1749: Hogyan indult nálad az írással és a művészettel való foglalkozás? A családod művészcsalád, vagy te vagy az első, aki ilyen irányba ment? Hogyan reagáltak  többiek a többiek a művészetedre?  

Jelena Glazova: A családomban nem volt példa arra, hogy valami művészettel vagy irodalommal foglalkozzon. Apukám tudós volt (PhD-s fizikus és matematikus, Ivanovóban született a mai Oroszország területén, de Harkovban, Ukrajnában tanult), szóval azt mondanám, hogy az intellektuális irányultságot valószínűleg tőle örököltem. A családom eleinte nem volt elragadtatva a művészeti próbálkozásaimtól. Apukám megpróbált lebeszélni arról, hogy 18 évesen humán szakra jelentkezzem (audiovizuális kultúra szakra kerültem be a Lett Kulturális Akadémiára, néhány év múlva pedig a Művészeti Akadémián folytattam). Szóval nem hagytam magam lebeszélni, a családom pedig egy idő után feladta. Mostanra pedig ott tartunk, hogy anyukám büszke, amikor meglát rólam egy cikket egy újságban.

1749: Milyen művészek munkái inspiráltak abban, hogy művészettel foglalkozz? Kik a számodra legfontosabb mai alkotók?

JG: Arra nem nagyon emlékszem, melyik művészek inspiráltak először. Azt hiszem, inkább magába a művészetbe „szerettem bele”, általánosságban. Tizenöt évesen teljesen lenyűgöztek a művészettörténet-órák, amelyek rámutattak, hogy az alkotás az élet magasabb szintű kifejeződése. Ezelőtt pedig nagyon lelkesen, aktívan rajzoltam, egészen kisgyerekkoromtól kezdve.

Jelenleg nagyon inspirál például Marlene Dumas dél-afrikai, Hollandiában élő művész. Ahogyan az expresszionizmust és a konceptuális művészetet kombinálja, az mindig nagy hatással volt rám. Ugyancsak rajongója vagyok az AES+F nevű orosz művészeti csoportnak, az ő transzhumanista fantáziáik hatottak a versimre is, például innen származnak a Sóvárgás-kötetben felbukkanó repülő kimérák. Illetve még nagyon kedvelem néhány női művész, például Louise Bourgeois munkáit (ahogyan az „anyasággal” való foglalkozáskor a saját családi neurózisukat is feldolgozta), vagy említhetném még Kiki Smitht (testiség és rajztechnikák installációvá kombinálása) vagy Nancy Spero munkáit (az olyan irodalmi konnotációi miatt, mint pl. Antonin Artaud).

1749: Milyen egy művész számára az élet Lettországban? Sok lehetőséged van előadni? Vannak még olyanok, akik hozzád hasonlóan performanszművészettel foglalkoznak?

JG: Lettországban a művészeknek nem könnyű az életük, nincs sok lehetőség vagy támogatás, de próbálok azzal dolgozni, ami van. A pandémia előtt viszonylag rendszeresen léptem fel (havi egy-két alkalommal, Lettországban és külföldön), azután kissé változott a helyzet. De ez az év így is elég aktívra sikerült: év eleje óta nyolc performaszom volt (beleszámítva a felolvasásokat is), és sok esemény van még betervezve szeptemberig, szóval mondhatjuk, hogy visszatértem az aktív színpadi jelenléthez.

Egyébként Lettországban valószínűleg az Orbita csoport az egyetlen, amely hozzám hasonlóan szövegeket és hangot vegyít a performanszai során. Más hasonló személy vagy csoport nem jut eszembe.

1749: Mesélnél nekünk a legemlékezetesebb performanszodról?

