár verés árán is. Még tizenhét sem volt, amikor inkább megszökött Londonba, ahol – bátyjához hasonlóan – a színház vonzotta. Mindenki kinevette: nők nem lehettek színészek. Amikor végre a színház közelébe került egy színész-igazgató révén, teherbe esett tőle, és kétségbeesésében – akkor tudatosult benne, mit jelent alkotói vénával női testbe születni – megölte magát. De Woolf beszélője azt is hozzáteszi, hogy jóformán elképzelhetetlen lett volna, hogy akkoriban egy nő Shakespeare tehetségével szülessen.

De ha nem áldhatta meg őket a sors kiemelkedő tehetséggel, akkor hogy születtek és éltek a nők a reneszánsz kori Angliában? Hogy élt Shakespeare – ha az életrajzi elemeket nézzük, Shakespeare-nél is kevésbé ismert – felesége? Hogy tudjuk a képzelet segítségével megteremteni annak a valós alaknak a hétköznapi életét, akit Anne Hathaway-ként ismer az irodalomtörténet, és akiről még annyit tudunk, hogy huszonhat éves volt, amikor – már várandósan – férjhez ment az akkor tizennyolc éves William Shakespeare-hez, és akitől egy lánya (Susanna), majd ikrei: egy lány (Judith) és egy fiú (Hamnet) születtek?

Maggie O’Farrell többszörös díjnyertes (New York Times: „2020 tíz legjobb regénye” és a 2020-as „Women’s Prize for Fiction”) regényében, a Hamnetben játszik az olvasóval, és egyúttal talán hárítani is akarja annak a felelősségét, hogy ha mégoly fikciós formában is, de Anne Hathaway életét írja meg. Nyilvánvaló ugyan, hogy kiről szól az 1500-as évek legvégére, Stratfordba helyezett regény, a főszereplőt mégsem Anne-nek, hanem Agnesnek hívják, a férjet pedig sehol sem nevezi a szöveg William Shakespeare-nek. De a regénybeli férj is gyakorlatilag Londonban él, és egy idő után jól kereső drámaíró és színházi ember lesz, aki azt is megengedheti magának, hogy új és nagyobb házat vegyen a családnak. Ennek a regénybeli házaspárnak a három gyerekét is Susannának, Judith-nak és Hamnetnek hívják (utóbbiak ikrek), akik közül Hamnet meghal (ahogy Shakespeare és Anne Hathaway fia is). A regénybeli Hamnet 1596-ban bekövetkező halála után négy évvel az ő apja is ír egy Hamlet című darabot.

A Hamnet, még ha nem is a Judith Shakespeare-hez hasonló ragyogó irodalmi tehetséggel rendelkező reneszánsz korabeli nők regénye, több szempontból mégis nagyon „woolfi” szöveg. Szintén a Saját szobában fogalmazza meg Woolf azt, mennyire kimaradnak a történetírásból – és mindenféle írásból – a „láthatatlanok”, azok, akiknek az életét a hagyományos nagyság történeteivel szemben még senki sem írta meg (márpedig a nők ebbe a csoportba tartoznak). Arról is ír, hogy amikor a boszorkányon végrehajtott vízpróbákról, ördög megszállta nőkről vagy bölcs füvesasszonyról olvasunk, de még olyankor is, ha csak egy figyelemre méltó férfiú anyjáról van szó, valójában nagy valószínűséggel egy elveszett regényíró vagy egy elfojtott költő nyomaira bukkantunk. Azokban is felfedezhetők lettek volna a zsenialitás jelei, akiket kultúránk a történelem során akár máglyára is vetett boszorkányságért, belső és olykor külső erejükért, a tartásukért, a másfajta, el nem ismert, nem kanonizált tudásukért, de legalábbis javasasszonyként a falu szélére, a megállapodott kultúra perifériájára száműzték őket, és félelmet keltettek a falubeliekben – a bajban mégis az ő mágikusnak tűnő tudásukra, bűbájosságukra szorultak.

A fiúgyermeket megidéző cím és a meg nem nevezett híres férj ellenére Maggie O’Farrell regényének főszereplője nem Hamnet, és nem is a drámaíró, hanem Agnes, akit könnyű lenne feleségként leírni, a szöveg azonban rácáfol erre az evidensnek tűnő narratívára. Agnes a regényben különleges képességekkel megáldott nőalakként jelenik meg (képes a jövőbe és mások gondolataiba látni), aki szüleivel nem a faluban lakik, hanem valamivel távolabb tőle, jóformán kiesve a közösségből. Tökéletesen ismeri a növények gyógyító erejét, egészen közeli kapcsolatban áll a természettel, a növényekkel, az állatokkal (a nem „nőiesekkel” is, például solymászik), és a saját testéhez is másképp viszonyul, mint a többi nő. Igen távol áll a gyenge és törékeny, védelemre és támaszra szoruló nő toposzától: a mágikus realista regények alakjaihoz hasonlóan szinte mitikus nagyságúra nő, aki – rendkívüli készségein és tudásán túl – olykor szinte emberfeletti erővel rendelkezik: ennek ékes példájaként a szülés során is úgy képes kontrollálni saját testét, mint senki más. És bár valóban férjhez megy a hozzájuk – pontosabban a fiútestvéreihez – járó házitanítóhoz (akiből a híres drámaíró lesz), a narratíva egyik fő szálát sem a házastársi kapcsolat alkotja, hanem az, hogy ez az erős nő miképp képes megteremteni a saját terét az após és az anyós – az ő számára idegen – házában-terében.

