„mindig a minőség igézett meg, nem az egyes poétikák” (interjú Szkárosi Endrével)
Fotó: Wikipedia / Albin Olsson
„mindig a minőség igézett meg, nem az egyes poétikák” (interjú Szkárosi Endrével)

„Minden, az embert mélyen érintő olvasmányélmény alkotóerővé válik a személyiségben, tehát természetes módon felidézhető, a személyiség részeként megszólaltatható.” Szkárosi Endrével Kerber Balázs beszélget költészet és műfordítás viszonyáról, fordítói-alkotói tapasztalatokról, az olasz és a magyar irodalmi szcéna különbségeiről, irodalmi érdeklődésről és tájékozódásról, valamint az olasz experimentális és neoavantgárd költészet magyar közvetíthetőségéről.

*

1749: Úgy tudom, kezdetben az olasz irodalomból a reneszánsz érdekelt tudományos szempontból, viszont először – és azóta is nagyobbrészt – modern költészetet fordítasz. A két érdeklődés hogyan kapcsolódott össze, volt-e ennek oka, illetve hogyan ismerkedtél meg a modern vagy kortárs olasz költészettel? A kortárs magyar irodalom iránti érdeklődésed befolyásolta-e ezt?

Szkárosi Endre: Valóban, az egyetemen elsősorban régi magyar irodalommal, olasz vonatkozásban pedig a reneszánsszal foglalkoztam inkább, ebbe a tudományos irányba mozdultam. Amit elmélyített és fokozott az az életemet formáló tény, hogy a kezdetektől bekerültem a tágas Klaniczay-istállóba, vagyis jártam a ReBaKuCs-konferenciákra, és tolmácsoltam például olyan kiemelkedő reneszánszkutatóknak, mint Sante Graciotti, Cesare Vasoli vagy Raoul Manselli. Abban a megtiszteltetésben részesültem, hogy én fordíthattam Vasoli A humanizmus és a reneszánsz esztétikája című könyvét az Akadémiai Kiadó számára. Közben Bornemisza Péterrel, Balassival, Zrínyivel, olasz részről pedig Castiglionéval, Tassóval, Michelangelóval foglalkozhattam, 1980-ban pedig részt vettem a Cini Alapítvány egy nemzetközi tudományos továbbképzésén Velencében.

Ez megalapozta és elmélyítette bennem mind a magyar, mind az olasz – elsősorban költői – nyelv történeti működőképességének megismerését, ami később mindig hasznomra volt.

A modern költészet vonatkozásában az alapérdeklődésem mindig is világirodalmi volt, már a gimnáziumi évektől kezdődően. Baudelaire, Rimbaud, Apollinaire, Eliot, az orosz és olasz futuristák, a dada, Kassák, Weöres, a korai Tandori – és persze a korszakból adódóan az amerikai beat-irodalom – szinte a gimnáziumi éveim óta hasonló érdeklődésű barátaimmal közös vezérfonalak voltak. Ösztönösen épp ezt a radikálisabb modernitást hiányoltam – nem a magyar költészetből, hanem – az uralkodó magyar irodalomfelfogásból, a gimnáziumtól kezdve jóformán mindig.

A modern olasz költészettel való ismerkedésem eleinte szórványos, de mindig inspiratív volt. Egyetemi éveim alatt szinte véletlenül fedeztem fel magamnak Dino Campanát, aki aztán egyik legfontosabb itáliai ikonommá vált. A módszeres ismerkedéssel egészen 1984-ig kellett várnom, amikor is a szegedi egyetem (akkor JATE) olasz tanszékére történt meghívásom arra szólt, hogy modern olasz irodalmat tanítsak. Mivel legjobb tanulás a tanítás, módszeresen kezdtem tanulmányozni a huszadik századi és a kortárs költészetet, annál is inkább, mert a tanítást fordított kronológiával folytattam: a kortárs felől haladtunk visszafelé a modern irányába. Egyben pedig mindig világirodalmi kontextusban tanítottam (és így tanulmányoztam) az olasz költészetet is. Sanguineti esetében például kézenfekvő volt Eliot és Pound műveinek bevonása a vizsgálódásba, a magam részére akkoriban felfedezett Giorgio Caproni esetében pedig Celané.

A szegedi olasz tanszék könyvtárában kitűnő könyveket találtam, Ezio Bernardelli lektor személyében pedig nagyszerű, a kortársra nyitott kollégát. Így például amikor 1988-ban az általam szervezett egyhetes nemzetközi kísérleti költészeti fesztiválra – amelynek három napja az akkori JATE-klubban zajlott – meg tudtam hívni a nagyszerű Adriano Spatolát, behívtuk őt órát tartani az egyetemre. Ez óriási élmény volt a hallgatóknak. (Később más kortárs olasz szerzőkkel is történt hasonló.)

