1749: Hogyan illeszkedik az Amit a világról tudni kell Erlend Loe életművébe?

Száraz Eszter: Az egész életművet jellemző (ön)irónia, humor, az abszurd és a társadalomkritika, ahogy a tömörség és a minimalista stílus ebben a kötetben is vaskosan megjelenik. Az Amit a világról tudni kell egy monológ, egy norvég faluban élő öregember meséli el halála előtt a családi múltat, a több százévre visszavezethető konfliktust a szomszédos Iunkerekkel az új utakat és teljesen más létformát kereső fiának, miközben életvezetési (na meg csajozási) tanácsokat ad neki, és kifejti, hogy szerinte a “klímapicsogás” és a túlzott okosság ártalmas, hiszen ha sokat gondolkodunk, azzal senki nem jár jól, csak rossz kedve lesz tőle az embernek. Sokkal jobb lenne, ha a fiú hazatérne és folytatná a régi családi mintákat, művelné a földet, a kordbársony nadrág helyett normális ruhát venne magára és praktikus könyveket olvasna, mert “a legjobb könyvek praktikus dolgokról szólnak. Így használd a láncfűrészt. Úgy belezz ki egy jávorszarvast”. A banánkenyérnek meg a cinkegolyó készítésnek és a trágyavillának egyébként is több értelme van mint például a színháznak. Talán épp az elbeszélő, az öreg Giæver az első olyan Loe teremtette “főhős”, aki egyébként jól érzi magát a bőrében, én is felsóhajtottam, hogy végre egy elégedett Loe-szereplő! A norvég író világában ugyanis mindenki idegen a saját életében, senki nem akar az lenni, ami. A 20-25 évesek (Naiv. Szuper ill. Álombiciklik regisztere) ugyanúgy nem találják a helyüket, mint a középkorú (Doppler, vagy a Vegyesbolti csendes napok) figurák, akik kallódnak és kimenekülnek egy erdőbe és inkább összeköltöznek egy jávorszarvassal vagy éppen a kanapén ülve csak a saját maguk teremtette álomvilágban képesek élni. Itt az elbeszélő meglepő módon jól van. Még akkor is, ha éppen haldoklik. A legfontosabb tanítása persze a fia számára az, hogy “te és a tieid továbbra is gyűlöljétek a Iunkereket”. Ezt a hagyományt nem szabad megszakítani. Olyan ez, mint egy utolsó kívánság.

1749: A könyv egyik fő motívuma a generációs szakadék, megspékelve egy kis vidék-város ellentéttel, ami akár Magyarországon is felmerülhetne. Általános probléma ez vagy az elbeszélő különleges karakterének egyik ábrázolási eszköze?

SzE: Nem is a vidék-város ellentétet tartom igazán lényegesnek, számomra sokkal inkább a generációk közti különbség szimbóluma ez, ami persze bárhol játszódhatna, itthon is, hiszen ezek az ellentétek a mindenkori emberi természetből és az életkorokból egyaránt fakadnak és nem feltétlenül a földrajzi helyzet szüli őket. Ahogy a társadalmi osztályok közötti ellentéteket sem. A könyvben – ahogy több korábbi Loe regényben is - erősen érezhető a kritika az értelmiség irányába is. A szövegben Loe sokszor használja a “TI” és a “MI” személyes névmásokat (“Ti azt hiszitek”), ahol a “ti” a fiatalokra és a diplomás városi értelmiségre vonatkoztatható, míg a “mi” a sokat megélt, tapasztalt, praktikus dolgokkal foglalkozó fizikai munkát végző “többiek”, de - vagy épp ezért - lenézettek, akik jelen esetben vidékiek: “Lent a városban azt hiszitek, hogy az olyanok, mint mi, nem tudnak maguk gondolkodni, de tudunk. Mi is olvasunk újságot és hallgatunk rádiót. Nézzük a napi híradót is. (…)”, vagy “Te jó isten, ti, fiatalok már semmit se tudtok, annak idején nekünk rengeteg mindent meg kellett tanulnunk kívülről, és ráadásul az emberek beszélgettek egymással, és ha hallottunk egy viccet, azt életünk végéig tudtuk (…)”, majd ennek bizonyítékaként az apa elmesél egy alpári viccet, amit majd szeretne a saját halotti torán is “hallani”. A másik izgalmas aspektus szerintem az apa-fia viszonyban a két férfitípus: az apa még a hagyományos férfiszerepek szerint működő életképes “őserő” (márpedig “sok városi nő vágyik az ősire”), a fia pedig egy bizonytalanabb valaki, akit már teljesen más hatások érnek, és képtelen bármit is kezdeni a régi típusú férfiszereppel, a klasszikus értelemben vett férfiképpel, na meg saját magával. Szerintem az öreg Giæver fiában (akit szintén Giævernek hívnak, mint mindenkit abban a faluban és abban a családban évszázadok óta, még a nagynénit is) ott rejlik a lehetőség arra, hogy ha elkezd idegenné válni a saját életében, akkor egyszer ő is Doppler legyen. Az kiderül az apa észrevételei alapján, hogy már most sincs túl jól:“Sokszor keserű vagy, noha én szerintem ennyi erővel akár derűs is lehetnél. Ez egy döntés, amit az ember meghoz. Odabent ülsz a kis lakásodban a városban és olvasol és keseregsz.” Rendkívül szellemes könyv, egy pillanatig sem lehangoló, sokkal inkább provokatív, és bár a világkép pesszimist(ának tűnik), de a humor és a derű a túlélés záloga. Cinikus is, de nem bántó, mert közben tele van érzelemmel, szeretettel, bölcsességgel.