Akár szimbolikusan is lehet értelmezni Agnes térért folytatott küzdelmét: az új családba, elvontabb értelemben a megállapodott, szigorú szabályok szerint működő közösségbe kívülről érkező, a legkisebb valós és elvont térért is megküzdeni kénytelen erős nő alakja jóval túlmutat Agnes – vagy Anne Hathaway – konkrét történetén. Akár azt is megjelenítheti, hogy a Woolf által megidézett „boszorkányok” – valójában erős, tudással rendelkező nők – milyen nehezen tudtak beilleszkedni a domináns kulturális terekbe, és milyen könnyen létrejöttek azok a képzetek, amelyek valóban boszorkányokká tették őket egy közösségben. Agnes alakja ennek a boszorkányságnak a határán mozog: sosem válik kiközösítetté, de mássága, ereje mindvégig meghatározó, annál is inkább, mert meg nem nevezett híres férje többnyire Londonban él, így a magára hagyott feleségnek egyedül kell megteremtenie saját terét és felnőtt életét az após (angolul father-in-law, azaz törvény szerinti vagy másképp értelmezve a törvényt adó atya) házához közvetlenül csatlakozó kis házrészben.

Nem véletlen, hogy Agnes rendszeresen visszamenekül saját közegébe, a szülei házához tartozó gyógynövényes kertbe, aminek azért van különös jelentősége, mert akkor is épp ott tartózkodik, amikor a legnagyobb szükség lenne rá. Ez a regény drámai iróniája: a mindenki mást meggyógyító, jövőbe és mások gondolataiba látó nő épp akkor nem tud ott lenni és segíteni, épp akkor nem olvas mások gondolataiban és nem lát a jövőbe, amikor a saját gyermekét kellene megmentenie. Szerkezetileg a regény középpontjában ugyanis a tizenegy éves fiúgyermek, Hamnet halála áll: a narratíva az ő halálát keretező „előttre” és „utánra” válik szét. A regény első nagy fejezete azokkal a mondatokkal zárul, amelyek bármely korban bármely anya – szülő – legmegrendítőbb tapasztalatát mondják el: „[é]s ott, a tűz mellett, anyja karjában, abban a szobában, ahol kúszni, enni, járni, beszélni tanult, Hamnet az utolsót lélegzi. Beszívja a levegőt, kiengedi. És aztán néma csend.” (254)

A regény szerkezete azonban igen távol áll a lineáris narratívától: bár a két fő fejezet leírható a Hamnet halála előtti és utáni időszakként, ezeken a nagy egységeken belül igen változatos az idő- és cselekménykezelés. A kisebb egységek nem kronologikus, hanem asszociatív alapon követik egymást: a regény nyitójelenetében Hamnetet látjuk, amint segítséget keres az épp megbetegedett ikertestvérének (akitől egy csavarral majd átveszi a betegséget), ez a jelenet pedig időben csak kevéssel előzi meg a több száz oldallal később bekövetkező halált. Az első nagy fejezet azonban felidézi mindazokat az eseményeket, amelyek akkor kezdődtek, amikor a házitanító az ablakon kinézve megpillantotta a farmon solymászó alakot, Agnest, akiről elsőre nem is tudta eldönteni, nő-e vagy férfi. A nagy terjedelmű regény több mint felét kitevő első fejezetben a család történetén túl olyan – szintén mágikus realista regényekbe, de betegségnarratívákba is beillő – mikrotörténetek is helyet kapnak, mint hogy miképp került a bubópestis egy bolha közvetítésével több kontinensen keresztül Stratfordba, ami épp ebben az angolul 2020-ban megjelent regényben különösképpen rezonál saját korunkra is.

A regény második nagy fejezete pedig traumanarratíva, amely elkerüli a fiát sirató Mater Dolorosa keresztény kliséit, miközben láthatóvá teszi, hogy Agnes, ez az erős és különleges tudással rendelkező nő, aki egyúttal a történelem woolfi láthatatlanjainak egyike, miképp képes újjáépíteni magát szinte a zsigeri szintről, miközben elmondja, ami jóformán túl van az elmondhatón: a gyerek elvesztését, és azt, hogy utána miképp lehet folytatni az életet. Hamnet halálával azonban nemcsak Agnesnek kell megküzdenie, hanem a híres és sikeres drámaírónak is. A regény zárójelenetében Agnes Londonban van, és nézi a férje által írt darabot, a Hamletet: „Hamlet itt, ezen a színpadon két ember egyszerre, a fiatal, élő fiú és a halott apa. Egyszerre élő és halott. Agnes férje visszahozta őt az életbe, az egyetlen módon, amellyel képes volt rá. Miközben a szellem beszél, Agnes megérti: a férje azáltal, hogy megírta a darabot, és magára öltötte a szellem szerepét, helyet cserélt a fiával. Átvállalta a fia halálát, és a sajátjává tette: a halál karmaiba vetette magát, és feltámasztotta a fiút maga helyett.” (360) A regény értelmezése szerint tehát Agnes és az apa teljesen másképp küzdenek meg a feldolgozhatatlan traumával: az apa sokszorosan áttételes formában, a világirodalom egyik legemlékezetesebb tragédiáját létrehozva. A Hamnet újraértelmezi a világirodalom leghíresebb kísértetét, és Maggie O’Farrell regénye révén Hamlet atyjának szellemében és szellemével együtt kísért mindazoknak az emléke, tragédiája és traumája is, akik oly sokáig láthatatlanok maradtak elmondhatatlan történeteikkel együtt.

Maggie O'Farrell: Hamnet. Fordította Schultz Judit. Budapest, Európa, 2022. 368 oldal, 4599 forint