Az északi irodalom szépen lassan állandó vendég lesz a magyar olvasók könyvespolcán: egyre-másnak jelennek meg a legfrissebb művek a világ hűvösebbik feléről, nem utolsósorban a Scolar Kiadó gondozásában, akik már eddig is sokat tettek azért, hogy a kortárs skandináv irodalmat megismertessék hazánk olvasóközönségével is. Ilyen Marie Aubert novelláskötete, a Ha történne valami is.

Hazánkban fordított sorrendben ismerkedtünk a norvég írónő munkásságával: regénye, a gyermektelenség és termékenység végességének megélését tematizáló Felnőtt emberek már tavaly olvasható volt magyar fordításban is. Valójában azonban e most tárgyalandó vékonyka novelláskötet Aubert első műve, mely eredeti nyelven már 2016-ban megjelent, és rögtön kirobbanó sikert aratott. Az eredeti cím, a Kan jeg bli med deg hjem (Hazamehetek veled?) tiszteletadás az irodalmi előd, a norvég rövidpróza megújítója, Kjell Askildsen (Konrad T. című novellája itt) előtt, akinek hasonló című műve – Heretter folger jeg dig helt hjem (Ezentúl egészen hazáig kísérlek) – 1953-as megjelenésekor hatalmas botrányt kavart: a szokatlan, minimalista stílusú, ám annál szókimondóbb, szexuális szabadosságokat is megjelenítő novellákat erkölcstelennek bélyegezték.

Aubert nem csupán címválasztásban követi elődje példáját. Prózája ugyan nincs teljesen lecsupaszítva, azonban ő is szikár, díszítetlen mondatokkal dolgozik, melyekben jóval több az elhallgatás, mint a kimondás. Sok olyan téma megjelenik, amit később a Felnőtt emberekben bont ki teljesen. 

A novellák szereplői általában a harmincas éveikben járó nők, akik egyszerre keresik a szabadságot, de azt a biztonságot is, amit a letelepedés és a családalapítás jelentene.

A történetekben gyakran ők veszik át a szexuális kezdeményezést, ezzel is jelezve „felszabadítottságukat”, azonban sokszor elhamarkodott, hibás döntést hoznak vagy a kapcsolat egyszerűen nem váltja be a hozzá fűzött reményt: a hatalom, a döntéshozás lehetősége inkább nyomasztja, mint felemeli őket. „Záróra után felvitt magához egy srácot a Revolverből. Részeg és levert volt, és nem jegyezte meg a srác nevét. Elalvás előtt odasimult a hátához” (65).  Ezek a modern, felszabadult nők magányosak, mondja Aubert; tiszavirágéletű kapcsolatok között vándorolnak, de aztán mégis egyedül térnek haza a kanapéhoz és egy pohár borhoz, ahol aztán kiábrándultan bámulhatják Oslo szürke látképét az ablakban.

Aubert minden egyes mondatával egy generáció, sőt, még inkább egy konkrét életszakasz problémáját jeleníti meg: 

a modernkori fiatal nőét, aki nem tudja eldönteni, mit szeretne.

Szeretne „szabad” lenni, és kötöttségek nélküli kalandokban részt venni, szeretne sikeres lenni a szakmájában és messzire jutni a ranglétrán – de miért rándul szinte feloldhatatlan görcsbe a gyomra, mikor legjobb barátnője bejelenti, hogy terhes? És miért viselkedik kifejezetten ellenségesen, mikor egy friss házaspár meghívja magukhoz, hogy tekintse meg új otthonukat? Aubert szereplői a két véglet között vergődnek, ide is, oda is húz a szívük.

