Olyan hangokat keresek, amik a belső világról mesélnek (Beszélgetés Einar Már Guðmundssonnal)
Fotó: Johannes Jansson/norden.org
Olyan hangokat keresek, amik a belső világról mesélnek (Beszélgetés Einar Már Guðmundssonnal)

Veress Kata Einar Már Guðmundssonnal többek között a könyveiben megjelenő bezártságról, az izlandi irodalom sikerének titkáról, és a jövőbeni terveiről  beszélgetett.

1749: A mindenség angyalai 2022-ben, mintegy harminc évvel az eredeti izlandi megjelenés után jött ki magyarul, míg másik regényed, a „Kánikula” (Hundadagar) 2016-ban elnyerte az év legjobb külföldi regényének járó díjat Kínában. Már csak ezek alapján is azt gondolhatjuk, hogy valamit nagyon jól csinálsz. Szerinted mit? És elégedett vagy?

Einar Már Guðmundsson: Elégedett vagyok, igen, de talán nem ez a legjobb szó, mert egy elégedett író nem valószínű, hogy bármi különöset vinne véghez. Hálás! Boldog! Na, az már sokkal inkább. Mindig is nehéz feladatokat választottam magamnak, vagy azok választottak engem. Amikor egy-egy regény sikeres lesz, mint például A mindenség angyalai, akkor érezni igazán, hogy az adott mű megszólítja a világot. És nagyon jó érzés beszélgetni a világgal és benne az emberekkel. De siker nélkül is érdekesek tudnak lenni a művek, szóval minden relatív. Valójában nagyon hálás vagyok, hogy író lehetek, és történetírással, költéssel, irodalomközvetítéssel lehetek a társadalom javára; hogy figyelhetem a kölcsönhatásokat regény és forgatókönyv között, és nézhetem, ahogy mindent átsző a költészet.

1749: Nemcsak a te műveid aratnak nemzetközi sikereket, de az izlandi irodalom általában is. Mit gondolsz, ez minek köszönhető?

EMG: Nagyon jó látni, milyen messzire eljutnak az izlandi művek, és mennyire népszerűek világszerte. Azt hiszem, ez hosszabb fejlődés eredménye. Negyven évvel ezelőtt, amikor én is írni kezdtem, még ritkaságszámba ment, ha egy izlandi művet lefordítottak valamilyen nyelvre - valószínűleg azért, mert az izlandi szerzők hűek a régi hagyományokhoz, közben viszont követik a külföldi irodalmi trendeket. A szerencsés módon kiépült kultúrafinanszírozó intézményrendszerből fakadóan egyre több izlandi szerző tud megélni az írásból, és egyre többen lépnek erre a pályára. Ezeken kívül pedig fontos tényező, hogy a nemzetközi olvasóközönség Izland természetének és kultúrájának köszönhetően valamiféle romantikus szemüvegen keresztül szemléli az izlandi irodalmat, és ez igaz a zenére, a képzőművészetekre és a filmekre is - van egy bizonyos izlandi (és talán északi) hang, ami, úgy tűnik, tetszetős.

1749: A kilencvenes évek elejétől kezdve sorra jelennek meg a műveid. Nem fárasztó ennyit írni?

EMG: Nem, sőt, úgy érzem, sosem írok eleget. Ahhoz, hogy a fiókomban és a különböző számítógépes mappákban lapuló összes vázlatot és íráskezdeményt befejezzem, nagyon szép kort kellene megélnem, talán százharminc évet is. Az írás tulajdonképpen egy életmód, ami a régebbi korokban is megvolt Izlandon: például a hidegháborús időszak költői, az úgynevezett „atomköltők” nagyjából tízévente adtak ki új verseskötetet, de az őket megelőző generáció, amihez Gunnar Gunnarsson és Halldór Laxness tartozott, rendkívül termékeny volt; Gunnarssontól évente akár két regény is megjelent. Az én kortársaim közül a legfürgébbek nagyjából másfél évente publikálnak új regényt, és persze a krimiírók sokszor még ennél is gyorsabbak. Mindenesetre nagyon szeretek dolgozni, írni, és talán nem is értek máshoz. De lehet, hogy ez is elég.

1749: 1988-ban elnyerted az Izlandi Optimista Díjat (Íslensku bjartsýnisverðlaunin). Ilyen optimista lennél?