Ebből a szempontból volt egy kulcsfontosságú tanulmányutam. A nyolcvanas években a Móra akkori szerkesztője, Sík Csaba megbízott engem és Hekerle Lászlót (a kitűnő italianista kritikust, aki sajnos 1986-ban egy kórházi fertőzésben meghalt), hogy állítsunk össze egy olasz kortárs költészeti antológiát. Ezért amikor egy három hónapos ösztöndíjjal Rómába mentem, a kutatásomat ennek szenteltem. A szó szoros értelmében nyakamba vettem az országot, és kapcsolatba léptem a kortárs olasz költészet képviselőivel és fórumaival. Ebben pótolhatatlan segítséget kaptam a nagyszerű költőtől, Gianni Totitól, aki a noteszéből végigdiktálta, hol és kiket kell feltétlenül felkeresnem.

Az antológiából egyébként akkor nem lett semmi.

1749: Első fordításaid nem is elsősorban olasz, hanem inkább általában véve kortárs és modern érdeklődést tükröznek (pl. brazil konkrét költők). A fordításhoz eleve az aktív költői tevékenység felől közelítettél? A Mozgó Világnál töltött időd alakította ki benned az érdeklődést a fordítás iránt?

SzE: A Mozgó Világnál elkezdtem kialakítani azt a „magyar világirodalom”-koncepciót, amelyet aztán kritikailag is igyekeztem pertraktálni: miszerint érdemes számon tartanunk azokat a nemzetközi színtéren jelen levő, már nem magyarul író költőket, írókat, akik magyar származásúak és/vagy erős magyar kötődésük van. Így közöltük például a kanadai Nancy Toth vagy az Amerikában élő Nicholas Kolumban / Kolumbán Miklós verseit. Ezeket nem csak én fordítottam: fontosnak tartottam bevonni költő kollégákat, például Györe Balázst, Zalán Tibort is. Ebben a kontextusban ismerkedtem meg George Szirtessel is, és született élethossziglan tartó barátságunk és együttműködésünk Tomaso Kemennyel.  

Költői érdeklődésem a kezdetektől fogva avantgárd, kísérleti jellegű volt, és együtt fejlődött azzal, hogy – elsősorban nemzetközi fesztiválokon vagy különböző projektekben – megismerkedtem és együttműködtem nagyszerű vizuális és hangköltőkkel, performerekkel – köztük sok olasszal. Ez lehetett az oka annak, hogy Pál Ferenc barátom és kollégám, a portugál irodalom nagy szakértője bevont a brazil konkrét költők vagy a portugál vizuális költők fordításának, adaptálásának munkájába.

Általában azt mondhatom, rengeteg előnnyel járt, hogy belülről ismertem meg a költészet, benne a kísérleti költészet működésmódjait, törvényszerűségeit. Így irodalomtörténészként, kritikusként otthonosan mozoghattam a tárgykörben, a másik oldalról pedig elméletileg és történetileg is képzettebben, otthonosabban mozogtam az alkotói gyakorlatban.

1749: Az egyetemi éveid alatt biztattak fordításra, vagy ezt valóban inkább az irodalmi élet hozta meg? A Mozgó Világ mint műhely is fontos volt számodra?

SzE: Egyetemi éveim alatt esetszerűen és még hozzáértés nélkül fordítgattam ezt-azt. A Mozgó rendkívül fontos volt számomra, az egyetem után az első munkahelyem, igazi műhely, ahol a főszerkesztők teljesen rám bízták az adott területek gondozását, a szerkesztői gyakorlatom tehát sok mindenre megtaníthatott. Amellett ott ismerkedtem meg az új magyar irodalom és képzőművészet színe-javával, sok barátság, ismeretség, későbbi együttműködés ered ebből az időből. Az is nélkülözhetetlen tapasztalat volt, hogy politikai értelemben folyamatosan a frontvonalban voltunk, tehát közéleti és intézményi vonatkozásban taktikailag és stratégiailag is szerezhettem fontos tapasztalatokat.

A fordításra is – mint minden másra – a gyakorlati kihívások vezettek rá.

1749: Mikor az első fordításaidat készítetted, és elkezdted tanulmányozni a modern olasz költészetet, milyen módon tudtál tájékozódni a modern/kortárs olasz kultúráról? Milyen folyóiratokat, könyveket, antológiákat olvastál?

