Tennessee Williams: A vágy villamosa (A Streetcar Named Desire, fordította Czimer József)

Mint minden jó színdarab, színpadon látva hatásosabb, mint olvasva, de olvasva megmutat olyasmit, ami az élő produkció hevében elsikkad. Ilyen a cím: a New Orleans-i villamosok elejére ki volt írva az úticél; ez esetben a Desire Street, röviden Desire, mely egy Désirée nevű nőről kapta a nevét, akinek régen ott terült el a birtoka. Az ott élők szemében megszokott, jelentéssel nem bíró utcanév volt: jellemző Blanche-ra, hogy ezt is a maga túlspannolt módján értelmezi és kisajátítja: „egy Vágy nevű villamossal kellett idejönnöm” – mondja. Williams mesterien mutatja be a főszereplő fokról-fokra történő széthullását, ahogy – mint sok beteg, fuldokló személyiség – próbálja magával rántani a környezetében élőket. Bár ez nem sikerül, jóvátehetetlen sebeket ejt rajtuk. A legjobban a bunkó Kowalskit sajnálom: az az örömtelen numera még sokáig fogja kísérteni.

Vikram Seth: The Golden Gate

Angolul olvastam, nem hiszem, hogy létezik magyar fordítása, ami érthető, mert nagyon konkrétan az 1980-as boldog idők San Franciscójában játszódik (1986-ban jelent meg). Igazi verses regény, mely csupa Anyegin-strófából áll: ezek 14 soros, szonettszerű, bonyolult rímképletű versszakok (még az ún. hím- és nőrímek váltakozását is betartja, à la Puskin), ami nagy gyönyörűség, mert szeretem a kötött formákat. A tárgy viszont egészen hétköznapi, és ez ad a könyvnek egy mulatságos, már-már ironikus vagy parodisztikus jelleget. Hőse John Brown, teljesen átlagos 26 éves informatikus és baráti köre. John egyik kapcsolatból a másikba bukdácsol, és így van ez a barátaival-barátnőivel is, akik között mellékszálként melegek is feltűnnek, de nem ez a fő probléma. Hanem hogy miért élünk, minek vagyunk a világon, mi a szerelem, és hogyan tiltakozzunk a nukleáris fenyegetés ellen. A szerzőről nem tudok semmit, más műveit nem ismerem. „Pszichológiai szafari-utazás öt érdekes lélek belsejébe” – írja a fül, és egyetértek.

Verne Gyula: A rejtelmes sziget (L'île mystérieuse, fordította Vázsonyi Endre)

Nekem már csak Verne Gyula marad, bár már régen nem vettem a kezembe. Félnék, hogy kiderül: sekély az írásművészete, hiteltelenek a karakterek. Amikor olvastam, akkor nem így volt: tanulságos emberi helyzetek, izgalmas földrajzi tudnivalók áradtak rám, no meg számos érdekesség a kézművesség és háziipar területéről. Ezt a regényét jobban szerettem a többinél, talán mert volt benne sebesült fiú, akit gondos ápolással meggyógyítottak (lásd Öreg néne őzikéje – ilyesmire mindig vevő vagyok). Megjelenik még utoljára Nemo kapitány is, aztán az egész szigetet elnyeli a vulkánkitörés. Érdekes, hogy a könyv megjelenése után nyolc évvel, 1883-ban valóban kitört a Krakatau nevű indonéz vulkán, és elnyelt egy szigetet – nyilván benne volt a levegőben, hogy ilyesmik történhetnek arrafelé. A gonosz kalózokat mind egy szálig kinyírják; ezt rendben lévőnek találtam, akkoriban nem tüntettek európai városokban a kalózok jogaiért.

