1749: Novelláit és első regényét olvasva, az a benyomásunk támad, hogy elsősorban a látszólag egyszerű emberi viszonyokban rejlő fájdalmas vagy sérülékeny pontok érdeklik. Miért épp ez a téma vonzza ennyire?

Marie Aubert: Ezek a családon belüli viszonyok csak egészen ritkán egyszerűek, általában tele vannak az életet alapjaiban meghatározó problémákkal és feloldhatatlan ellentmondásokkal. Az embernek igénye van a közösségre, a többiekkel való kapcsolatra, de ezzel együtt az is fontos, hogy önmagunk lehessünk, hogy megmaradjanak a személyiségünk határai. Biztonságra van szükségünk, hogy tartozhassunk valahová, ugyanakkor bennünk rejlik az ösztön, hogy keressük az izgalmat, feszegessük a határokat, és új kihívásokat keressünk. A legközelebbi családtagjainkhoz való viszony sokat elmond arról, hogy kik vagyunk, mik az erősségeink és a gyenge pontjaink. A jó és a rossz általában annyira egymásba fonódik, hogy nem is lehet őket elválasztani egymástól, és emiatt érdekel annyira, hogy ezekbe a viszonyokba jobban belelássak.

1749: Egészen közel kerülünk a főszereplőihez, együttérzést kelt bennünk az az élethelyzet, amelyben vergődnek, ám gyakran előfordul, hogy valami kellemetlen, kiábrándító dolgot tesznek. Minden bizonnyal így működünk mind, bár szeretünk mást hinni magunkról. Vajon elsősorban a magány az, amitől például a Felnőtt emberek főszereplője, Ida olyan elkeseredett helyzetbe kerül, hogy szándékosan igyekszik tönkretenni a húga családját, vagy pedig negyvenévesen, számos magánéleti kudarc után egy új életstratégiát dolgoz ki? Annak ellenére, hogy annyi mindent megtudunk az érzéseiről, épp az a pillanat marad ki, amikor megszületik az elhatározás benne, hogy kellemetlenül viselkedjen.

MA: Nem hiszem, hogy Ida teljesen tisztában lenne azzal, mi is vezérli ezekben a helyzetekben. Sokszor olyan szituációkról írok, amikor egy alapvetően jó szándék félresiklik, és a visszájára fordul, de nem azért, mert szándékosan bántani akarnánk valakit, hanem mert egyszerre több dolog hajt és befolyásol bennünket, mint az alapvetően jó szándékok. A szégyen, a féltékenység és a kicsinyesség is az emberi természet része, de ezek olyan érzések, amelyeket nehéz beismerni, éppen ezért elhatalmasodhatnak rajtunk olyan helyzetekben, amikor úgy érezzük, sarokba szorultunk.

1749: Történeteiben éppen ez a szégyen, a magány és a családi és baráti kötelékek elszakadása a fő téma. A szereplők szégyenérzete gyakran kötődik a szingli élethez, a gyermektelenséghez. Miért gondolja úgy, hogy olyan lényeges éppen a mai világban a család, hogy a hiánya szégyenérzetet generál?

MA: Az embernek mindig is fontos volt, hogy közösségben élhessen, a nyáj része legyen. A másikkal való kapcsolatra és a közösséghez való tartozásra való igény ősrégi eleme az életünknek. Ugyanakkor ma sokkal könnyebben kivitelezhető, hogy valaki egyedül élhessen, mint ötven vagy száz évvel ezelőtt. Ez különösen a nők esetében van így. A társadalmi, a közösségi létezés meghatározó formája mégis a hagyományos családmodell. Aki kívül reked, míg „mindenki más” párt választ, családot alapít, annak gyakran magánnyal és szégyenérzettel kell szembesülnie. Fontos persze hangsúlyozni, hogy nem mindenki számára jelent elszigeteltséget vagy korlátozó tényezőt, ha egyedül él, vagy nincs gyereke, de köztünk sokan megtapasztalták az ezzel kapcsolatos magányt és bánatot – és szerintem erről is beszélni kell.

1749: A szövegeiben gyakran felfedezhető egy-egy pornográf elem, amely még jobban hangsúlyozza azt az elkeseredett vagy sérülékeny élethelyzetet, amelyben a főszereplő találja magát. Az, aminek a legszebb dolognak kellene lennie két ember találkozásában, duplán fájó és nehéz, mert a testiség még erősebben hangsúlyozza az emberek közti távolságot. Miért választja ilyen gyakran ezt az erős hatású irodalmi eszközt?

MA: Hehe, nem is gondoltam bele, hogy ilyen sűrűn alkalmazom ezt az elemet. A szex az életünk része, akár jó, akár rossz értelemben: természetesnek tűnik, hogy beleveszem, amikor az emberi viszonyokat ábrázolom. Ráadásul ez olyan terep, ahol nem vagyunk biztonságban: kockáztatunk és feltárulkozunk, pedig nem tudhatjuk, hogyan fogadja a másik, amit teszünk, és bizony gyakran melléfogunk.

1749: Egy novelláskötettel debütált, amely kitűnő fogadtatást kapott. Azóta a második regénye is megszületett. Tervezi, hogy visszatér még a novellaíráshoz? Mi az, amit a legjobban szeret a novellában, és miért váltott regényre? Esetleg más műfajok is vonzzák, mint a filmforgatókönyv vagy a dráma?