EMG: Azt hiszem, igen, természetszerűleg. Igyekszem derűsnek és kiegyensúlyozottnak lenni. Csak hát nem létezik derűlátás bizonyos fokú borúlátás nélkül: az elme borús, de az akarat derűs. És épp e között a két pólus között, a fény és az árnyék, a humor és a bánat között próbálok egyensúlyozni az írásaimban. Hozzá kell tenni, hogy olyan időkben nőttem fel, amikor azt mondták, legyünk racionálisak, de közben azért elvárták, hogy véghez vigyük a lehetetlent. Manapság inkább reménytelenség van a levegőben, pesszimizmus. Épp ezért van óriási szükség az optimizmusra.

1749: Az izlandi irodalomban régi hagyománya van a modern város és a falusi idill szembeállításának, a te műveidben viszont a városi létnek egy kevésbé sötét képével találkozik az olvasó. Változott az ezzel kapcsolatos véleményed az idők során?

EMG: Az én generációmba tartozó íróknak már a városi élet az alapértelmezett; mi nem kitüntetett helyeken találunk szépséget, hanem tulajdonképpen bárhol. Ennek ellenére abban nőttünk fel, hogy „a vidék jó, a város rossz”, sok könyv szólt ilyesmiről. Hogy mennyire változott a hozzáállásom, nem tudom, mindenesetre egy ideje történelmi regényeket is írok, és több kis község egybegyúrásával megalkottam a saját falumat, Tangavíket, ami az egyik regényemben („Izlandi királyok”, Íslenskir kóngar) egy huszadik századi vestmannaeyjari településre hasonlít, a másikban pedig („Költői kriminológia”, Skáldleg afbrotafræði) a bűnösnek nevezett 1800 és 1830 közötti időszak egyik falvára.

1749: A könyveidnek a különböző társadalmi kérdések mellett visszatérő motívuma a bezártság, legyen szó a múltba, a zárt osztályra, illetve a betegség világába vagy akár a börtönbe való bezártságról, a „Rácsok mögött” (Rimlar hugans) című regényedben pedig a saját alkoholfüggőségedet is feldolgozod. Terápiás módszer számodra az írás, egyfajta szabadulási kísérlet?

EMG: Igen is, és nem is. Akinek sikerül legyőznie az alkohol- vagy kábítószer-függőségét, a történetmesélést hívja segítségül: történeteket mond és hallgat, és magára ismer mások történeteiben. Vagyis egészen közel állhat egymáshoz az irodalom és a terápia, nem véletlenül ered a pszichológia nagyrészt az irodalomból és a mítoszokból. Sok szerző számol be a műveiben az alkoholizmusáról, és gondol erre egyfajta terápiaként, de ennél általában bonyolultabb a helyzet. Összefoglalóan mondhatjuk talán, hogy a szereplőim mind valamilyen értelemben kívülállók, valamilyen kisebbséghez tartoznak, vagy nem lehet hallani a hangjukat: a „Rácsok mögött”-ben rabok, alkoholisták és drogfüggők, A mindenség angyalaiban mentális problémákkal küzdők találják magukat a társadalom szégyenpadján. Olyan hangokat keresek, amik a belső világról mesélnek, mert fontosnak tartom, hogy egyszerre ábrázoljam az objektív és a személyes valóságokat.

1749: A mindenség angyalai tulajdonképpen a skizofrén bátyád története. Végeztél valamiféle kutatómunkát a skizofréniáról, vagy kifejezetten a bátyáddal kapcsolatos megéléseid szolgáltatták a könyv alapját?

EMG: Mivel a bátyámnak szól az ajánlás a könyv elején, és a regény főszereplője is skizofrén, ráadásul olyan korú, mint ő, sokan azt gondolják, róla írtam. De fontos szem előtt tartani, hogy A mindenség angyalai regény. Persze mondhatjuk, hogy a bátyámból, Pálmiból táplálkozik, akin keresztül beleláthattam a mentális problémákkal küzdők világába. Fájdalmas felfedezőút volt, és közben más szemszögből szemlélhettem az emberi életet. Próbáltam belehelyezkedni a betegségbe. De nem tudom igazán, mi a skizofrénia. Az emberiségnek nagyjából az egy százalékát érinti, a tünetei még sincsenek egyértelműen leírva. De nem is akartam betegségjellemzést írni. Az nem az én területem. Tegyék azok, akik értenek hozzá.