Szinte mindegyik novella erről a kételyről szól: még a Carla című is – ahol egy házaspár már túljutott ezen a döntésen, és éppen egy spanyol kislány örökbefogadására készülnek – e biológiai pánik lenyomata. Leírja, milyen szörnyű folyamaton kell végigmennie a terméketlenséggel küzdő pároknak, és hogyan vezethet ez szépen lassan odáig, hogy feltegyék maguknak a kérdést: kell ez nekünk egyáltalán? Megéri ez? „Aznap elválhattunk volna.” (24) gondolja a férj, Johan, miközben egy bár itallapját tanulmányozva visszagondol a pillanatra, mikor az örökbefogadás mellett döntöttek. Úgy tűnik, örül annak, hogy ez nem történt meg, ám ahogy közeledik a hazaút napja, egyre nő benne a feszültség. „Alig néhány nap volt hátra az elutazásukig, örülnie kellett volna, de ő nyugtalan lett, valahányszor Angelóra nézett. Angelo aranyos, kedves kisfiú volt. Elkezdett kötődni hozzájuk. Nem ez volt a baj. Nem tudta, mi a baj.” (19) A történet vége nyitva marad – Aubert-től idegen a lekerekítés, inkább csak félmondatokkal utal a cselekmény utáni időben történtekre –, a házaspár ugyan hazautazik, de hogy együtt fogják-e a kisfiút nevelni, annak eldöntése már az olvasóra van bízva.

A kötet másik kiemelkedő novellája, a Mint egy öreg házaspár két barátnő bonyolult kapcsolatát jeleníti meg. Ebben a történetben mutatkozik meg a leginkább Aubert stílusának ereje: az elhallgatásokkal, finom utalásokkal és rövid, lényegretörő párbeszédekkel nagyon különleges hangulatú szöveget hoz létre, ahol az olvasó feje fölött végig ott lebeg az érzés, hogy valami nincs rendben, ám pontosan nem tud rámutatni, mi lehet az. A két barátnő, Ellen és Mina lakótársak, akik szinte minden percüket együtt töltötték az egyetem óta – egészen mostanáig, ugyanis Ellen megismerkedett egy férfival, Sigurddal, és hozzáköltözik. Mina pedig ezt szokatlanul rosszul viseli: „(…) a konyhájuk egész egyszerűen mesés, mondta Ellen. Mesés, gondolta magában Mina, ez a szó nem vall Ellenre, ez Sigurd szava. Ellen lejegyezte az összes tippet, amit Sigurd adott, és kikereste őket az útikönyvből. A kaja mindenütt jó volt, (…) de Sigurd mintha mindvégig ott lett volna velük, hogy kitapossa útjukat.” (60) A novella lényegét a bizonytalanság adja: sosem lehetünk biztosak Mina keserű féltékenységének és csalódottságának valódi okában. Vajon Ellent irigyli a férfitól, hiszen így kevesebb időt tölthetnek majd együtt, Sigurdot Ellentől, hiszen ő is vágyik arra, hogy egy nagy házban vendégelhesse meg barátnőjét, ahol báránysültet és vörösbort szolgál fel; vagy egyszerűen nem tud túllépni életüknek ezen a szakaszán, ahol délig alhatnak Ellennel közös ágyukban, és akkor utaznak el Barcelonába, amikor csak kedvük szottyan? Ez a feloldhatatlan feszültség egyre nő, míg végül egy bizarr vacsorajelenettel ér véget, mely egyszerre kelt szánalmat és undort az olvasóban.

Aubert tehát tükröt tart a modern nő elé, de mindezt minden értékítélettől vagy szájbarágástól mentesen teszi. Egyszerűen, kendőzetlenül megmutatja, hogy ezek a dolgok megtörténnek, ezek a gondolatok megfordulnak az ember fejében – akár a miénkben is. A magány, mely ennek a kétfelé húzásnak eredménye, nem magasztosul fel a szövegekben, de nem lesz a végső rossz szinonimája sem. Aubert nem fest fenyegető képet a döntésképtelen nők jövőjéről, akik örök magányra kárhoztattak: sokkal inkább olyan átmeneti állapotként írja le, melyen szükségszerűen mindenkinek át kell esnie egyszer.

Marie Aubert: Ha történne valami. Fordította Pap Vera-Ágnes. Budapest, Scolar, 2022. 128 oldal, 3999 forint