A kortárs orosz szerző, Szergej Lebegyev 2016-os, a Helikon Kiadó jóvoltából most már magyarul is olvasható regényének, az Augusztus gyermekeinek már a megjelenése körüli kálváriája is sokat elárul a mű egyik „főszereplőjévé” avanzsáló orosz történelemről.

A kötetet ugyanis először Németországban adták ki, s csak egy évvel a berlini publikálást követően jelenhetett meg Moszkvában is. Ennek oka az, hogy Lebegyev regénye szembemegy a mai orosz könyvkiadás trendjével, azzal az igénnyel, hogy a történelmi témájú művek szerzői értékeljék át a múlt borzalmait, s helyezzék azokat pozitív fénybe. Lebegyev azonban az Augusztus gyermekeiben nemcsak a közelmúlt, azaz a huszadik század történéseit szemléli kritikusan, hanem a múlt prizmáján keresztül a jelen állapotát is. Ilyesfajta tematika miatt pedig az orosz könyvkiadók jó része nem teszi kockára a létét.

Lebegyev a Szovjetunióban történteket az államszervezet megszűnése pillanatától, a mű címéül szolgáló 1991-es augusztusi puccstól elvileg visszafelé láttatja a regényben, a retrospektívnak ható szemlélet ellenére nála – szemben a hivatalos narratívával – mégis minden előre mutat. A történet én-elbeszélője családi indíttatásból igyekszik cáfolni „a történelem ismétli önmagát” frázist, a múltból felszínre kerülő események azonban a jelent félelmetesen befolyásolva lehetetlenítik el ezt.

Az 1991-ben a kamaszkort épp csak maga mögött hagyó főhős ilyesfajta eufóriával éli meg az augusztusi eseményeket: „Micsoda hónapok voltak ezek! Augusztusban a Lubjanka téren tompa dörejjel az aszfaltra zuhant a Vas Feliksz szobra, mindenkit az az érzés töltött el, hogy itt és most új ország születik. Már benne is élünk, még csak egy-két erőfeszítés kell, hogy megszabaduljunk a szomorú és komor örökségtől; ki kell mondani az igazságot a múltról, és többé nem ismételjük meg a régi hibákat, és a történelem jó útra tér” (8).

Az új korszak elindításának itt elhangzó, elvben oly egyszerűnek tűnő „ki kell mondani az igazságot a múltról” kitételével kapcsolatban a főhős a regény családtörténeti szálán keresztül azonnal megtapasztalja, hogy ez lehetetlen. Nagymamája, Tánya ugyanis halála előtt rendelkezésére bocsátja a visszaemlékezéseit, amelyekből teljesen hiányzik a családi múlt felfejtése szempontjából rendkívül fontos személy, Mihail nagyapa. Helyette egy legenda él róla a családban, amit egyedül a nagymama cáfolhatna meg. De még az ő halála után véletlenül az unokája kezébe kerülő titkos napló is csak homályos célzásokat tesz a nagypapa kétes ügyleteire, (talán) titkosszolgálati ténykedésére, a papa pedig aztán a II. világháborúban nyomtalanul eltűnik az akkor már közös gyermeküket, a főhős apját nevelő nagymama mellől, és a naplóból is.

A két íráson keresztül az elhallgatás légköre, a nemkívánatos események eltussolása és kiretusálása, a titkok sírba vitelének vágya tárul fel olvasójuk előtt, aki kénytelen rádöbbenni: nem a visszaemlékezések tartalma a legfontosabb, hanem az, ahogyan olvassa ezt a tartalmat: a sorok között, elmélyedve a szövegben, „hallatlanul érdekes, végtelenül izgalmas, igazi történelmi detektívregényként” (29), és ez az olvasat készteti arra a főhőst, hogy Mihail nagyapa valódi sorsa után kezdjen kutakodni, ezáltal pedig ennek az újnak vélt korszaknak a hajnalán végre mindeddig hiányzó saját identitására is ráleljen.  

A nagyapa után nyomozni kezdő narrátor ténykedése azonban hamarosan „szintet lép”, új dimenzióba kerül: egyik levéltárból a másikba keveredve, egyik volt szovjet tagköztársaságból a másikba utazva azzal szembesül, hogy az egész posztszovjet társadalom keres: keresi a lágerekben, világháborúkban, hadifogságban eltűnt hozzátartozóit. Így a hős a családtörténeti „bizniszt” állami szintre emeli: mások rokonainak felkutatását vállalva hullakeresővé válik. Lebegyev a családtörténetből a történelmi detektívregény műfajába váltva a hullakeresőből fordított Kharónt teremt – egy olyan modern alvilági révészt, aki nem az evilágból ki, hanem a túlvilágról visszafelé szállítja a halottakat és azok emlékét, így válva a két világ sajátos összekötőjévé.

