6 perc világhír! Hat szerző a Booker-díj közelében, és egy Nobel-díjra esélyes, kiváló spanyol író halála. Úton Redonda szigetétől a zimbabwe-i Budapestig heti hírmondónkban.

„A legnagyobb angol irodalmi díjat, a Booker Prize-t P. H. Newby, 50 éves regényírónak ítélte a bíráló bizottság. Newby eddig 19 regényt írt, a nyertes alkotásának címe: Amiért felelni kell. Az 50 éves író csak hétvégeken foglalkozik regényírással, mert a BBC egyik igazgatója, aki nem ér rá hétköznapokon foglalkozni az irodalommal.” Ha némi fanyarsággal elegyítve is, de ily naprakészen adott hírt 1969-ben az Esti Hírlap a brit irodalmi pályadíj legelső odaítéléséről, s azóta itthon csakúgy, mint a nagyvilágban kitartóan élénk, sőt fokozódó érdeklődés kíséri az időközben – 2005 óta – már nemzetközi testvérjutalommal (International Booker Prize) is rendelkező Booker-díj sorsát. Így amiként az már szép hagyomány, a trendek és irodalmi árfolyamok iránt is kitüntetett figyelmet tanúsítva, kora ősszel rá szokás tekinteni arra a shortlistre, amelyről a zsűri úgy egy hónappal később kiválasztja és kihirdeti majd a győztes regényt, hogy annak szerzőjét 50 ezer fonttal jutalmazza.

A múlt kedden ismertté vált az idei Booker-díj hat esélyesének személye, vagyis az a féltucat szerző, aki továbbjutott a hosszabb, 13 nevet-és-könyvcímet sorjázó jelöltlistáról. E szűkített lajstromon ezúttal két amerikai, illetve egy-egy ír, Sri Lanka-i és zimbabwei, és szintúgy egyetlen brit író neve szerepel: Elizabeth Strout, Percival Everett, Claire Keegan, Shehan Karunatilaka, NoViolet Bulawayo és Alan Garner. E sokszínűség mellett ez évben két rekordjellegű mozzanat keltette fel már legelső pillantásra is a sajtó figyelmét: az átadó napján (okt. 17.) épp a 88. születésnapját ünneplő Garner magas életkora, hiszen ezzel ő minden idők legidősebb Booker-díjesélyese, illetve könyvének (Treacle Walker) nagyjából 15 ezer szavas terjedelme, amely ilyesformán a legrövidebb mű a listán (jóllehet, Keegan beszédes című, egyszersmind oly kemény témájú regénye, a Small Things Like These sincs éppenséggel túlírva).

Kétségtelen, hogy e hat mű összessége nem kínál kész értelmezési keretet, már amennyiben túllépnénk az olyan általánosságokon, mint amelyekbe a művészettörténész és volt múzeumigazgató zsűrielnök, Neil MacGregor bocsátkozott. Szerinte ugyanis a döntnökök olyan műveket kerestek a rövid listára, amelyek érzékletessé teszik, hogy „az írásművészet miként ad formát egy-egy emberi helyzetnek”, s amelyekben „valami jelentőségteljes történik”. Mindazonáltal az idős brit író és az ő Treacle Walkere mellett, mely karcsú regényke egy fiú és egy vándorgyógyító találkozását és barátságát beszéli el (a nyilatkozatok szerint több zsűritagot is megríkatva, vagy legalábbis megkönnyeztetve), a lista két visszatérője még okvetlenül külön is említést érdemel. Az egyikük az Olive Kitteridge Pulitzer-díjas szerzője, Elizabeth Strout, aki 2006-ban éppenséggel egy olyan művel, A nevem Lucy Bartonnal került fel a longlistre, amelynek színhelye éppúgy Illinois fiktív, de oly jellemző kisvárosa, Amgash, akárcsak az idén jelölt Oh William!-é (és közbül a 2017-es Anything Is Possible elbeszéléseié). A másik visszatérő NoViolet Bulawayo, aki 2013-as első regényével (We Need New Names) rögtön a shortlistig jutott: mely kötet kiindulópontja és első fejezete az írónak a Boston Review hasábjain 2010-ben publikált elbeszélése, a Hitting Budapest volt. (Ez a Budapest a regénybeli külvárosi zimbabwei gettó gazdag szomszédságának a neve.) Bulawayo második díjesélyes műve, a Glory politikai szatíra: Orwell Állatfarmjával tart rokonságot, de ugyancsak erősen kötődik Zimbabwéhoz, hiszen megírását a Mugabe-korszak zárófejezete ihlette.

*

Díjakkal dúsan dekorált, de hazája Nemzeti Díját független gesztussal visszautasító, s nem mellesleg az irodalmi Nobel-díjra is visszatérően esélyesként emlegetett spanyol író haláláról érkezett hír múlt vasárnap. Szeptember 11-én, kilenc nappal a 71. születésnapja előtt Madridban elhunyt Javier Marías, több munkatársunk és alkalmasint megannyi olvasónk kedvenc kortárs ibér szerzője. A Spanyol Királyi Akadémia tagja és Redonda karibi mikroszigetének játékuralkodója ugyanis, aki

novellahőssé tette meg Szentkuthyt, a fiktív magyar focistát

(az elbeszélés címe: A bizonytalan időben, a korábbi fordítás címén: Szentkuthy a lapuló időben), számos műve által – vagy harminc más nyelv mellett – magyarul is ismertté vált. Fordította őt többek között Mester Yvonne, Pávai Patak Márta, Benyhe János, Kutasy Mercédesz és Bakucz Dóra, utolsó két regényének magyarítása pedig Tomcsányi Zsuzsanna nevéhez fűződik.

Méltó és indokolt is, hogy alább e fordítók egyikét, Marías munkásságának avatott ismerőjét, Bakucz Dórát idézzük, aki a halálhírről értesülvén így emlékezett meg az elhunyt íróról, életművét is jellemezve számunkra:

„Marías regényei személyes, konkrét tér-idő viszonylatba helyezett történeteken keresztül beszélnek az emberi élet, a politika, a társadalom mindig aktuális kérdéseiről. Utolsó regényei közül a Rossz kezdet témája a Franco-diktatúra máig tartó öröksége, míg a Berta Isla és a remélhetőleg hamarosan magyarul is megjelenő Tomás Nevinson valójában regénypár, melynek első része a feleség, második része pedig a férj szempontjából írja le egy házaspár történetét, s benne azt, hogy a férfit akarata ellenére beszervezik kémnek. Sokatmondóak a Marías publicisztikáit tartalmazó gyűjtemények címválasztásai is: Nevetséges idők, Esküszöm, nem mondok igazat, Amikor a hülyék irányítanak, Amikor a társadalom a zsarnok.

Rossz kezdet című regényének egyik szereplője a következőket gondolja, mielőtt egy motorral a fának hajt:

„Nem sokáig tartozom már a tökéletlen és balga élők közé, hamarosan olyan leszek, mint a hópehely, ami elolvad, amint földet ér, mint a napsütötte falon felszaladó gyík, mely épp csak egy olyan rövid pillanatra áll meg, hogy senki sem veszi észre. Az leszek, ami voltam, és ami ha már nincs, olyan, mintha soha nem is lett volna. Csak egy sóhaj marad belőlem, amit senki sem hall, könnyű, múló láz, apró horzsolás, amivel senki sem foglalkozik, mert be is gyógyul szinte azonnal. Vagyis én is csak idő leszek, olyasvalami, ami láthatatlan.”

Marías esetében ez csupán a fizikai valóságra vonatkozik, a szavaira, írásaira szerencsére egészen biztosan nem.”