Múltról, jelenről, jövőről és időtlenségről (Beszélgetés Sjónnal)
Fotó: Horour Sveinsson
Múltról, jelenről, jövőről és időtlenségről (Beszélgetés Sjónnal)

Sjón izlandi költő, regényíró idén a PesText Fesztivál vendége lesz. Patat Bence többek között a dolgozószobájában uralkodó időtlenségről, a jövőre magyarul is megjelenő regényéről (Az Argo szilánkjáról) és az izlandi nyelv sérülékenységéről beszélgetett vele. 

1749: A beszélgetésünk előtti heteket vidéken, Eyrarbakkiban töltötted, a kis házadban. Azért jársz oda, mobiltelefon és internetkapcsolat nélkül, hogy dolgozz, és élvezd az időtlenséget?

Sjón: Igen, dolgozni járok oda, és az időtlenség szó tökéletesen illik a dolgozószobámra, ahol minden idő egyszerre létezik. Különös, hogy bár a település nincs messze a fővárostól, autóval nagyjából ötven percnyire van, de egész más a hangulata, mint Reykjavíknak: mintha más idő uralkodna ott, érezni lehet, hogy messzire visszanyúlik a történelme. Eyrarbakki az első kikötő, amelyet az óizlandi nemzetségi sagák említenek, a honfoglalás óta éltek ott emberek, és kapcsolatban álltak a külvilággal. Amikor az ember a tengerpartra és dél felé néz – a falu Izland déli partján fekszik –, nagyszerű érzéssel tölti el a tudat, hogy közte és a Déli-sark között nincs semmi más, csak az Atlanti-óceán. Mintha az egész Földet belátná. Emellett ott az ég is, és emiatt olyan helyen érzi magát az ember, ahol az idő egész más jelentéssel bír.

1749: Milyen gyakran jársz oda?

S: Attól függ, min dolgozom éppen. Huszonkét éve vettem a házat, azóta minden könyvemet ott írtam. Rendszeresen járok oda, havonta legalább egyszer-kétszer, néha csak pár napot, máskor két hetet töltök ott, de voltam már két hónapot is. A családom is meglátogat egy-egy napra, de amúgy egyedül vagyok. A napirendem mindig ugyanaz: tíz óra körül kezdek dolgozni, három-négy óra elteltével sétálok egyet, közben zenét vagy podcastot hallgatok, hazamegyek, főzök magamnak valami finomat, és délután még dolgozom két órát, este pedig olvasok, vagy megnézek egy filmet.

1749: Nem úgy tűnik, hogy bármikor is írásblokkban szenvednél. Előfordul azért, hogy elakadsz valamiben?

S: Különös, de elég régóta nem. Odamegyek a házba, amelyhez számomra a gondolkodás és a kreativitás kapcsolódik, és mindig történik valami. Mindig ugyanazt a zenét hallgatom, legalább húsz éve, ugyanazt a lemezt, Arvo Pärttől a Für Alinát és a Spiegel im Spiegelt. A szoba teljesen fehér, fából van, ezért fehér, de meleg, és semmi más dísz nincs benne, mint két bálnacsont: egy borda és egy lapocka. Ha tízkor leülök dolgozni, felteszem a fülhallgatót, és bekapcsolom Arvo Pärtet, biztosra vehetem, hogy valami előjön a tudatalattimból. Hosszú ideje egyáltalán nem tapasztaltam írásblokkot, és igazából nem is értem, másoknál miért alakul ki.

1749: Talán nem hallgatnak Arvo Pärtet. A könyveidben rengeteget foglalkozol a múlttal. Akkor is érdekelt már, amikor tizenöt évesen kiadtad az első verseskötetedet, és az utcán meg az autóbuszon árultad?