Stefan Heym: Dávid király krónikája (The King David Report; Der König-David-Bericht, fordította Görög Lívia)

Kosztümös történelmi regény, mely az ókori Izrael politikai huzavonáit írja le: Salamon király szeretné apja, Dávid hősi életét megíratni, ám az anyagot gyűjtő írnok egyre több visszásságot, hogy ne mondjam disznóságot talál Dávid életében, amiket egy kiküldött cenzúrabizottság döntése értelmében el kell tussolni. Szegény írnokot el is akarják takarítani az útból hazaárulás vádjával, de a bölcs Salamon csak állásvesztésre ítéli, és a könyv persze nem jelenhet meg. Heym érdekes életű ember volt: német zsidóként Amerikába menekült, ezt a könyvét is angolul írta meg, majd a háború után visszajött, méghozzá az NDK-ba, melynek szellemiségével, politikájával azonosulni tudott. A könyvet maga fordította le németre, és egyszerre jelent meg az NSZK-ban és az NDK-ban – ami akkoriban szokatlan volt. Heym felszólalt a keleti rendszer visszásságai ellen is (ahogy némileg Brecht), és sosem szűnt meg zsidó voltát hangsúlyozni. Rengeteget írt.

Eric Knight: Sam Small csodálatos élete (Sam Small Flies Again, fordította Szerb Antal)

Ez voltaképpen egy novellafüzér, azonos szereplőkkel: egy Yorkshire-i falu egyszerű munkás- és parasztemberei, akik állandóan okoskodnak és vitatkoznak és imádnak verekedni. Sam Small világa sok rokon vonást mutat Hrabal világával. Kamaszkoromban olvastam először, de többször újra elővettem. A legszebb történet az, amikor Sam Small, az egyszerű bányász, rájön, hogy kellő koncentrációval és hittel repülni is tud. Először bolondnak nézik, aztán – Amerikába kerülvén – egész iparágat építenek rá, cirkuszban kell mutogatnia repülni tudását. Végül megcsömörlik, elkezd nem menni a dolog, szégyenben marad. Megfogja a felesége kezét és hazarepülnek Angliába. Knight írt még egy szép háborús regényt (Légy hű magadhoz) és a Lassie hazatér kutyatörténetek forgatókönyvét, de sajnos lezuhant a háborúban.

Christopher Isherwood: Isten veled, Berlin (Goodbye To Berlin, fordította Réz Ádám)

Az angol Isherwood négy évet élt Berlinben, 1929–33-ig, azokban a hihetetlen években, amikor még mindent lehetett és aztán fokozatosan már semmit sem. A nemzetiszocialisták 33-ban hatalomra kerültek, Isherwood jobbnak látta elmenni. Élményeit a forrongó, habzsoló, egyre őrültebb Berlinről memoár- vagy naplószerűen írta meg, a kabarék világát, a férfiszerelmeket, az idegenként ott élők rácsodálkozását a németekre (és egyáltalán a kontinens angol szemmel nézve furcsa szokásaira). Ennek a novellafüzérnek az alapján készült a kiváló Kabaré musical és az ugyancsak remek film. Isherwood könnyű tollal ír, van benne valami csevegősen felületes, de nagyon jó megfigyelő, és ne kerteljünk: a világnak ezen a felén még ma is érezhetők, átélhetők a szereplők (és a szerző) akkori szorongásai.

Bohumil Hrabal: Szigorúan ellenőrzött vonatok (Ostře sledované vlaky, fordította Zádor András)

Megint egy olyan könyv, amelyikből film készült, alighanem nagyobb sikerű, mint az alapjául szolgáló mű. Pedig remek ez a könyv, nekem máig kedvesebb, mint a film. Talán azért is, mert közöm van hozzá: anyám is, nagyapám is Csehországban született, és bár nem tudtak csehül (németajkúak voltak), azért egy csomó szót, nevet, kifejezést hoztak magukkal. Például volt Hubička nevű ismerősük (vagy Hubitschka, vagy Hubicska, mindegy) A kisemberek világát talán a legjobban a cseh kispolgárok valósítják meg, és ennek maga Hrabal integráns része és avatott krónikása. (Dolgozott is mint vasutas.) A történet megható és tragikus, egyben vicces és idétlen: pont olyan, mint a Rómeó sorsa: egy siheder felnőtté válása. Mindkettőben a melankolikus, magányos szűzfiú egyetlen nap leforgása alatt megismeri a testi szerelmet, elkövet egy emberölést (vagy robbantást), és meghal. Nagy különbség, hogy Rómeó egy értelmetlen pech miatt hal meg, Milosból viszont igazi mártír lesz.

