Úgy döntöttem, átugrom a gyerekkort. Egyébként is erősen hat rám Virginia Woolf megjegyzése, hogy George Eliot Middlemarcha ritkaság: egy angol regény, amit felnőtteknek írtak. Clarice Lispector első regénye (a magyar címe szinte lehetne Mindentől messze a szívhez közel) adja az általam ismert legpontosabb leírást a gyerekkorról — arról az alig hozzáférhető rétegéről, amit épp az olvasás és a többi hasonló tevékenység szorít vissza. Küzdök a blőd kép ellen, hogy Kutuzov és Gandalf angolkertet csinál a dzsungelből. Majdnem beválogattam ezt a Lispectort. Igaz, a komplementerét, Kafka apjához írt levelét is. Tulajdonképpen csak annyit szeretnék előrebocsátani, hogy nem azt gyűjtöm össze, ami kialakította az alapállásomat a világban, hanem azt, ami összetörte és újjáépítette. Került a listámra filozófiai és orvosi mű is — ebben az összefüggésben nem tudok írás, elbeszélés, gondolkodás, vizsgálódás közt különbséget tenni.

Thomas Mann: Doktor Faustus. Adrian Leverkühn német zeneszerző élete, egy barátja által elmesélve

Nincs érzékem a történelemhez. A világ rétegzettsége számomra valamiféle mágikus földrajzban nyilvánul meg. A térképemet műalkotások fürtjei, illetve különböző, általam soha be nem lakott tájegységekhez rendelt érzettömbök alkotják. Számomra a történelemből – az éppen most történő, abszurd áldozatokat követelő, katasztrofális történelemből is – kizárólag az érzékelhető, ami rezgésbe hoz egy már kialakult zónát a belső térképemen. Ez a rezgés voltaképpen erotikus természetű. Messzebbre itt nem megyek a spekulációban — annyit akarok mondani, hogy az európai kultúrtörténetnek azok a formulái rezgetnek leginkább, amiket ez a Mann-regény kódolt belém. Történelem helyett ennek a regénynek a mitikus formuláin keresztül vagyok becsatolva az európai kultúrába. Azok a történetek érintenek meg, amiket a Faustus tanított meg olvasni. A saját életemből is azok a mozzanatok emelkednek ki, amiknek a Faustus ágyazott meg. Ilyen alapformula a romantikus művész fausti paktuma; ilyen az életrajzi események mágikus konstellációkká miniatürizálása, majd műalkotásokba kódolása (Esmeralda ➛ „haetera esmeralda” ➛ „h-a-e-a-es”); ilyen az egykori életkörülmények kísérteties megismétlődése mint valami nyugtalanító, morbid zenei visszatérés (Buchel, Pfeiffering); ilyen az, amikor egy figura mellé sötét doppelgänger szegődik; ilyen a didergő középkor eufórikus megmártózása a mediterrán habokban; ilyen a morfium hidege és a klasszikus liberális humanizmus hátrahőkölése a démoni előtt; ilyen a teremtő őrület nyáladzó debilitásba fordulásának sorsképlete; ilyen a felvilágosodás intuitív tudása a saját sötét, pogány, barbár oldaláról.

Anton Pavlovics Csehov: Cseresznyéskert. Komédia négy felvonásban.

A drámaíró munkája társasjáték is, mert feladványokat készít másoknak. Feleket munkál ki, amikhez végtelen másik lehetséges fél passzol. A nagymesterek haláluk után is játszanak, mindig van partnerük. Az egyik legjobb – képlékeny, mégis konkrét – feladvány egy rejtélyes színiutasítás a Cseresznyéskert második felvonásának közepén. Kint ülnek a szabadban, Firsz motyog. Épp mindenki elbambult. És akkor „a távolban egyszerre csak megpendül valami hang, amely mintha az égből jönne, s olyan, mint valami elpattant húr hangja, elhaló, szomorú zengés. – Mi volt az?”