JG: Azt hiszem, az lenne az, amelyiket Berlinben, a Hamburger Bahnhof Múzemban és Kortárs Művészeti Központban adtam elő 2017-ben. Egy fesztiválon vettem részt a múzeum nagytermében, ami azt jelenti, hogy nagyon jó hangosítással dolgozhattunk (és nagy térben jó hangosítással dolgozni sokat jelent egy hangművész számára). A fesztivál témája az óceán volt, és én egy olyan performansszal készültem, amely a beszéd szigetét jeleníti meg az óceán közepén – egyórányi időtartamban. Máig emlékszem a múzeum hangulatára, és a line-up is milyen remek volt! A legfontosabb európai hangművészek közül ott volt Jana Winderen, Jacob Kirkegaard, Carl Michael Von Hauswolff, Peter Zinovieff (a VCS3 szintetizátor alkotója, ő 2021 óta már nincs köztünk), illetve még sokan mások is.

A fénypont az a pillanat volt, mikor a múzeum igazgatója amiatt kezdett aggódni, hogy a masszív hangerő miatt a fal másik felén lévő Andy Warhol-kép le fog esni. Persze ez nevetséges feltételezés volt, de végül mind megígértük, hogy a megbeszéltnél nem leszünk hangosabbak.

1749: Ha a világ bármelyik helye közül választhatnál, mi lenne az álomhelyszín számodra egy performanszhoz?

JG: Azt hiszem, a londoni Tate Modern Turbine terme.

1749: Sok versed álmokra, víziókra emlékezteti az olvasót. Használtad-e fel valaha igazi álmaidat a versekhez?

JG: Nem hiszem, hogy használnám az igazi álmaimat, talán egyszer történt ilyen. Mindenesetre az biztos, hogy íráskor egy álomszerű szövegminőséget próbálok létrehozni, szóval ezt dicséretnek veszem.

1749: Úgy tudom, költőként nagyon termékeny vagy, kifejezetten sokat írsz. Megtörtént veled valaha, hogy kifogytál az ötletekből?

JG: Az utóbbi időben átlagosan évente kb. 250 verset írtam. Voltak olyan periódusok persze, amikor beütött nálam is a „writer’s block”, általában azután, hogy megjelent egy könyvem. Akkor elkezdesz gondolkozni, hogy merre tovább – nem írhatsz ugyanúgy, mint a könyvben tetted, kell valami új irány, és ahhoz, hogy ezt kitaláld, időre van szükséged. Most például az ötödik könyvemen dolgozom, és próbálom koherenssé tenni, de már nem vagyok olyan biztos a szövegekben, amelyeket megírtam, és abban sem, hogy mi fog belőlük kijönni. Inkább azt mondanám, hogy ez nem annyira az ötletek hiánya, mint inkább a megfelelő irányra való rálelés bizonytalansága. De az ilyen blokkok után is általában elkezdek írni valahogy, szinte mechanikusan, és bízom benne, hogy a munka során majd kialakul az irány is, mert a „költészet gépe” nem állhat le.

1749: Most jártál első alkalommal Magyarországon. Hogy tetszett Budapest? Milyen helyekre jutottál el? Mit gondolsz a város általános atmoszférájáról?

JG: Igen, most először jártam Magyarországon és Budapesten, ezelőtt csak Mathew Barney Cremaster-sorozatából ismertem Budapestet (Cremaster 5, 1997), az Operaházzal és a Láncok Királynőjét játszó Ursula Andress-szel. És volt egy híd is, ahonnan Harry Houdini karaktere, láncokba tekerve, a mélybe veti magát. Nem találtam meg, hogy melyik híd lehetett ez, és sajnos az Operaházat sem láttam, de Budán és Pesten is jártam, esténként Pesten sétáltam a bulinegyedben, napközben meglátogattam néhány múzeumot, például a Ludwig Múzeumot, és felmentem a budai Várba, a Nemzeti Galériába is, illetve megnéztem a pesti zsidónegyedet. Szerintem Budapestnek van egy kedves kisugárzása, sajnos nem volt elég időm ennél jobban felfedezni, de szerintem vissza fogok még jönni ide.