S: Mindig is érdekelt a múlt. Gyerekkoromban sokat olvastam népmeséket. A Jón Árnason-féle ötkötetes, felnőtteknek készült gyűjteményt olvastam, az izlandi irodalom egyik kulcsfontosságú művét, már nyolc-kilenc évesen. Ez nagyon szoros kötődést alakított ki bennem Izland múltjához. Ugyanakkor kezdtem verseket is olvasni. Az iskolai tananyagban akkoriban csak régi költészet szerepelt, az egyetlen frissebb szöveg Stein Steinarr egy ’40-es évekbeli versének töredéke volt. Én mindent szerettem, nagyon élveztem a régi szövegeket. Aztán tizennégy-tizenöt évesen megismerkedtem a szürrealizmussal, és nagyon hamar rájöttem, hogy a népmesék világában és a szürrealizmusban sok közös vonás van: egy különös, csodálatos, de valószerű világ. A népmesék régi kora bennem együtt él azzal, amelyben a szövegeket alkotom.

1749: Változott-e az idők során az olvasókkal kapcsolatos hozzáállásod?

S: Nagyon fiatalon kezdtem, és eszembe sem jutott gondolkodni az olvasóról. Kiadtam egy verseskötetet, és tudtam, hogy a vers egyfajta beszéd, kommunikációs mód, de az nem érdekelt, hogy sok olvasóm lesz-e, vagy kevés. Száz példányban jelentettem meg a kötetet, ami rettentő soknak tűnt számomra, örültem, hogy elfogyott, aztán még ötven példányt nyomtattam, és úgy éreztem, ez nekem bőven elég. Nemrégiben találkoztam egy régi osztálytársnőmmel, aki elmesélte, hogy emlékszik, amikor elújságoltam neki a kötetet, és azt is elmondtam, azért ilyen korán adom ki, mert ha az emberek szerint ez nem nekem való, akkor jobb, ha mielőbb kiderül, és abbahagyom. Csak hát soha senki nem mondta, hogy hagyjam abba.

Természetesen lehet kapcsolatban és kölcsönhatásban lenni az olvasókkal, ugyanakkor rám nagy hatással volt az, hogy a szürrealizmussal és experimentális irodalommal foglalkozom. Tisztában vagyok azzal, hogy az olvasók nagy részének ez nem tetszik, nem érdekli, és képtelenségnek tartja. Egyszer egy beszélgetésen, ahol az irodalom társadalmi céljáról volt szó, és arról, hogyan lehet minél több olvasót elérni, azt mondtam, hogy szerintem úgy járok el a legjobban, ha hátat fordítok az olvasónak, és elindulok, mint Mózes a sivatagba. Aki velem tart, velem tart, aki meg nem, az nem, ezzel nem kell foglalkoznom.

1749:  A műveidben előszeretettel játszol az idővel, de a múlt természetesen mindig összefügg a jelennel, ahogy a magyarul eddig megjelent regényeidben is. Elmondanád, ez miként érvényesül Az Argo szilánkja című regényedben, amely jövőre jelenik meg magyarul – csak hogy előre kedvet csináljunk hozzá?

S: Ebben a regényben abból a tényből kiindulva játszom az idővel, hogy az irodalom mindig egy teljesen más időben létezik, mint mi. A nyelv és az irodalom annyiban hasonlít egymásra, hogy mindkettő nagyon régóta velünk van. Az irodalom egyik csodája, hogy el tudunk olvasni akár egy háromezer éves szöveget is, és a szerzővel együtt tudunk sírni, félni, szerelembe esni és így tovább. Az Argo szilánkjában az idők összefutnak. A könyv cselekményének ideje, a huszadik század közepe Iaszón és az argonauták idejével, egy több ezer évvel korábbi időszakkal találkozik. Ez csak a könyv révén lehetséges. A könyv az időgép, ha kinyitjuk, kitárul előttünk az idő tengere, amelyen minden idő egyszerre létezik. Az Argo szilánkja talán az egyik legviccesebb könyvem is, mivel az öregember, akinek eléggé különösek a gondolatai, egyáltalán nem hasonlít rám, ugyanis teljesen érzéketlen az irodalom csodáját illetően. Találkozik egy múltbeli emberrel, aki nagyon érdekes dolgokat mesél neki, de ő csak a kis mániájával foglalkozik. Talán ez olyan üzenet, amin érdemes elgondolkodni.

1749: Min dolgozol most, hogy a jelenről is beszéljünk?