Jorge Luis Borges: A titkos csoda

Jaromír Hladík életét néhány barátján és sok megrögzött szokásán kívül az irodalom problematikus gyakorlása tölti ki. Mint minden író, ő is műveikkel méri a többiek erényeit, és azt kívánja, mások is azzal mérjék őt, amit megsejtett vagy elgondolt. A második világháború, mint Borgesnél – a novellát Argentínában írta 1943-ban – annyiszor, jelen idejű határhelyzet, nem rakódik rá az utólagosság pátosza. Hladíkot Prágában elfogja és halálra ítéli a Gestapo. De a kivégzés pillanatában pontosan annyi haladékot kap Istentől, amennyi a torzóban maradt verses drámája befejezéséhez szükséges. Körülbelül egy évig dolgozik a sortűz előtti felfüggesztett, álló pillanatban. Csak az emlékezetére hagyatkozhat. Áll a rá szegezett puskákkal szemben, és fejben tökéletesíti a művét. Munkája közben semmi nem zavarja. Rádöbben, hogy a kimondott szó előbbre való a leírtnál. Ha egy álomban a szavak tiszták és világosak, és nem látható az, aki kimondja őket, akkor azok Isten szavai. Amikor az utolsó jelző is a helyére kattan, eléri a négyszeres lövés. Fiatalabb koromban azt gondoltam, ennél a zárlatnál nincs iszonyúbb. Már nem.

David Foster Wallace: Végtelen tréfa

Az olyan önutáló-nárcisztikus roncs, mint aminek a briliáns Dave Wallace már egészen fiatal korától tudta magát, egyetlen módon vezekelheti le a hübriszt, amitől nem lehet szabadulni: alázatmunkával. A nárcisztikus alázatmunka viszont fáj, ráadásul maga is hübriszgyanús. Mert tudjuk, kétféleképpen lehet egy zászlót félárbócra ereszteni. 1) leereszted a zászlót; 2) megkétszerezed a pózna hosszát. A nárcisztikusnak úgy kell leszámolnia magával, hogy egyúttal lehetőleg a kortárs világ egészéről is átfogó diagnózist adjon, mintegy magával rántsa a bukásba. A Végtelen tréfa rejtjelezett önanalízis, egyúttal korszak-összegzés. A későkapitalista szubjektum általam ismert legmélyebbre metsző, legrészletesebb önarcképe: egy öngyilkos regénytraktátus az infantilizmusról.

Søren Kierkegaard: Félelem és reszketés

Kierkegaard esszéje Ábrahám alakját elemzi megszállottan, újra meg újra nekifut, hogy elbeszélje, és ezen keresztül megértse. Az Úr azt mondta Ábrahámnak: „Vedd a te fiadat, ama te egyetlenegyedet, a kit szeretsz, Izsákot, és menj el Mórijának földére és áldozd meg ott égő áldozatúl a hegyek közül egyen, a melyet mondándok néked.” Tudjuk, mi történt. Kierkegaard fontosnak tartja hangsúlyozni, hogy Mórija három nap járásnyira feküdt Ábrahám lakóhelyétől. Ábrahámnak a döntő pillanatokon kívül még három teljes, monoton, néma, elbeszélhetetlen napja is lett volna meginogni. Tudjuk, hogy nem tette. Elhitte az Úr egymást kizáró ígéreteit. Megkapod Izsákot. Elveszem tőled Izsákot. Ábrahám egyidejűleg hitte a kettőt, és nem kételkedett. Az abszurd erejénél fogva várta a lehetetlent — ezt a kierkegaard-i refrént mondogatva érintette a tudatomat először ráción túli igazság. Mozdulatokról ír. Nem elvekről és eszmékről. Tiszta szenvedélytől áthatott cselekvésről. Nem elég meghozni a döntést — el kell végezni a mozdulatot. Ábrahámnak végül nem kell elkövetnie a tettét, de éppen azért nem, mert a mozdulatot már megtette. Készen állt. Már az volt, aki. A földi gondolkodás körbe-körbe futkos, hogy megértse a hitet, amivel Ábrahám átsétál a paradoxonon. Egy erkölcsi és lelki finommechanika iránti különleges érzékkel megterhelt, racionális elme küzd, mint Zeitblom tanár, amikor megpróbálja követni Leverkühn észjárását — mindig könnyekig hatódom, amikor a példás magaviseletű polgár meg akarja, igazán meg akarja érteni, ami meghaladja az értelmét.

Sigmund Freud: A patkányember

Akit érdekel, hogyan jelennek meg mítoszok a „mindennapokban”, jó, ha ismeri Freud klasszikus esettanulmányait.