SzE: Magyarországon olasz kortárs irodalmi folyóiratokhoz nehezen lehetett hozzáférni, szegedi tanári időszakomban viszont a tanszéki könyvtárban könyvekhez már elég jól. Említett tanulmányutam pedig megismertetett az itáliai folyóiratok jelentős hányadával, és azzal a gazdag folyóirat-kultúrával, amely Olaszországban mindig is nagy jelentőséggel bírt. Az ismertebbeket, mint a Poesia, a Testuale, az Anterem, a TamTam, vagy a kevésbé ismerteket, ám igen fontosakat, mint a gyönyörű Erba d’Arno, a Zeta, a Dismisura, az Altri Termini, a Poetronics, az Il Cobold stb. egyaránt. És a kapcsolatok a továbbiakban jelentősen hozzájárultak a könyvtáram, illetve a költészeti archívumom épüléséhez, amelynek nagy hasznát láttam később modern, illetve kortárs olasz költészeti antológiáim, összeállításaim készítése során. Amint az egyéb szerkesztői munkák során is, rádióműsorokban, hangos és képes összeállításokban, antológiákban.

Az antológiák között kiemelkedő jelentőségű volt számomra Porta Poesia degli anni settantája vagy a Mario Lunetta által gondozott poesia italiana oggi (1981) és Poesia italiana della contraddizione (1989), Franco Cavallo Coscienza & Evanescenzája és Renzo Chiapperini Poeti degli anni ’80-ja a nyolcvanas évek költészetéből, Fabio Doplicher terjedelmes kötetei (Poesia della metamorfosi, 1984; Il pensiero, il corpo, 1986; Il teatro dei poeti, 1987), később a Maurizio Cucchi és Stefano Giovanardi által gondozott Poeti italiani del Secondo Novecento (1996). De számos további más, izgalmas antológia is a kezembe került, mert akkoriban sok ilyen jelent meg, mivel a költészet világa nagyon dinamikus mozgásban volt. Szintén ilyen kiemelkedő jelentőséggel bírt Spatola baobab című kazettasorozata (informazioni fonetiche di poesia) vagy Enzo Minarelli lemezsorozata, a 3ViTre. Folyóiratokra csak kiegészítésképpen érdemes támaszkodni, mert – az akkori magyar gyakorlattól eltérően – ezeknek eleve nem volt céljuk átfogó képet adni a kor költészetéről.

1749: Vizuális és hangköltészeti érdeklődésednek erős szerepe volt abban, hogy az olasz kultúra felé fordultál? Később a fordítás és a kortárs olasz költészettel való foglalkozás miatt tolódott az elméleti érdeklődésed is a modernitás felé?

SzE: A modernitás elmélete és gyakorlata a kezdetek kezdetétől érdekelt, eleinte szinte ösztönösen, azután egyre tudatosabban és szakszerűbben. Ugyanakkor kétségtelen, hogy költőként folytatott gyakorlatom további ösztönzést jelentett erre a párhuzamos megismerési technikára: gyakorlat és elmélet kiegészítette és inspirálta egymást. Sokat segített a költői fejlődésemben a történeti, elméleti, kritikai tájékozottság, és fordítva, támogatott a kritikai és irodalomtörténeti és -elméleti munkáimban a költői tapasztalat és megfigyelés garanciarendszere. A műfordítás ehhez úgy viszonyult, hogy – ebből a szempontból talán eleve szerencsés karakteremnek köszönhetően is – tanulmányozni tudtam a költői gondolatképzés különböző, esetenként – akár történetileg, akár esztétikailag – erőteljesen eltérő nyelvi folyamatait az olasz költészetben, és ezt össze tudtam vetni a magyarral, tanulmányozni és fejleszteni tudtam az adaptív gondolati-nyelvi technikákat, lehetőségeket, tapasztalatot szerezhettem abban, mi minek feleltethető meg a két költői nyelvi univerzumban.

1749: Mennyire érzékelted másnak a modern és a kortárs olasz költői nyelvet a kortárs magyar irodalom világához képest? A kísérletező hagyomány az általad fordított olasz költők egy részénél is talán evidensebben jelen van, mint sok magyar költői törekvésben. Ez a különbözőség, ez az eltérő nyelv érdekelt?

SzE: Nagyon másnak érzékeltem a két költői világot. Nem kellett olaszosnak vagy angolosnak lennem ahhoz, hogy első irodalmi próbálkozásaimtól kezdve következetesen és szinte elháríthatatlanul érzékeljem – a hatvanas évek végétől az ezredfordulóig töretlenül – az intézményes irodalmi szféra jó esetben mély konzervativizmusát, többnyire azonban gőgös provincializmusát, lapos konvencionalizmusát, vakságát és süketségét. Egész költői és irodalomtörténészi pályámon ezzel igyekeztem – proaktívan, bajtársiasan, útitársként, tehát nem ellenségként – megküzdeni, ezen igyekeztem jobbítani, hosszú-hosszú ideig kevés sikerrel.