1749: Norvégia egy relatíve új állam, mennyire tükrözi a regényben elejtett, a szereplők családfatörténetéről szóló néhány információmorzsa a norvég nemzettudatot?

SzE: Nem tudom, milyen a norvég nemzettudat, ha van ilyen egyáltalán, nem vagyok Norvégia-szakértő, de az talán biztos, hogy a generációs szakadék még nagyobb ott, ahol a szülő még egy gyökeresen más világban nőtt fel, mint a gyerekei. Többnyire az a sztereotíp kép él a fejünkben a skandináv országokról, hogy gazdagok, fejlettek, rendezettek. De valójában a nagyhatalomnak számító Svédország és Dánia kivételével a többi skandináv ország, így Norvégia is sokáig gyarmat volt. Az olajat, ami megváltoztatta az életet és jóléti államot teremtett az országból, csak 1969-ben fedezték fel, ami nem volt olyan régen. Egy másik fontos norvég szerző, Roy Jacobsen mondta egy interjúban, hogy ma “Norvégiába születni olyan, mint megnyerni a lottót. Mindent magától értetődőnek vehet az ember, nem tudja és nem gondolkozik azon, hogy a nagyszülei munkáján lépked.” Erlend Loe maga is több interjúban említi, hogy Norvégiában a társadalom nagy része a középosztályhoz tartozik, már eleve a jóba születik bele, aminek persze megvannak a veszélyei is. Érdekes, hogy Loe épp az olaj felfedezésének évében, 1969-ben született, vagyis ő már egy jómódú országban nőtt fel, és minden könyvében a modern társadalom működésével kapcsolatban fogalmaz meg kritikát, szereplői nagy részének sokszor épp a tökéletességből van elege. Vagy épp a tökéletességben nem tudnak mit kezdeni saját magukkal és saját tökéletlenségükkel. És mint minden Loe könyv, a fogyasztói társadalom kritikája is megjelenik, ahogy a felszínes tudásé is. Az Amit a világról tudni kell-ben az apa a modern világ kritikusa is: “Egy nap hirtelen majd nem lesz többé internet, és akkor csak az fog számítani, ami a fejetekben van, és ha semmi nincs a fejetekben, hát igen, akkor aztán annyi nektek.” A tragédia inkább abban rejlik, hogy az apa által vázolt régi világ sem tűnik túl jónak. Tehát ha a “régen minden jobb volt” sem fedi a valóságot a mostani rosszban, akkor tényleg nincsenek jó kilátásaink.

1749: A rövid regény egyfajta monológ, amely egyszerre tükröz egy szubjektív világlátást és enged bepillantást a norvég vidék (immár meghaladottnak tűnő) mindennapjaiba. Vajon mennyire tükröz valóságos közeget az elbeszélői hang?

SzE: Hogy mennyire számítanak valóságos közegnek a kémkedő varjakra lövöldöző, traktorozó férfiak és a banánkenyeret és karácsonykor tízféle süteményt sütő nők vagy a fűzfasípon játszó, kötényükben hangát viselő, erdőből elűugró, így férfiakat ingerlő lányok, azt nem tudom, ez is érdekes kérdés, de azt talán még fontosabb kiemelni, hogy mennyire egyetemesen emberi és nem “csak” norvég közeg és téma az, amiről Loe ír. Ezt mi sem mutatja jobban, mint hogy világszerte számos nyelvre fordítják és hatalmas olvasótábora van. Kiemelném a fordítók munkáját, mert most tavasszal jelenik meg még egy rövid Loe kötet, az egyébként rendkívül bizarr Vesszőfutás, ami szintén nem nélkülözi a fordítói bravúrokat. Lőrincz Balázs Bendegúz hihetetlenül magas színvonalú munkát végzett, ahogy már a Doppler-trilógia és a Leltár esetében is, külön izgalmas, hogy ő eredetileg fej-nyak sebész, és hobbiból fordít zseniálisan, így kicsit olyan, mintha ő is Loe abszurd világából lépett volna elő. A további magyarul megjelent Loe könyvek fordítói között megtaláljuk Patat Bencét, Földényi Júliát, Vaskó Ildikót, illetve a most megjelenő Amit a világról tudni kell kötetet jegyző Purkarthofer Kornél Leonardot. És hiába fordították ilyen sokan, minden alkalommal ugyanazt a hamisítatlan Erlend Loe-t olvassuk: annyira egységes a stílus, annyira jól ráéreztek mindannyian a szerző humorára, a minimalizmusára, a szójátékaira, a szellemességére és a szellemiségére, a nyelvezetére. Amit nagyon szeretek Loe könyveiben a humora és az abszurditása mellett, hogy végtelenül emberi, nincsenek hősök, mindenki fura, a szerző egyszerre ironikus és empatikus, komplementer gondolkodásmód jellemzi, senkinek nincs igaza, mert mindenkinek van igazsága. A tökéletes társadalom kritikája, néhol a Woody Allenre is jellemző csavart gondolkodással. Nem kell semmi mögé semmit gondolni, nagyon is konkrét, nem igényel belemagyarázást, a maga tömörségében és rövidségében is úgy összetett, hogy közben egyszerű, de úgy egyszerű, hogy közben összetett. Nem kell túlgondolni. Minimalista stílus ahol az erdő erdő, a hód hód, a totemoszlop totemposzlop. Esetleg a bicikli az több mint egy bicikli. Hiszen ez a Loe életmű és a norvég író életének is egyik legfontosabb tartozéka. “Akik bicikliznek, azok rendben vannak” – ezt még az öreg Giæver is kimondja.