S: Ahogy utaltál rá, nagyon szeretek régi korokkal dolgozni. Ha pedig történelmi korokkal, behatárolt időszakokkal foglalkozunk, a történet óhatatlanul valamiféle tanmese lesz. Sokszor azt vizsgálom, hogy mi történt régen, amitől mára ilyenek lettünk. Keveset írtam a jelenről, illetve arról az időről, amelyben én éltem. Talán azért, mert ha én átéltem valamit, azt valószínűleg mások is, és fennáll a veszélye, hogy az olvasó vitatkozni kezd a szerzővel. „Nem, az nem úgy történt, én máshogy emlékszem”, ilyesmi. Ha viszont például 1615-ben indul egy regény, akkor az olvasó semmit sem fog tudni biztosan, ezért bíznia kell a szerzőben. Most egy olyan regényen kezdek dolgozni, amely kb. 1975–81 között játszódik. Azért érdekes feladat, mert úgy kell beszélnem erről az időről, hogy az teljesen újnak tűnjön az olvasó számára, és elfogadja, hogy én uralom a szöveget. Tehát hátat kell fordítanom neki. Izland 1974-ben ünnepelte ezeregyszáz éves fennállását, tőkehalháború zajlott a britek ellen, világszerte bekerült a hírekbe, hogy a Vestmanna-szigeteken kitör a vulkán, Fischer és Szpasszkij Izlandon vívta meg a sakkvilágbajnokság döntőjét: ezt a nagyon pozitív időszakot hamar beárnyékolta egy súlyos bűneset, két ember meggyilkolása, amely a rákövetkező években komoly hatással volt a közbeszédre, az izlandiak önképére.

1749: A svéd 20tal című svéd irodalmi folyóirat éghajlati kérdésekkel foglalkozó számában néhány éve megjelent egy esszéd. Sokat foglalkoztat a környezet és a Föld jövőjének kérdése?

S: Az esszé annak nyomán született, hogy az éghajlatváltozás hatásaival foglalkozó potsdami kutatóintézet vendége voltam. Ez a világ egyik vezető tudományos intézete, amely eszközöket fejleszt ki az éghajlatváltozás hatásainak leírására. Megismerkedtem kutatókkal és a munkájukkal, és elgondolkodtam azon, hogy mi az írók szerepe ebben a világban, amelynek az éghajlata annyira változik, hogy az akár az ember kipusztulását is eredményezheti. Azt vizsgáltam meg az írásomban, mit tehetnek az írók. Arra a következtetésre jutottam, hogy a környezetünk kérdésével a szakmájától függetlenül mindenkinek foglalkoznia kell. Nekünk, íróknak pedig az irodalmat ugyanúgy kell szemlélnünk, mint egy ökoszisztémát. Így talán egy irányba tudunk haladni a tudósokkal, anélkül, hogy újságírókká vagy jelszavakat skandáló tüntetőkké válnánk. Az irodalomnak a gondolkodás eszközének kell maradnia, és lehetővé kell tennie a gondolkodást arról, hogy mi, emberek mit tehetünk, és hogyan küzdhetünk meg azzal a hatalmas feladattal, hogy megállítsuk, vagy lassítsuk a káros folyamatokat. Ezt minden munkám során figyelembe veszem, megvizsgálom, hol helyezkedem el az irodalmi ökoszisztémában, és azt ökoszisztémaként kezelem-e. Mindig is úgy gondoltam, hogy a művészeknek nem úgy kell beszélniük, mint a politikusoknak vagy az utcán tüntetőknek. Az irodalomnak mindig is megvolt a saját nyelve. Az esszében azt is leírom például, hogy egy vers, amelynek látszólag nem az emberi élet megőrzéséért való küzdelem a célja, nem az éghajlatváltozásról és az azt kiváltó okokról szól, hanem például a paradicsomról, és a paradicsom szépségének a leírása is az éghajlatváltozás megállításának irányába tud hatni.