Ehhez képest az olasz irodalmi élet valósága a működő gazdagságot láttatta velem – akkor is, ha az intézményes, főleg egyetemi szférában ott is erős volt a konzervatív tekintélyuralmi törekvés, amely viszont nem volt képes korlátozni a költői gyakorlat dinamikáját és annak megjelenését a helyi és a regionális, de még az országos nyilvánosságban sem. Az akkori kortárs olasz költészetben minden megtalálható volt, ami életképesnek bizonyult: konzervatív, radikális, avantgárd, experimentális, intellektuális, közéleti, nyelvkritikai, egzisztencialista, vallásos-spirituális stb. költészet. Élő és folyamatosan születő hagyományok. Évtizedeken keresztül tanulmányozhattam az olasz vizuális költészet nagyszerű, a futurizmustól máig ívelő gazdagságát: ennek jelentőségét kicsit a nagy reneszánsz olasz festészetéhez tudom hasonlítani – az évszázadokon áthúzódó, grandiózus vizuális kultúra meghatározója az itáliai életnek hétköznapi szinten is (gondoljunk csak a városépítészetre, a designra, a divatra).

És hát ez az olasz költészet – nem úgy, mint a domináns magyar irodalomfelfogás – szimbiózisban élt az európai kultúrával. De ne legyünk történelmileg igazságtalanok: az itáliai kultúra a kezdetektől fogva sokszólamú, befogadó és adaptív volt, folyamatosan vitakész, a humanizmustól máig természetes a hagyományokról folytatott állandó vita, az újraértékelés, egyben a folyamatosan születő újnak az elemző összevetése a fennállóval. És hát az itáliai kultúra hosszú évszázadokon át – a középkortól kb. a barokkig – egyben egyetemes kultúrának is számított.

1749: Mennyiben jelentett izgalmas kihívást a kísérletezőbb nyelvek tolmácsolása (pl. Spatola, Zanzotto vagy Sanguineti esetében)?

SzE: Annyiban, mint minden jelentős mű fordítása: megtalálni a gondolatképzésnek és a nyelvi regiszternek megfelelő magyar költői beszédmódot és eszközrendszert. Ez néha különösen nehéz. Például Sanguinetinek a többnyelvűségre épülő plurilingvis költeményeinél: ott az olasz textus ugyanis szerves elegyet képez főleg a latinnal, a franciával, a spanyollal, áttételesebben még a némettel, az angollal, sőt a göröggel is; egészen máshogy viselkedik a magyar ugyanezen nyelvek ölelésében. Vagy Zanzotto másképpen többnyelvű költészete esetében, ahol az olasz irodalmi nyelv a dialektussal, a gyermeknyelvvel, az angollal és a franciával keveredhet, külön-külön, olykor együtt. Itt tehát újabb gondot jelent, hogy az itáliai dialektusok értelmében vett magyar nyelvjárások nincsenek.

Spatola olyan tökéletes – a szó irodalmi, de művészeti értelmében is – nyelvi technikákkal operál, amelyek az én költői érzékenységemmel és tájékozottságommal jól átültethetők, megfeleltethetők voltak.

1749: Úgy tudom, több általad fordított olasz költővel sikerült is megismerkedned, találkoznod, és magad is szervezel nemzetközi költői eseményeket. Mesélnél ezekről, illetve az általad megismert szerzőkről?

SzE: Ez egy véget nem érő beszámoló volna olyan pótolhatatlan nagyságokról, mint Gianni Toti, Sanguineti, Balestrini, Antonio Porta, Andrea Zanzotto, Ugo Carrega, Arrigo Lora-Totino, Emilio Villa, vagy kortársakról, mint Valerio Magrelli, Giovanni Fontana és mások.

Először két nagy fesztivált említek: 1988-ban nagylélegzetű, egyhetes experimentális költészeti-művészeti fesztivált szerveztem a Francia és Olasz Intézet és a Holland Nagykövetség támogatásával. Három nap a szegedi JATE-klubban, utána egy-egy fellépés Budapesten a Francia, illetve az Olasz Intézetben, majd egy összefoglaló nagy záróest az Almássy téri Szabadidőközpontban. Olaszok, hollandok, franciák, angolok, akkor még jugoszlávok, szlovákok részvételével. Az olaszok közül Spatola, Giovanni Fontana és Alberto Masala voltak a résztvevők, a franciák közül elsősorban a Polyphonix-társaság tagjai, Joël Hubaut, Papp Tibor, Jean-Jacques Lebel, Bernard Heidsieck (akkor az egyik legnagyobb élő hangköltő), Hollandiából az Amsterdam Balloon Company, Hans Plomp, Ted Doorgeest, Aja Walwijk, Angliából a Towering Inferno zenekar és így tovább.