Gilles Deleuze – Félix Guattari: Anti-Ödipusz

Mindig fogcsikorgatva utáltam a pszichoterápiás írásokban azt a pontot, amikor az alany már a tagadással is csak beismerni tud. Szükségszerű, hogy az analízis lefegyverzésbe váltson? Tényleg gyógyítana a meghunyászkodás? Nem lehet túlbecsülni azt az irdatlan energiát, amit a kasztráltak abba fektetnek, hogy mindenki másra ráerőszakolják az életmódjukat. Elsőre annyit értettem, hogy Deleuze és Guattari bejelent egy újfajta pszichoanalízist, ami nem arra esküdött föl, hogy betörje az alanyt. Ahelyett, hogy elfogadtatná vele az életcsapdáját, szétcsavarozza. Ne csapda legyen, hanem katapult. A történelmi-társadalmi patthelyzetbe gyömöszölt, eldugaszolt, beposhadt vágyát akarja megindítani. Folyjon! Ehhez a libidinális ökonómia új modelljét nyújtja, egy „mikrofizikai” modellt, ahol a vágy építő-erodáló áramlás, millió icike-picike gép jókedvű összmunkája. Az élet nem családi dráma leosztott szerepekkel és kisszerű-tragikus végkifejlettel; az ego nem gyerek. Sokan akarnak felfalni, ettől még tévképzet, hogy az anyád les rád mindegyikükben. Sokan taposnak rajtad, de nem kell mindben az apádat látnod. A tudattalan árva. A terápia sem két ember között történik egy rendelőben. Az új terápia valamiféle labor, artaud-i színház — összegyűltök sokan, sokfélék. Egy ideig egymás alkatrészei lesztek. Felfedezed a saját gépezeted százféle kicsi ötletét, tikkjét, szeszélyét, kitapintod az elakadást, ott, a kérdéses ponton csinálsz valamit az életeddel – keresztezed másokéval –, és mehetsz – többesben – tovább.

Chris Kraus: I Love Dick

Egy girhes punkcsaj performerekkel, kurvákkal és költőkkel csövezik a ‘80-as évek végi New York szívében, idővel a legtöbb barátja befut, ő viszont a partvonalon reked, a saját művészi projektjei közröhejbe fúlnak, kritikákat ír, topless táncból él, aztán valahogy megcsíp egy igazán befolyásos akadémikus pasit, egy macsót, aki persze lényegesen idősebb nála. A csávónak van neve, pénze, filozófus-szupersztár barátai is vannak. Sosem szeret bele a nőbe, aki se nem szép, se nem titokzatos, se nem sikeres, se nem nőies — de megelégszik vele. Merthogy ez a punk csaj vakítóan eredeti, és ami még fontosabb, tűri az alázást. Semmije nincs, csak esze és élettapasztalata, nyilván pont az a kombó, amire egy depresszív-hedonista sztárprofesszornak hanyatlásában szüksége van. Egy tótumfaktum, akire nyugodt szívvel rábízhatja a munkája megunt részeit, és aki hálásan elfogadja a lehulló morzsákat, mert olyan, mint egy kivert kutya. Mivel ezek ketten rendkívül olvasott emberek, nem okoz nekik nehézséget átlátni a saját életkliséjüket. A szövetségük dicstelen alapjait is képesek ugyanazzal a szardonikus humorral megvitatni, mint bármi mást, és így is tesznek — ez egy jó házasság. Mígnem egy napon, a házasságuk kb. tizedik évében a nő fogja magát, és belezúg egy másik macsó akadémikusba. Ekkor már ő sem mai csirke. Egy öreg csaj, egy dilettáns. Csak közben bárki számára, aki egyszer is hallja megnyilvánulni, napnál is világosabb, hogy percenként pattan ki a fejéből négy olyan ötlet, amire más karriert alapozna. Pech. Ott van a megfelelő időben a megfelelő helyen, már a kapcsolatai is megvannak, az a fölösleges büszkesége sincs, ami visszafogná attól, hogy a férje pénzét öntse az idióta kísérleti filmjeibe, amikből úgyse lesz semmi — egyszerűen nincs „áttörés”. És akkor jön Dick. Ja, Dicknek sem kell a csaj, szó sincs róla, nem. Dick eltölt egy jó kis estét a házaspárral, aztán el is tűnik a színről. Chris és Sylvère elkezdenek neki leveleket írni. Felkéréseket és szerelmes leveleket. Erotikus leveleket és levélesszéket. Négykezes leveleket és titkos leveleket, elküldött leveleket és el nem küldötteket. És ami ezekből a Dicknek írt levelekből összeáll, az egy műfajteremtő koncept-regény, vallomás és műkritika, mail art és kiáltvány, performansz és akció, szánalmas és kúl, kifinomult és vulgáris, filozofikus, rock n’ roll — egy tűzijáték. Egyetlen alkatrész hiányzott negyven éven át: a címzett.

