„a koporsóban zárlatos lett a gynoid / hófehérke vérzik / hófehérke haldoklik / hó megy a vérébe” – írja Jelena Glazova hófehérke megbetegedett című versében.

A lett költő gondolkodását, világlátását ezek a sorok pontosan jellemzik. Körülöttünk lassan már minden művi, üzeni írásaival a szerző, sőt, mi magunk is csak utánzatai vagyunk mindannak, ami egykor még természetes volt, és ami talán még ma is természetes lehetne. Mesterséges utánzatokként robotokat gyártunk vágyaink kielégítésére, pontosabban szólva már vágyaink sincsenek, legfeljebb kielégületlen és agresszív ösztöneink, feszültségeink, és ezeket a feszültségeket, indulatokat vezetjük le annak ürügyén, hogy úgy teszünk, mintha élnénk, vagy épp – látszólag – „élni akarunk”, miközben ez az élet igencsak messzire van az ideális létezéstől, ami pedig lehetne talán az elvárásunk is.

Valójában nem is élünk, sugallja a szerző, csak vegetálunk, vegetatív reflexeinket elégítjük ki, ha ugyan sikerül eljutnunk valamiféle testi kielégüléshez, mert szellemi feltöltődésről már nem is álmodhatunk.

Rosszkedvű kötet Jelena Glazováé. Rosszkedvűek, dühösek, szomorúak a versei. Az isten kirúzsozza a száját című munkája azáltal lesz hangsúlyossá, hogy a kötet nyitóverse, az „isten” – aki mi magunk vagyunk – lerobbant prostituált csupán, aki „szolgáltat”, ehhez készül elő, vagyis „kirúzsozza száját”, és „előveszi az alapozót”, illetve „kihúzza a szemét”, és „megigazítja a haját”. Mindezt azért teszi, hogy egy adott pillanatban „kigombolja a nadrágját”, vagyishogy alkalmassá tegye magát arra, hogy a lábát „széttehesse”.

„Szolgáltatása” után pedig egy erdő szélén találják meg, holtan.

Rosszkedvű és perspektívátlan a lett költő világa. Ebben a világban halott az „isten”. Ráadásul a halálát egy másik „isten” okozza – mi magunk. Mi vagyunk a „másik isten”, aki használta, kihasználta azt a testet, amelyet utána az erdőszélre hajított.

Nem vidám történet, ha az istenek – mi magunk – ilyen lepusztult, vegetatív szintre süllyedünk.

Itt, ebben a Glazova által megidézett világban a próféták is csak valami „fekete hányás” tetejéről prédikálnak. Körülöttük „gruppi-lányok csapata”, akik szintén „felváltva feketét hánynak a hóra”, sőt, „sorsot húznak ki hányhat legközelebb”. Hideg, negatív képek, a tökéletesen kiábrándult narrátor rendkívül pesszimista, szorongásos nézőpontjából. Glazova tobzódik a negatív atmoszférájú képekben és szavakban. A háború, a pornográfia, a nőgyűlölet, a sovinizmus, a homofóbia, a terror visszatérő kifejezések a kötetben, a nőimitátor gynoid szinte főszereplővé válik, ahogy hangsúlyos lesz minden, ami disztópikus, testidegen, embertelen.

A donorok, viaszpolipok, műviségek, művégtagok korszakában élünk, ha lehet ezt még hagyományos értelemben életnek nevezni. Ezek azok a tárgyak, fogalmak, amelyek körülvesznek minket, s a megálmodott „harmonikus” életet – ha valaha létezett ilyesmi – megfojtják körülöttünk. Legalábbis a szerző ezt sugallja munkáiban.

Jelene Glazova versei nem „szépek”. A kötetben – tizenkilencedik századi értelemben vett – „szép” verset nem találunk.

Vannak helyettük dühös, indulatos szövegek, amelyekhez a szabadvers mint forma jól illeszkedik. A központozás elhagyása, a kisbetű folyamatos és konzekvens használata a versszöveg expresszivitását erősíti, s a legjobb munkákban ez az expresszív jelleg sodró erejűvé válik. Az indulat, a belső feszültség motiválja ezt a sodrást, no meg néhány ritmikai elem, a repetitivitás vagy épp a gondolatritmus, a visszatérő motívumok hangsúlyos jelenléte. Az egy fényes gyermekalak című versben például harminchárom sor kezdődik a „félelem” szóval, amitől a szöveg mantraszerűvé, meditatívvá válik, a meditatív jellegen viszont túlmutat a szó tartalmi üzenete, amely felidézi bennünk a legyűrhetetlen szorongást. A vers ebben az esetben a narrátor vagy az egyes szám első személyű „lírai hős” kilátástalanságát idézi meg, azt jelezve, hogy olyan szorongató események, impulzusok vesznek körül minket, amelyeket nem tudunk befolyásolni: földrengés, autóbaleset, szifilisz, sátán, zombi, atomrobbanás, impotencia, terrorizmus, orvosi műhiba s mindaz, ami művi, ami életidegen.

„és akkor azt álmodták / hogy egy horrorfilm szereplői / a fiú művégtagokat készít / klinikák számára / pneumatikus karok és lábak / a lány fél a művégtagoktól / azt gondolja hogy nem fog menni / az első intim jelenetkor / a keze művégtaggá változik” – írja a szerző. Ezek a sorok is jellemzően disztópikus, nagyon mai és nagyon ismerős környezetet mutatnak meg. Mint a vers folytatásából megtudhatjuk, „ebben a valóságban / ő egy gynoid rajta tesztelnek / hogy tökéletesítsék az alvásszimulátort”.

Glazova „valóságról” ír, egyértelművé téve, hogy ez a „valóság” művi, abszolút mai, és kifejezetten negatív, depresszív.

Jelena Glazova szabadverseinek indulata a Lettországban mára már közismert performanszai hangulatát idézi. Ezek a Glazova-féle performanszok igen gyakran szólnak az agresszióról, vagy éppen az agressziótól, a megaláztatástól való félelemről. Ilyen értelemben ezek a versek – más jelleggel ugyan –, de felidézik a hetvenes évek magyar avantgarde művészetét is, a szövegek sokszor Algol László, Balaskó Jenő vagy Hajas Tibor munkáival rokoníthatók, még akkor is, ha egyértelmű, hogy Glazova e hazai alkotók műveit nem ismerhette.

A kötet záróverse, ahogy azt címe is sugallja, a költészet „lehetetlenségéről” tudósít (a költészet lehetetlensége csak). A költészet „lehetetlensége”, kvázi „jövőtlensége” úgy jelenik meg, hogy „minden szereplő háttal van / tarkójukat fordítják felénk / mintha nem lenne arcuk”, vagyis mintha egyszerre várnának a kivégzésükre vagy éppen a „kiválasztásukra”, kiválasztódásukra.

Jelena Glazova világa elidegenedett, elkeseredett, szomorú világ. Ezt a világot Kis Orsolya, a versek fordítója mesteri szinten tette élvezhetővé a hazai olvasó számára – ha ugyan „élvezhetjük”, amiről ebben a kötetben olvashatunk. „Élvezhetjük-e” azt például, hogy a kedvenc mesehősünk, Hófehérke is csak egy gynoid, miközben „vérzik”, „haldoklik” abban a koporsóban, ahonnan – Glazova szerint – sosincs szabadulás.

Mindez látlelet – egy nagyon európai költő diagnózisa a világunkról és szűkebb hazánkról, Európáról.

Jelena Glazova: Sóvárgás. Fordította Kis Orsolya. Budapest, Prae, 2021. 66 oldal, 2790 forint.