Ehhez kapcsolódik egy rövid személyes történet is. Az olasz experimentális költészet fenomenális alakjáról, Adriano Spatoláról Galántai Györgyéktől hallottam sokat. Irányadó költőként és kritikusként az experimentális irodalomszervezés motorja volt, folyóiratokkal (TamTam, baobab), antológiákkal és számtalan projekttel a háta mögött. 1985-ben kalandos úton felkerestem, kapcsolatban maradtunk, és az első adandó alkalommal, a már említett 1988-as költészeti fesztiválra meghívtam. Mivel még az év őszén meghalt, ez lett az egyik utolsó fellépése.

Jöjjön még egy személyes történet. Szintén 1985-ben kerültem kapcsolatba a római Magazzini Generaliban kortárs költészeti sorozatot szerkesztő kortársaimmal, köztük Giovanni Fontanával, Mario Lunettával és Stefano Docimóval. Egy szombati napon kivittek a tengerparti Marino városkába, ahol egy középiskolában léptünk fel több száz diák előtt. Mivel ők felolvastak, én maradtam a végére egy hangköltészeti performansszal. Ahogy elkezdtem a mikrofont ütemesen ütögetni négynegyedben, és elkezdeni rá a Konnektorral kidolgozott zeneszámunk, az Allegro barbaro zenei főszólamát énekelni, több száz tenyér és láb verte a taktust. Felemelő élmény volt. Fontanával, aki kora egyik kiemelkedő experimentális költője, páratlan vizuális költészeti, hangköltészeti és performansz-életművel, s aki legutóbb Ennio Morriconéval is dolgozott, évtizedeken keresztül szoros baráti, alkotótársi, projektgazdai kapcsolatban maradtunk.

Egy másik nagy – ezúttal kifejezetten kísérleti költészeti – fesztivált 1992-ben szerveztem, ekkor is az Olasz Intézet támogatásával, Polipoesia címmel, s ehhez az eseményhez Enzo Minarellivel közösen egy vinyllemezt is kiadtunk magyar és olasz hangköltészeti munkákkal (Hangmánia, 3ViTre – Új Hölgyfutár). Itt Vitaldo Conte, John Gian, Rita Degli Esposti, Minarelli és Tomaso Kemeny működtek közre. Kemeny akkor már hazajárt Magyarországra.

Róla először Barna Imre műfordítása révén hallottam, még a hetvenes évekből. ’85-ben őt is felkerestem milánói lakásában, és azonnal dolgozni kezdtem azon – magyar világirodalom! –, hogy itthon is megismerjék ezt a tízéves koráig Magyarországon élt olasz költőt. Aki egészen addig egyszer sem mert Magyarországra látogatni: egyszerűen – ahogy ő fogalmazta meg – félt a tízéves korában ott hagyott Kemény Tamással való találkozástól.  Természetesen elkezdtem fordítani és itthon közölni a verseit, idővel pedig az első hazalátogatását is megszerveztem, amelyet később több követett, egyre rendszeresebben. Nagyon örülök neki, hogy visszanyertük őt a magyar költészetnek, akkor is, ha olaszul ír.

És 2005-ben lelkileg-szellemileg is hazatért: megjelentette húsz éven át írt Transilvania Liberata című magnum opusát, amelyet azon melegében lefordítottam, és Szőcs Géza közreműködésével még ugyanabban az évben meg is jelentettük magyarul Erdély aranypora címmel. Ebben a nagy műben Tamás a költői és nyelvi fantázia eszközeivel veszi vissza tízéves korában megszakadt magyar identitását.

A kötet magyar címe egyébként izgalmas fordítási probléma megoldásaként született. Itáliában a Liberata egyértelműen Tasso mitikus művére, a Megszabadított Jeruzsálemre (Gerusalemme liberata) utal elsődleges asszociációként. (Tasso egyébként egy jelenetben személyében is megjelenik a műben.) A szó szerint fordított „Megszabadított Erdély” egészen más jelentést kapott volna. Nemcsak az a probléma ezzel, hogy politikailag kényes lett volna – hanem az, hogy lényegében semmi köze nem lett volna az eredeti jelentéshez. Erdély ugyanis anyai ágon Kemeny szülőföldje is, és Magyarország mellett ezt a mitikus örökséget is vissza kellett vennie költőileg. Ezért választottam a fent említett magyar címet, mivel így az a Megszabadított Jeruzsálemhez hasonlóan tartalmaz irodalmi referenciát, áthallásként a híres Jókai-regényét, egyben képileg erősen megidézi a mű költői látásmódját.