Ám csak akkor képes teljesíteni az amúgy jól fizető megbízásait, ha az általa meg- és kikérdezett szemtanúk, a keresettek egykori kortársai hajlandók vallani, és az igazat mondják. S ez az első olyan szituáció, amikor a történelem félelmetes módon ismételni kezdi önmagát: az 1995-ös választásokhoz közeledve a megkérdettek bezárkóznak a hős előtt, nem válaszolnak, rácsapják az ajtót: „újra megtanulták a hallgatást” (226), ami 1991 előtt olyannyira jellemezte őket. Mégpedig attól való féltükben, hogy a választások után visszajönnek a kommunisták, és akkor büntetés vár mindazokra, akik (egykori) államtitkokat adtak ki.

Vagyis hiába írunk 1995-öt, hiába járnak elvileg új idők, a kommunista érában az emberekbe ültetett félelem az államtól továbbra is ott munkál bennük. Sőt, ahogy arról a szerző a Jefim Sumannak adott interjújában nyilatkozott, erre a félelemre igény és vágy is van, mert „az orosz ember egyszerűen fél szabadnak lenni”. Ez pedig – szembesül vele a főhős – a posztszovjet társadalomlélektan egyéb szintjeire is kihat.

A hős hullakereső útjai során „kharóni ladikjával” a posztszovjet alvilág legmélyebb bugyraiba is „beevez”. Jár Csecsenföldön, amely „megrekedt a Szovjetunió és Oroszország között; olyan hadsereg harcolt ott, amelyiknek a fegyvereit a Szovjetunióban gyártották” (225–226), Kazahsztánban, a „Szovjetunió másvilágában”, ahová „összegyűjtötték az emlékezetből kiesetteket” (168), az egykori Gulag területén, s így jut el keresés közben egy javítómunka-kolóniára, ahol a szovjet munkatáborok hátborzongató tovább élését, vagy inkább még embertelenebb, megismételt létezését tapasztalja meg. S ismét csak az ott élők „vágyából” fakadóan. A kolóniához közeli falu csavargóit, semmirekellőit, félkegyelműit – a falu „normál” lakóinak nagy megkönnyebbülésére – összefogdosó kolóniavezető, az egykor lágerőrként dolgozó Kutyakirály „országlása” ez, ahol a befogott aljanépet farkaskutyák őrzik, amelyek már nem is vadállatokra, hanem a szovjet lágerek legkegyetlenebb őreire hasonlítanak, a láncra vert emberek pedig „lemennek kutyába”. Az állatokat antropomorfizáló, az embereket állatokká degradáló kolóniakirály így nemcsak egy tizenhetedik századi lázadó orosz cárra hasonlít, hanem olyan prófétára és titkos őrizőre is, „amilyenből valószínűleg sok maradt a megfelelő helyeken, a zónákban meg a titkosított gyárakban, ahol várják a Szovjetunió feltámadását” (281). Ezt az igényt elégíti ki az is, hogy a kolónia a kenyérillatot és a szögesdrótot egyesíti, azt a szentimentális szovjet örökséget, amely érzékszervi élményt kiváltva képtelen lebomlani az emberek tudatában.

A nagymama-féle kiretusált családtörténettel szembesülve, társadalmi szinten pedig a hallgatás falába ütközve az az érzésünk támadhat, hogy a múlt éppen azzal áll bosszút az őt elhallgatni szándékozókon, hogy visszatér. Lebegyev története azt mutatja meg, hogy az ember egyéni szinten eltüntethet bizonyos „lapokat” a saját történelemkönyvéből, de egy teljes nép ezt nem teheti meg, mert a történelem soha nem kezdődik tiszta lappal. Nem kezdődhetett 1991-ben sem, mert a múlt mindig jelen van, óhatatlanul beszüremlik az itt és mostba, s minél inkább tagadni akarjuk a jelenlétét, annál inkább. Ezt pedig minden eddiginél erősebben mutatja meg a regény (szerintem a kellőnél szentimentálisabb) magánéleti, a főhős és Anna kapcsolatát végigkövető szála. A hős ténykedésének veszélyes fordulata, az állambiztonság („ez a vén kurva, nem döglött meg” [385]) markába sodródása, s Anna ehhez való, korántsem egyértelmű asszisztálása ugyanis Tánya nagymama és Mihail nagyapa kapcsolatának állomásait ismétli meg. De hogy a hős ebből a múltba visszahúzó spirálból képes-e kiszállni, annak felfejtését már az olvasóra bízom.

Szergej Lebegyev: Augusztus gyermekei. Fordította Soproni András. Budapest, Helikon, 2021.