1749: Mielőtt Potsdamba utaztál volna, Oslóban is jártál, ahol elhelyezted az írásodat a Future Libraryben. Más neves szerzők, például Margaret Atwood vagy Karl Ove Knausgård is részt vesz ebben a projektben, amelynek keretében évente egy, a szerzőn kívül más számára nem ismert szöveg kerül be a „könyvtárba”, és a száz szöveget a 2014-ben elültetett ezer fából készült papírra fogják kinyomtatni 2114 után. A szöveg révén olyan emberekkel kerülsz majd közvetlen kapcsolatba, akik ma még meg sem születtek. Milyen érzés volt nekik írni?

S: Minden író arról álmodik, hogy a műveit sokáig olvassák, noha persze az is fontos, hogy a saját korában milyen hatást vált ki. Egészen különös érzés olyanoknak írni, akik még meg sem születtek, mivel íróként-költőként mindenképp érzékeljük a szövegeink befogadóinak reakcióit. Azt gondoltam, hogy jobban függetleníteni tudom magam ettől, de a szöveg írásakor furcsa magányt éreztem, mert nem oszthatom meg senkivel. Időnként szívesen megkérdezek egy-egy írókollégát, barátot, családtagot bizonyos ötletekkel kapcsolatban, de itt nem tehettem. Azt is csak feltételezhetjük, hogy lesznek még emberek 2114-ben, ezeket a szövegeket ki fogják adni, és el is akarja olvasni őket valaki. Ugyanakkor az irodalomtörténetben számtalan példát találunk arra, hogy írók eltűntek, a műveiket talán csak ötven vagy száz év múlva fedezték fel. Például Comte de Lautréamont műve, a Maldoror énekei a kortársak számára teljesen ismeretlen volt, viszont felfedezése után a francia irodalom klasszikusává vált, de akkorra a szerző már régen halott volt, és feladta a reményt, hogy valaha is olvasni fogják. Amikor írta, arra számított, hogy valaki majd reagálni fog rá, de nem történt semmi.

1749: Mit gondolsz a fordítóidról, akik majd kilencvenöt év múlva átültetik a szövegedet – már ha nem gépek, hanem emberek fogják végezni ezt a feladatot?

S Ez a projekt ébresztett rá, hogy egy rendkívül sérülékeny nyelven írok. Izlandon nagyjából háromszázötvenezren beszélnek izlandiul, Izlandon kívül nagyon optimista becslések szerint még húszezren, talán csak tízezren. Mindennap halnak ki nyelvek a Földön. Az imént említett esszémben is írtam arról, hogy azért kell vigyázni a nyelvekre, mert talán az épp eltűnő nyelvekben van valami, ami megmenthet bennünket. Elgondolkodtam, hogy 2114-ben egyáltalán fog-e még bárki izlandiul beszélni. Az viszont biztos, hogy ha igen, az nagyon más lesz, mint a mai izlandi. Talán az itt élő sok lengyel révén lengyel hatások érik, vagy akár thai hatások, nem tudom. Az izlandi társadalom változik. Csak remélhetem, hogy 2114-ben valahol akad majd egy különc, aki le tudja fordítani a 2017-ben, régi izlandi nyelven írt szöveget.

1749: Ez jelenti tehát számodra a reményt a háború, az éghajlatváltozás és más katasztrófák közepette?

S: Igen, az irodalomba vetett hitem abból ered, hogy tudom, hogy a kultúra és az emberség mindig győzedelmeskedik. Jönnek megrázkódtatások, de ha sokáig tartanak is, túljutunk rajtuk. Erre tanít bennünket az emberiség történelme is: előfordulnak rémségek, de minden hihetetlenül korlátozott idejű. Sajnos azok számára, akik átélik őket, ez nagyon hosszú idő. Háborúból négy év, négy hónap vagy négy hét is túl sok és rettenetes annak, aki benne él, és számára nem vigasz, amit mondok, de akkor is igaz, hogy a kultúra és az emberség erősebb, és tovább megmarad, mint a tudatlanság és a gonoszság.

A cikk szerzőjéről
Patat Bence (1975)

Szak- és műfordító, utóbbiként elsősorban kortárs északi szerzőket ültet át magyarra. Legutóbbi fordítása: Maja Lunde: A Nap őrzője (Cser, 2022)