Szoros barátságunk eredményeként még egy vékony versválogatást sikerült tőle megjelentetni A vízözön mondja címmel 2011-ben. Kemeny egyébként a hetvenes években posztszürrealista és experimentális költőként indult, és ebből az érzékenységből sok minden megmaradt a későbbi költészetében is.

1749: Milyen tapasztalataid vannak az olasz irodalmi élettel kapcsolatban alkotóként és fordítóként? Mennyire láttál bele a kintlétek során?

SzE: Sok szegmensével találkoztam, regionális és poétikai értelemben is. Ugyanakkor itt találkoztam először azzal a magyar nézőpontból első pillanatban meglepő felfogással, hogy nincs szükség totalitásra az irodalomról való gondolkodásban: a valóság részletein való folyamatos munkálkodás az érdekes, a saját szellemi környezetünk autonóm formálása – az egész összeáll magától ezen erők eredőjeként. Magyarországon akkoriban az volt az uralkodó felfogás, hogy van egy nagy egész – ez vagy az, az „igazi” –, amelybe bele kell rendeződnöd, ez adja az alapját a munkád érvényességének. Azon kívül érdektelen vagy.

1749: Szerkesztője voltál az Online barokk című antológiának (2012), amely a Secondo Novecento (a huszadik század második fele) olasz költészetét mutatja be, és amelyben neked is sok fordításod található. Ez az antológia nagyon fontos, mert kevés az olasz költészettel foglalkozó kiadvány itthon, ez a könyv ráadásul széles áttekintést nyújt. Mennyi idő volt összeállítani az anyagot, és hogyan válogattatok? Beszélnél erről a munkáról?

SzE: Érdekes módon ez (megint csak) egy messzire vezető kérdés. Az utolsó, reprezentatív modern olasz költészeti antológia sokáig az 1962-ben megjelent, Sallay Géza és Rába György által szerkesztett Modern olasz költők volt; remek válogatás, amelyben már szerepelt Pasolini, Roberto Roversi, Zanzotto, Pagliarani, Toti és mások; jellemző módon ezt sem az Európa, hanem a Magvető adta ki. Az ezzel nagyjából egyidős, teljes vertikumú, Rába György által szerkesztett Olasz költők antológiája pedig a Kozmosznál jelent meg. Utána semmi, olasz költészetből néhány párját ritkító kivételtől eltekintve semmi nem jelent meg. Valamiféle ellenségesség érződött olyan kiemelkedő és világirodalmi jelentőségű költőkkel szemben is, mint a Gruppo ’63 költői, pedig ezek ugyanolyan nagyságok voltak már a hetvenes években is, mint az emlegetett Sanguineti, Balestrini, Porta, vagy épp Pagliarani. De Pasolini költészete sem jelenhetett meg a magyar olvasó számára önálló kötetben, hogy a század olyan nagyságairól, mint Palazzeschi, Ungaretti, Campana már ne is beszéljünk. Mivel az ilyen döntések akkoriban egy-két ember kezében voltak, kénytelen vagyok azt hinni, hogy emögött valamifajta személyes sértettség vagy legalábbis ellenszenv állhatott.

Így nagy fegyvertény volt számomra, hogy 2006-ban egy egyetemi tananyagfejlesztési projekt részeként akkori tanítványom, Puskár Krisztián közreműködésével kiadhattam egy olasz költészeti cédéantológiát, amelynek címéül egy Spatola-sort adtam: „Il mondo è stato riconsiderato…” Poesie italiane del Secondo Novecento: lineare, visiva, sonora, plurilingue… Vagyis: „A világot újra számításba vettük” – Olasz költészetek a huszadik század második felében: lineáris, vizuális, hang-, többnyelvű…. Ez persze olaszosok számára készült, magyar fordítások nélkül.

Ezért, folytatás- és kiegészítésképpen javasoltam Sallay Géza tanár úrnak, hogy állítsunk össze egy, a huszadik század második felének olasz lineáris (vagyis szöveg- és soralapú) költészetét reprezentáló fordításantológiát. Partnerül az Eötvös József Könyvkiadót nyertük meg. Hosszú ideje megszakadt hagyományt állítottunk vissza azzal, hogy ez a kiadvány kétnyelvű: a fordítások mellett az eredeti szövegeket is tartalmazza. Már maga az összeállítás rengeteg időt vett igénybe, javaslatokkal, vitákkal a személyeket és a verseket illetően: igazi nézetkülönbség azonban csak egy-két esetben mutatkozott a két szerkesztő között, és ezekben is simán dűlőre tudtunk jutni. Mivel azonban mintegy ötven költő több száz verséről, illetve annak fordításáról volt szó, a szerkesztői munka hosszú-hosszú időn, éveken át folyt. Fordítóként igyekeztünk fiatal költőket, műfordításképes szakembereket, doktoranduszokat bevonni, hogy a fordítói és szakember-utánpótlás ügyét is előbbre tudjuk vinni. Pótolhatatlan segítséget nyújtott a szerkesztésben Faragó Dániel, aki sok érzékeny fordítást is készített a kötethez.