Roberto Bolaño: 2666

A cím nagyjából azt jelentheti, hogy a közvetlen előzmény az Isteni és az Emberi színjáték. Ha így van, a kettes szám a 21. századot jelöli. A 666 a Gonoszt. Sokszor próbáltam megfejteni, miért érzem magam ebben otthon. Két üzemmódja van, nonsalansz köznapiság és lucidus rémálom. A figurák folyamatosan olvasnak, de nem lesznek tőle szobatudósok, doktrínerek, szórakozott csodabogarak, szerzetesek, autisták. Általában forradalmárok vagy politikai menekültek, és feltűnően jók az ágyban. Ez megfelel a tapasztalatomnak: nem létezik a közmondásos elválasztás értelem és érzelem között. A figuráknak nincsenek szüleik. Vágyaik és reflexeik vannak. Látóterük és vakfoltjaik. Habitusaik. Nem lélektani irodalom, hanem mélylélektani-szociológiai. Az egész életműből nem tudok felidézni egyetlen pontot sem, ahol ki volna mondva, mit érez valaki. Azt, hogy kiben mi zajlik belül, abból tudjuk, hogy mit csinál. Néha az álmaiból; de az álmok olyanok, mint a kísérleti filmes betétek Lynch filmjeiben, nincs az a kispolgári szimbolikájuk, amitől olyan unalmas szokott lenni az álomleírás. (A Black Lodge-ban játszódó szürreáliákat a Twin Peaksben az is élvezi, akit nem lehetne leültetni egy Snow- vagy Maddin-film elé.) Hogy kiben milyen pszichózis határát súroló átalakulások mennek végbe, abból kell megsejtenünk, hogy milyen narratív klisék vonzzák őket magukhoz. A Bolaño-figura folyton beleakad valami műfaji cselekmény sodrába. Ezeket az élvezetes kliséket a regénystruktúra egymás után oltogatja ki. A sok kioltott zsánerfordulatból épül egy piramis. Igen, piramis. Alatta hullák. Nem látjuk a Gonoszt színről-színre, de közeledünk, folyton, most is.

Cormac McCarthy: The Passenger

Doris Lessing: The Golden Notebook

B.-vel már tizenkét éve mindennél és mindenkinél közelebbről ismertük egymást, amikor viszonylag kis időeltéréssel mindketten azzal adtunk egy-egy regényt a másik kezébe, hogy ha akarod tudni, mi van igazából a fejemben, olvasd el ezt.

Pontosítások.

Franciául, németül, spanyolul, dánul sajnos nem olvasok. Amennyiben létezik magyar kiadás, és mégis másra hivatkozom, ez nem jelent többet, mint hogy nem ismerem a magyar fordító munkáját.

Thomas Mann: Doktor Faustus (Szőllősy Klára)

Anton Pavlovics Csehov: Cseresznyéskert (Tóth Árpád)

Jorge Luis Borges: A titkos csoda (Boglár Lajos)

David Foster Wallace: Végtelen tréfa (Kemény Lili, Sipos Balázs)

Søren Kierkegaard: Félelem és reszketés (Rácz Péter)

Sigmund Freud: Notes Upon a Case of Obsessional Neurosis (Alix & James Strachey)

Deleuze-Guattari: Anti-Oedipus (Robert Hurley, Mark Seem & Helen R. Lane)

Chris Kraus: I Love Dick

Roberto Bolaño: 2666 (Natasha Wimmer)

Cormac McCarthy: The Passenger

Doris Lessing: The Golden Notebook