James Baldwin: Giovanni szobája (Giovanni’s Room, fordította László Balázs)

Már igencsak felnőtt voltam, amikor nekiduráltam magamat, hogy elolvassam, mert tudtam, hogy egy tragikusan végződő meleg kapcsolatról (szerelemről?) szól. Igen, szerelemről, hiszen mindkét fiú nyilván szerelmes, csakhogy az amerikai, David, nem meri felvállalni a melegségét, próbálja hitegetni a menyasszonyát, nőkhöz csapódik, hogy „férfiúi” identitását bizonyítsa magának; Giovanni, az egyszerű olasz pincér sokkal nyíltszívűbb, ezáltal kiszolgáltatottabb, és végül a megaláztatást csak úgy tudja elviselni, ha valami szörnyűséget követ el – hasonlóképpen ahhoz, ahogy Thomas Mann-nál Mario. Csakhogy itt az elbeszélő, David, élve marad (őrá nem vetül a gyanú árnyéka sem), és hordozhatja ezt a terhet egy életen át. Baldwin fekete volt, de ebben a könyvben ezt nem érinti, itt mindenki fehér – ezt sokkal többen hányták a szemére, mint azt, hogy miért ír melegekről.

Art Spiegelman: A teljes Maus (The Complete Maus, fordította Feig András)

Ez egy megrendítő képregény, egy mélyen tragikus „comic”. A holokausztról szól, a németek által megszállt Lengyelországban játszódik. Állatmese: az egerek a zsidókat, a macskák a németeket, a kutyák az amerikaiakat jelképezik. Nem szépít, nem enyhít, nem viccel. Szörnyűségeket ír le – bocsánat: rajzol le –, de éppen az állatmesébe öltöztetése teszi fogyaszthatóvá és ezáltal átélhetőbbé a történetet. Én nem vagyok családilag érintve, mégsem tudom úgy mondani, hogy „jaj, szegények, mit csináltak velük” – csak úgy, hogy „mit csináltunk velük.” Gyönyörű könyv, adjátok gyermekeiteknek.

Mihail Bulgakov: A Mester és Margarita (Masztyer i Margarita, fordította Szőllősy Klára)

Egy nyarat töltöttem vele, lassan, darabonként tudtam olvasni, mert napközben dolgom volt, és mikor leszállt a fülledt éj, jött Azazello és a többiek. A fordulatos cselekmény mellett a szovjetrendszer kifigurázása nagyon ínyemre volt, az ostoba bürokraták, az üres lózungok, a primitív ateizmus. Hogy Berlioz fejét egy Komszomol-tag fogja levágni (és le is vágja, mert ő vezeti a villamost). És nem tagadom: a félelem, hogy mindez akár velem is megtörténhet, becsukhatnak a diliházba, aztán ágálhatok. Váratlan ajándék volt viszont – mert nem mondták a barátok, akik ajánlották a könyvet –, hogy Jézusról, Pilátusról és környezetükről szól a regény egyik szála. Ugyanolyan felfrissült érdeklődéssel vettem utána újra kézbe az Újtestamentumot, mint Heym regénye után az Ót.

Umberto Eco: A rózsa neve (Il nome della rosa, fordította Barna Imre)

Volt kritikus, aki „megaszupergiccsnek” nevezte, én nagy élvezettel faltam fel, mint komoly irodalmat. Angolul olvastam, mert amikor ösztöndíjjal Amerikába mentem, a magyar változat még nem létezett, a frankfurti reptéren viszont kapható volt az angol. Sokat tanultam is belőle középkorról, vallásról, egyházról, eretnekségről. Arról, hogy az ókorból mi maradt meg és miért. Hogy a gyógyszerészet alapjait a középkori kolostorok vetették meg, mert volt türelmük piszmogni a füvekkel. Mentségemre fölhozom továbbá, hogy szeretem a krimit, és ez annak sem utolsó. A legmaradandóbb benyomásom mégis az emberi gyengeség őszinte bemutatása, a maga pőreségében. Nobody’s perfect.