Nem vitás, 2024 talán legjobban várt új könyve az éppen tíz esztendeje elhunyt Gabriel García Márquez kisregénye, a Találkozunk augusztusban (En agosto nos vemos), amely néhány napja a spanyol és néhány más világnyelv mellett, azokkal egy időben magyarul is megjelent, hála Scholz Lászlónak és a Magvetőnek. Az idős író által még 1999-ben megkezdett, majd 2004-ben befejezett kéziratról, amelyet elégedetlen alkotója az örököseivel meg kívánt semmisíttetni, már esett szó ebben a rovatban, méghozzá a türelmetlen várakozás jegyében. Most azonban immár arról tudósíthatunk, hogy a világsajtóban sorra jelennek meg a posztumusz művet, annak erényeit és gyengéit, s egyáltalán a megjelentetés helyénvaló vagy épp helytelenítendő voltát taglaló írások.

Nos, a kisregényről írván, amelynek megjelentetéséről Márquez két fia, Rodrigo és Gonzalo döntött a végóhajjal szembehelyezkedve, a recenzensek jószerint egybehangzóan állapítják meg, hogy semmiképp sem a nagy művek közül való. Így az El País kritikája rögtön annak a nézetnek a leszögezésével indul, miszerint a Találkozunk augusztusban minden szempontból csekély és csekély jelentőségű – habár egyszersmind legitim – mű. Olyan alkotás, amely mintegy utolsó tánc gyanánt élvezhető a García Márquez-fanok számára, ha nem támasztanak túlzó elvárásokat. A cikket jegyző Nadal Suau egyúttal teljesen magától értetődőnek ítéli a kötet megjelentetését, sőt dicséretes valóságismeretről tanúbizonyságot téve főszabályként tételezi, hogy egy jelentős szerző hátrahagyott művei előbb-utóbb okvetlenül kiadásra kerülnek – bármi is legyen a távozó nagyság kívánsága. Alexandra Alter a The New York Times hasábjain általánosságban és a konkrét eset kapcsán is sokkalta nagyobb teret szentel a hátrahagyott műről való szerzői rendelkezés mozzanatának, különös figyelmet fordítva arra a kérdésre, hogy

az utolsó éveiben megrendítő szellemi hanyatlást megélő, agg García Márquez valójában képes volt-e felmérni saját, 2004-ben az ötödik változattal bevégzett kisregényének sikerültségét vagy sikerületlenségét.

Míg a Le Monde idevágó hétvégi cikkében Florence Noiville úgy tárgyalja a posztumusz kisregényt, mint ami tökéletlenségében is alkalmas arra, hogy az író kulcstémáit, írásainak atmoszféráját, egész univerzumát megragadóan felidézze.

*

Egy héttel ezelőtt éppen a Le Monde-ban olvashattunk Lola Gruber Horn venait la nuit (Horn mindig éjjel érkezett) című új, a sorban harmadik regényéről is, amely több szempontból is érdekfeszítő olvasmánynak ígérkezik. Úgy lehet, különösen Európának erről a tájékáról belekukkantva a francia írónő könyvébe, melynek lapjain a két cselekményszál, a jelenben Kanadából Olomoucba (másként Olmützbe) a családi múlt felderítésére visszalátogató Simon Ungar nyomozása, valamint Ilse Küssernek az 1930-as évek Csehszlovákiájában induló története idővel persze összeér. Úgy méghozzá, hogy abban a II. világháborúnak és a kommunista korszak viharainak, kémeknek és ügynököknek, aztán a címbeli titokzatos Hornnak, és éppen nem mellesleg a Dunának, hazánknak és Budapestnek is érdemi szerep jut.

*

Befejezésül pár kurta mondat Maria Callasról, az operadíváról (vagy másként: az operadíváról), aki 47 évvel a halála után, és pár hónappal immár a születési centenáriumán túl is váltig lenyűgöző és izgalmas alaknak számít. Méghozzá korántsem csupán a művészete révén, hiszen a Callas színpadi alakításaiból és lemezfelvételeiből oly érzékletesen áradó tragikumot a közvélekedés mintegy összemossa a primadonna assoluta magánéleti gondjaival. Vagyis ő is a művészetért és a szerelemért élt, akár Floria Tosca – csak épp

az ő Cavaradossija egy bicskanyitogatóan alamuszi hajómágnás volt, akit Aristotle Onassisnak hívtak.

Callas tehát civilben is az operai hősnők életét élte, azzal a hatalmas különbséggel, hogy amikor őt hátba szúrták, nem énekelt zavartalanul tovább, mintha mi se történt volna.

Nos, úgy tetszik, ezt a tragikus mítoszt kívánta megingatni, sőt megdönteni a bestseller-szerzőként és a Viktória című sorozat alkotójaként ismert Daisy Goodwin, akinek Callas-regénye, a Diva alig néhány hete jelent meg. A brit szerző művében ugyanis Callas céltudatos és mindenért megküzdeni kész erős nő és autonóm személyiség, aki a legkevésbé sem volt tragikus ikon – a színpadon kívül. Ami pedig az Onassis-románc kudarcát illeti (tudjuk, a milliárdos végül inkább Kennedy elnök özvegyével lépett házassági szerződésre), arról Goodwin a következőképp vélekedik: „egész egyszerűen abszurd elképzelés, hogy egy nő, aki az egész életét végigharcolta, összeomlott volna attól, hogy a szeretett férfi elárulja őt”. A könyv máris ott szerepel – egyebek közt – a The New York Times sikerlistáján, és e tényt legfeljebb tán árnyalhatja az a vélelem, hogy Goodwin a vásott romantikus-tragikus közhelyet igazándiból csupán egy időszerűbb, de szintúgy már kész és az elvárásokhoz igazodó sablonra cserélte. Hasonlóan ahhoz, ahogyan regényben-tévésorozatban nagyjából a 21. századi kívánalmakhoz és nőideálhoz igazította már Viktória királynő alakját is.