6 perc világhír! Az amerikai Nemzeti Könyvdíj idei jutalmazottjainak emlegetése mellett ezúttal nagy írók levelezésköteteiről ad hírt László Ferenc heti beszámolója.

Múlt szerdán New Yorkban, közelebbről a manhattani Cipriani Wall Street pazarul elegáns, görögös stílű báltermében megtartották a 76. National Book Awards díjkiosztó gáláját, többek között az énekes-dalszerzők, Corinne Bailey Rae és Laufey, a színésznő Dakota Johnson, valamint egy kacér hölgyelefánt közreműködésével. Akárcsak korábban a jelöltlisták, úgy a most megnevezett győztesek névsora is

érzékletesen tanúsítja a Közel-Keletet előtérbe állító trend markáns és immáron huzamosnak bizonyuló jellegét.

Így a fikciós kategóriában a festőként is tevékeny libanoni író, Rabih Alameddine diadalmaskodott The True True Story of Raja the Gullible (and His Mother) című regényével, amely hat évtizedet átfogó, vonzóan tiszteletlen és sötét humorú alkotás. (A Bejrútban és San Franciscóban élő szerző beszédében frappírozó öngúnnyal a pszichiáterének, az emésztőszerveit kezelő orvosoknak, valamint a drogdílereinek mondott hálás köszönetet.) A serdületlen és serdülő ifjúságnak szánt kötetek mezőnyéből pedig egy olyan regényre, Daniel Nayeri The Teacher of Nomad Land: A World War II Story című művére esett a zsűri választása, amely arról szól, hogy miként segít két iráni árva a második világháború idején egy zsidó kisfiúnak elmenekülni az őt üldöző náci ügynök elől. Ugyancsak az említett trendhez sorolható a tényirodalmi, vagy legalábbis nem fikciós kategóriában jutalmazott munka, vagyis Omar El Akkad esszégyűjteménye (One Day, Everyone Will Have Always Been Against This) is. Ráadásul az egyiptomi születésű és ma az Egyesült Államokban élő szerző kötete, szemben a két korábban említett könyvvel, a leghatározottabban a jelen idejű és véres izraeli-palesztin konfliktus kapcsán íródott. S hogy milyen (Izraelt és a Nyugatot kárhoztató) álláspontot képviselve, azt El Akkad köszönőbeszédének nyitóállítása is érzékeltetheti: „Nagyon nehéz ünnepi hangulatban szólnom a könyvről, amely egy népirtásra válaszul íródott…egy népirtásra, amelyre az adómat költik, és amelyet megannyi választott képviselőm boldogan támogat.”

Ugyanitt, amint azt szeptember elején már beharangoztuk, átvehette alkotói életműdíját George Saunders, a Lincoln és a bardo 66 esztendős írója. A Nemzeti Könyvdíj vers kategóriájában a költészet és a slam poetry műfajában egyként elismert Patricia Smith, míg az angolra átültetett szépirodalmi művek csoportjában az argentin Gabriela Cabezón Cámara és fordítója, Robin Meyers érdemelte ki a díjat a zsűri kiérlelt döntése szerint.

*

„Nagy ember fiának lenni óriási szerencse, megbecsülendő előny, másfelől viszont nyomasztó teher, az egyéni önérzet tartós megalázása” – áll a Lotte Weimarban lapjain a mélyen dialektikus megállapítás, amelynek találó voltát a francia közönség számára legújabban a François Mauriac és legidősebb fia levelezését tartalmazó kötet [François Mauriac: «Je te dis toute ma tendresse» Correspondance (1926-1970) avec Claude Mauriac] igazolja.

„Drágán megfizetsz azért a megtiszteltetésért, hogy a fiam lehetsz”

– ismerte el 1941-ben a még nem Nobel-díjas, ám már ekkor is nyomasztóan nagynevű atya az elsőszülöttjére nehezedő terhet, amelyet Claude folyamatos apai elismerést keresve viselt. A családi levelek olvastán a kettejük közötti viszony árnyalatossága és rétegzettsége rajzolódik ki, amelyben a kölcsönös szeretetnek és az éppily kölcsönös félreértésnek, de a bátorításnak, a szemrehányásnak, a szolidaritásnak és a távolságtartásnak is jócskán jutott szerep. Valamint az idősebb Mauriac olykor kegyetlen humorának, amelyet az utóbb ugyancsak literátorrá váló magzatnak rendre el kellett szenvednie. Erről az apa-fiú kapcsolatról mindazonáltal a magyar olvasónak is lehetnek szórványos emlékei, hiszen a francia irodalom, s éppenséggel a Mauriac család néhai meghitt hazai ismerőse, Bajomi Lázár Endre számos epizódot közvetített felénk írásaiban. Például annak a történetnek a felidézésével, midőn a párizsi panoptikumban bemutatták François Mauriac viaszszobrát, amelyről Claude némi kajánsággal azonmód megállapította, hogy jóval kevésbé élethű, mint Jeanne d’Arc, Mozart vagy Charlotte Corday ábrázolása, viszont a frakk igazán remekül áll a viaszpapán.

*

Most egyebekben is nagy írók leveleit böngésszük, hiszen nálunk első ízben jelennek meg immár teljes terjedelmükben Franz Kafka Milena Jesenskához írott levelei, tele álomleírásokkal, regénytöredékekkel… Az angolszász világ pedig Updike leveleit búvárolja, elmerülve a John Updike: A Life in Letters című vadonatúj és imponáló áttekintést kínáló válogatásban. Az olvasó rácsodálkozhat az író jószerint életfogytig rendíthetetlen kiegyensúlyozottságára, levélírói fegyelmére, és persze

kéjes örömmel értékelheti az indulatkitörések ritka kilengéseit,

mondjuk amikor Updike egyik-másik szívbélien utált kritikusa vagy épp a szüntelenül változó megítélésű Gore Vidal kerül terítékre. A szerelmi élet nagy és nehéz témái, másként fogalmazva a nőügyek is ott szerepelnek Updike kíméletlenül őszinte leveleiben, s ez annál is izgalmasabb, hiszen a 2009-ben elhunyt amerikai alkotó nárcisztikus nőgyűlölőként való azonosítása korántsem példátlan manapság. Ám ezzel kapcsolatban érdemes máris idézni a kultúrharcban következetesen sarkos álláspontot elfoglaló brit sajtóorgánum, a The Telegraph recenziójának címét: Cancel John Updike? Not so fast.