Természetesen még ötven költő esetén sem lehet kimerítő panorámát nyújtani, több fontos szereplő kimaradt ezért vagy azért – összességében azonban az antológia jól képviseli a közelmúltbeli és kortárs olasz költészet irigylésre méltó gazdagságát. Itt fogalmazódott meg bennem végérvényesen a már jól ismert tapasztalat: mennyivel gazdagabb az olasz költészet színképe, szélesebb a spektruma, mint a magyaré. Remek színvonalú a kortárs magyar költészet, de sokkal szűkebb mezsgyék közé van zárva. Az olaszban főirányból is négy-öt azonosítható, a költői-nyelvi alternatívák pedig számosak. És a radikálisabb irányok sem száműzöttek.

1749: Hogyan látod fordítás és írás összefüggését? A kísérleti olasz hangok fordítása aktívan is „működik” szerinted a te kísérleti költészetedben? Alulívó című versedben, amely a Félonline-on jelent meg, szerepel egy sor (az a randa balhé a via merulánán), amely Carlo Emilio Gadda egyik legfontosabb művére utal (Quer pasticciaccio brutto de via Merulana). Gadda maga is az olasz prózanyelv modernista újítója volt. Fontosnak tartod, hogy az olasz–magyar kulturális „áthajlások” a verseidben is fel-feltűnjenek, s így valamiféle „köztes teret” hozzanak létre?

SzE: A különböző műfajok, tevékenységek közötti átjárás, akár a saját és idegen szövegek közötti, a kezdetektől foglalkoztatott, és így jelen is van a költészetemben. Hogy mást ne mondjak, éppen az az alkotói kérdés is izgatott, hogy egy saját versemet hogyan adom elő (képzett versmondó lettem fiatalkoromban), egy performanszverset hogyan jelenítek meg nyomtatásban, egy zenei-hangi költeményt hogyan ültetek át a könyvembe, vagy hogyan jelenítem meg kiállítási tárgyként. Ugyanígy: hogyan teszem magamévá a számomra kiemelkedően fontos magyar verseket? Az 1984-ben alapított Konnektor zenekarral kifejezetten készítettem egy ilyen repertoárt „magyar irodalmi hallgatókönyv” alcímmel. Ezt a kérdéskomplexumot az Ómagyar Mária-siralom különböző adaptációival illusztrálom. A verset először zenei performanszként formáltuk meg a Konnektorral: a nem hagyományos módon, szuggesztívan és végletes vokális eszközökkel megszólaltatott szöveget kalapálással, deszkadöngetéssel, csikorgással kísértük. Amikor később felmerült a kérdés, hogyan jelenítem meg ezt a készülő könyvemben, először egy köztes megoldást találtam: két szőrös deszkát ferde keresztként összeillesztettem, és a vers két lapra gépelt szövegét meghatározott, az egyes betűknek megfeleltetett szögelési technikával rögzítettem a kereszt álló, illetve ferde részén. Ez impresszív kiállítási tárggyá vált így, és az erről készült fotóinterpretáció már bekerülhetett a Szellőző Művek című kötetembe.

A vendégszövegek kreatív szublimálására példa lehet A walesi bárdok esete. Ez is drámai hatású zenekari darabként született meg a Konnektorral. De hogyan teszem ezt be egy könyvbe? Az egész versből csak az „ötszáz” szót vettem ki, és ezt írtam le kalligrafikusan és egyformán ötszáz fehér papírlapra. Ezt 20 × 25 sorban leragasztottam az udvarunk kövezetére – ahol engem is meglepő módon úgy állt össze, mint egy katonai temető, ahol a sírkövek nem állnak, hanem fekszenek. Órákig tartó, fizikailag rendkívül igénybe vevő munka volt ez, térdem, körmöm tropa lett – akaratlan tiszteletadássá vált az egész akció. Az erről a folyamatról, illetve az eredményről készült Pácser-fotók már be tudtak kerülni – szintén – a Szellőzőbe. De olyan is volt, hogy ezt az „ötszáz” papírlapot egy kiállításra átütöttem egy hatalmas szöggel, így vers-szoborrá vált ugyanaz a mű.