MA: Szeretem, hogy a rövid formátum határokat szab az írásnak, és azokat a lehetőségeket is kedvelem, amelyeket a szűk keretek teremtenek. Ha csak kevés oldal áll rendelkezésre, akkor gyorsan rá kell térni arra, ami fontos a szövegben, nincs idő elkalandozni erre-arra vagy mellébeszélni. Ezt a tömör, minimalista formát a regényeimbe is igyekszem átvinni, de nem lehetetlen, hogy újra írok majd novellát. A filmforgatókönyv-írás és a drámaírás izgalmas feladat lehet, azért is, mert az elbeszéléseimben a párbeszédek megírásában külön örömömet lelem, szívesen töltök ezzel sok időt.

1749: A novellák közül nekem személy szerint Szégyelld magad tetszett különösen, amiatt a súlyos rejtély miatt, ami a főszereplő múltjában rejlik és amiatt, hogy mégis erős tud maradni. Van kedvenc szövege a novelláskötetben vagy olyan motívum, téma vagy alak, akihez esetleg még visszatérne?

MA: Hozzám különösen a Carla áll közel. A történetben egy házaspár Dél-Amerikába utazik, hogy örökbe fogadjanak egy fiút.

1749: A történetei a mában, norvég körülmények között játszódnak. Ön szerint mivel tudja megszólítani az európai közönséget?

MA: Azt hiszem, hogy az általam megírt témák sok országban ismerősek. A testvérféltékenység, amely felnőttkorban is megmarad, alsóbbrendűnek lenni egy baráti kapcsolatban, a komplikált párkapcsolatok és az, ahogy valaki szülőként csődöt mond. Ez mind olyasmi, amit sokunk megtapasztal, vagy ismer, függetlenül attól, hogy hol növünk fel. Fantasztikus látni, hogy a különböző országokban élő olvasók közel érzik magukhoz a könyveim szereplőit, és elmondják, mennyire magukra ismernek a történetekben.

1749: Egy kép, egy megszólalás indítja el az írás folyamatát? Vagy inkább az alapvető élethelyzet, amely megihleti?

MA: Általában egy elképzelt helyzetből indulok ki, amiben azt érzem, irodalmilag érdekes lehetőség van. Mi történik, ha két lánytestvér együtt megy nyaralni, de féltékenyek lesznek egymásra? Mi történik, ha egy apa egyszer csak megüti a gyerekét? Mit érez egy nő, akit éppen kiengedtek a börtönből, és megpróbál vendégségbe menni egy kerti partira? Én elsősorban mások életére vagyok kíváncsi, és megpróbálom beleélni magam a helyzetükbe.

1749: Általában nők a történetei főszereplői, de a novelláskötetében férfiak is az elbeszélés középpontjába kerülnek. Szereti ilyen módon is váltani a perspektívát, vagy ez lényegtelen szempont?

MA: Nem olyan fontos szempont. Arra törekszem inkább, hogy a lehető legjobban belemásszak annak a személynek a fejébe, akiről írok. Az mindegy, hogy férfi vagy nő. A legutóbbi regényemnek négy főszereplője van – két nő és két férfi.

1749: Egykor járt a bergeni Íróakadémiára. Erről az iskoláról a magyar olvasók Knausgård Harcomja alapján elég negatív képet kaphattak. Milyen emlékei vannak erről az évről?

MA: Én egy szép évet töltöttem az Íróakadémián, rengeteget tanultam, nem utolsósorban megtanultam, hogyan legyek jó olvasó. A kreatívírás-tanfolyamok oktatási módja sokak számára megerőltető lehet – a szövegeket gyakran egész korai fázisban sokan véleményezik. Én magam is túlságosan önkritikussá és önvizsgálóvá váltam amiatt, hogy mindenre tucatnyi véleményt, visszajelzést kaptam a többi diáktól és a tanároktól.

1749: Milyen szerzők, milyen irodalmi szövegek jelentettek inspirációt az Ön számára?

MA: Rengeteg ilyen van! A legtöbb szerző, akit kedvelek, mind így vagy úgy hatott rám.

1749: Író ugyan, de maga is egy kiadóban dolgozott. Milyen volt úgy szerzőként fellépni, hogy közben ismeri a kiadói világ másik oldalát is?

MA: Több évig dolgoztam egy oslói kiadó marketingosztályán, de az elmúlt évben már csak írással foglalkoztam. A kiadónál szerzett tapasztalatoknak hála pontosan tudom, hogyan működnek a kiadási folyamatok, és értem, miként épül fel az egész ágazat.

1749: Mesélne egy kicsit az új regényéről?

MA: Az a címe, hogy Én igazából nem ilyen vagyok, és októberben jelenik meg Norvégiában, úgyhogy már nem sokat kell addig aludni. A regény központi eseménye egy konfirmáció, amely Norvégiában fontos családi ünnep is. A történetben egy család négy tagja szólal meg, így négy külön elbeszélőt követhetünk. A regény arról szól, hogy félünk attól, mit látnak belőlünk, ugyanakkor vágyunk is arra, hogy észrevegyenek, megnézzenek. És szól annak a veszélyéről, de az értékéről is, hogy milyen valakit közel engednünk magunkhoz.

1749: És egy utolsó, furcsa kérdés, ami talán sokakat foglalkoztat: a neve franciásan hangzik. A felmenői franciák voltak?

MA: Nem, a nevem ugyan francia családi név, de én norvég vagyok.