Ami a kutatómunkát illeti, rengeteget olvastam, többek között ápolók beszámolóit a Kleppur elmegyógyintézetről és a mentális betegségek történetéről Izlandon, de elővettem különböző pszichológiai műveket, például a kísérleti pszichológia területéről, és jártam mentális betegségekkel foglalkozó konferencián is, ahol orvosok, ápolók, kórházi dolgozók és hozzátartozók kaptak szót. Olvasmányaim közül mégis leginkább a skandináv irodalom egyik remekműve, August Strindberg neurózisról szóló Infernója fogott meg leginkább - megmutatta, hogy a szépirodalom mennyivel jobban ki tudja tárni a betegségre és neurózisra nyíló ajtót a tudományos értekezéseknél vagy esettanulmányoknál.

1749: Ha jól tudom, A mindenség angyalai éttermi jelenete, amikor a főszerepelő Páll néhány elmegyógyintézetbeli társával megvendégelteti magát egy előkelő reykjavíki étteremben, valós eseményeken alapszik. Híre ment az esetnek annak idején? Vagy csak a könyv és/vagy a film hatására vált köztudottá?

EMG: Az a helyzet, hogy azt a jelenetet csak kitaláltam. De valamiért sokan hiszik, hogy valóban megtörtént. És tulajdonképpen meg is történt, legalábbis úgy hallottam, csak más, kevésbé előkelő helyen. Viszont azzal, hogy ilyen környezetbe helyeztem az eseményeket, jelentést kaptak - és épp ez a regény erőssége: jelentést ad a világnak. Azóta sokan állították, hogy ott voltak a Saga Hotel éttermében, mikor a díszes társaság tiszteletét tette, sőt néhány pincér írt is arról, hogy aznap este ő szolgált fel. Így működik az irodalom.

1749: Dolgozol jelenleg valamin?

EMG: Épp egy valós eseményeken alapuló történelmi regényt készülök befejezni. Nagyon izgat a modern, polgári társadalom születésének időszaka, amikor az emberek polgári életre és szabadságra vágytak, de akik számára nem volt hely, jobb híján bűnözők lettek. Sok nagyszerű karaktert találni közöttük, ők azok, akiket a történészek „primitív lázadóknak” hívnak. De ebből a korszakból ered a modern társadalmi harc is.

 

Kedvenc...

saját mű: Mindig az, amin épp dolgozom.

izlandi irodalmi mű: Steinn Steinarr és Sigfús Daðason versei, a frissebb művek közül Fríða Ísbergtől a Polar Könyvek hamarosan kiadja a „Viszketés” [Kláði] című művet, „A jelölés” című könyve pedig várhatóan idén jelenik meg az Európa Kiadónál). A kedvenc alkotások közé tartozik Haukur Már Helgasontól „A fegyház” (Tugthúsið) című is.

világirodalmi mű: Alejo Carpentier Földi királyság Abban a korban játszódik, mint az említett bűnözős történeteim; Haitin, a rabszolgalázadáskor. A francia forradalmat és a napóleoni háborúkat követő évek elképesztőek, és egészen különös párbeszédben állnak azzal, ami ma történik.

hang: Az esőcseppek kopogása. Olyan költői, és rengeteg történetet rejt.

zene: A Beatles; megmentették a világot az unalomtól. És Beethoven, aki szintén abból az időszakból való, amivel mostanában foglalkozom. A kettő között pedig minden: a sok öröm, szépség és jóleső szomorúság.

illat: Ami valamilyen emléket elevenít fel. Moha és tiszta levegő. És a városi illatkavalkád.

izlandi szó: fugl (madár). Ahogy egyik versemben írom: „A madár azt mondja: amelyik költő nem tud repülni, nem is költő. Mire a költő azt válaszolja: amelyik madár nem tud költeni, nem is madár. Ne cseréljünk inkább? Én repülök, te költesz.

Névjegy
Einar Már Guðmundsson (1954)

Izlandi költő, író.

A cikk szerzőjéről
Veress Kata (1989)

Mű- és szakfordító, az Ø Kiadó és az Észak folyóirat szerkesztője. Legutóbbi fordítása: Oddfríður Marni Rasmussen: Addig nem (Polar, megjelenés alatt).