Amikor fordítasz, hasonlóan jársz el: magyar verset kell készítened az eredetiből, ráadásul úgy, hogy lehetőleg mindenben megfeleljen az eredetinek, de megszólaljon mint magyar vers. Minden, az embert mélyen érintő olvasmányélmény alkotóerővé válik a személyiségben, tehát természetes módon felidézhető, a személyiség részeként megszólaltatható.

1749: Az Olaszissimo blognak is szerkesztője vagy, amely magyar érdeklődőknek is sok információt nyújt a jelenkori olasz kultúráról. Hogyan tájékozódsz ma az olasz kultúráról, vannak-e olyan kortárs szerzők, akiket rendszeresen figyelsz, követsz? Van-e kedvenc irányvonalad a mai olasz lírában?

SzE: Az ember ismeretei az ismerőseivel együtt öregednek: az ember egyrészt az előtte járók, másrészt a saját nemzedéke képviselőivel halad együtt, és figyel az őt követőkre. De ennek van egy természetes határa, egy idő után új kapcsolatok csak esetlegesen alakulnak. Ezért kulcskérdés – mind az irodalomértelmezésben, mind a műfordításban – az utánpótlás megszervezése. Az ember a tanítványain, fiatalabb barátain keresztül tart kapcsolatot az élet egyre nagyobb részével. Ezért is kértelek fel téged, hogy a fent említett antológia mai, kortársi folytatását szerkesszük együtt.

Ugyanakkor elméletileg is izgalmas általános jelenség, ha tetszik, probléma, hogy egyre kevésbé vagyunk képesek áttekinteni a világ bármely jelenséghalmazának totalitását. Én mindig bíztam a véletlen és a megérzések erejében, most már nem adom fel.

1749: Látható, hogy nagyon fontos számodra Pier Paolo Pasolini költői-irodalmi életműve. Levelét, drámáját, versét is fordítottad, költői pályájáról rövid tanulmányt írtál. Pasolini nyelve viszont talán távolabb áll azoktól az experimentális poétikájú szövegektől, amelyeket először fordítottál, és saját versbeszéded is jóval avantgárdabb jellegű. Miért foglalkoztatnak különösen a Pasolini-szövegek? 

SzE: A világból, így az irodalomból is mindig a minőség igézett meg, nem az egyes poétikák: azokat teljességükben szerettem. Pasolini egészen különleges képződmény: olyan szellemi totalitást képvisel nagy műfaji változatosságban, amely szinte valamennyi megszólalásában egyenértékűen minőségi és felkavaró. Ezért van az, hogy például magyarul szinte teljesen ismeretlen publicisztikája – rácáfolva a műfajra – költői értelemben maradandó. Olyan jelentéssűrűséggel, ugyanakkor evidenciával világít meg dolgokat, mint a legmagasabb rendű költészet. Nem véletlen, hogy lírai költészete akkor ível a legmagasabbra, amikor felfedezi magának a racionális argumentáció és a publicisztikai közéleti megszólalás költői erejét: Az OKP-t a fiataloknak!! című elhíresült, anti-68-as költeményében vagy utolsó megjelent kötetében, a címében dantei allúziót rejtő Trasumanar e organizzarban.

1749: Jelenleg milyen fordításokon, projekteken dolgozol? 

SzE: Saját könyveim vonatkozásában az Egy másik ember című emlékiratkötetem folytatásán dolgozom, címe: A másik egy. Ezenkívül összegyűjtött szövegverseim (Véletlenül nem jártam itt, AmbrooBook, 2018) és hangkölteményeim (Égzsák – Szkár channel, AmbrooBook, 2020) után a vizuális munkáimat, képverseimet szeretném gyűjteményes kötetbe szerkeszteni.

A műfordítást illetően partnerekre lenne szükség. Régi – személyesen is átérzett – adósságunk a százados jelentőségű Nanni Balestrini megismertetése a magyar olvasóval egy válogatott verskötetben – fordítom, de kiadói partner kellene hozzá. Másik régi tervem (mivel költészetet angolból is fordítok), hogy a kitűnő kanadai költőnek – akinek műfordításai révén sokat köszönhet a magyar irodalom –, Kenneth McRobbie-nak hozzak össze legalább egy vékony kötetet.

De bármilyen költészetfordítói felkérésre nyitott vagyok.

Névjegy
Szkárosi Endre (1952)

Magyar költő, italianista, műfordító, kritikus, irodalomtörténész, az ELTE egyetemi tanára. Legutóbbi kötete: Égzsák : Szkár channel : régi és új hangköltemények (AmbroBook, 2020)

A cikk szerzőjéről
Kerber Balázs (1990)

Költő, műfordító, az ELTE BTK olasz doktori programjának hallgatója. Verseskötetei: Alszom rendszertelenül (JAK+PRAE.HU, 2014.), Conquest (Jelenkor Kiadó, 2019.).