Száz Pál: Bosnyák költő- és íróként életed meghatározó részét töltötted Prágában, néhány év óta az Egyesült Államokban élsz. A dészláv nyelv boszniai verzióján írsz, de bátran nevezhetünk kétlaki szerzőnek. Írásaid most jelennek meg először magyar fordításban. A cseh közeg mennyire gyakorolt rád meghatározó hatással. Kívülállóként úgy tűnik, mintha éppen Prágában váltál volna költővé – valóban ez a helyzet?

Adin Ljuca: Ha a környezet kreativitásra gyakorolt hatásáról fogunk beszélni, számításba kellene vennünk, hogy már Prágába érkezésem előtt megírtam e verseket, Mistrovství Evropy, Evakuace (Boszniában, 1992 októberében) a Kritika čistého rozumu (Zágrábban, 1992 októberében), amikor még nem is tudtam, hogy Prágába megyek majd. Ezek par excellence boszniai versek. Ahogy az egész Hidžra is. A környezet meghatározó befolyásáról tehát csak sokkal későbbtől beszélhetünk. Azoknak a verseknek, amelyeket New York államban írtam, a színhelyet leszámítva nincs mélyebb összefüggésük ezzel, de mondhatjuk, hogy boszniai-cseh költő írta őket…

SZP: Érdekes, hogy – érthető módon ugyan – boszniai-cseh költőként határozod meg magad. Boszniai nyelven kezdtél írni, ezen a nyelven írsz máig is, noha kétnyelvű vagy, cseh irodalmat fordítasz, foglalkoztál a cseh-boszniai kulturális kapcsolatokkal, szaktanulmányokat közöltél, mégis az anyanyelved mellett maradtál a szépírás esetében, pedig csehül is írhattál volna. Jasna Šamić, Saša Stanišić, Adnan Mahmutović, és a bosnyák diaszpóra más szerzői idegen nyelven írnak, Dževad Karahasan boszniai nyelven írt külföldön is, Milan Kundera az emigrációja után áttért a francia nyelvre, Franz Kafka, aki egész életében Prágában élt, kizárólag németül írt… Az élettér és az írás nyelve közötti kapcsolat példái radikálisan különbözhetnek. Hogy jellemeznéd a te esetedet?

AL: Huszonhat éves voltam, amikor elhagytam Boszniát, Csehországba felnőttként érkeztem, és sosem szabadultam meg a délszláv akcentusomtól. A szerbhorvát nyelv boszniai variánsán írok. Azután, hogy befejeztem 2019-ben a Jedna věta-t (Egy mondatot) a Revolver Revue felkérésére, ugyanazzal a rendszerességgel folytattam az írását, de kétnyelvűen: boszniai-cseh nyelven (leggyakrabban az első mondatot boszniaiul írom, aztán lefordítom­; néha pedig fordítva csinálom).

Andrew Lass amerikai, Manhattanben született, de Csehszlovákiában nőtt fel, itt is tanult. És annyi év azután, hogy a normalizációs Csehszlovákiából 1973-ban kiutasították, még mindig csehül ír verset. Egy alkalommal elmondta, hogy Roman Jakobson az Egyesült Államokban szívesen beszélt vele csehül, mert annyi angol nyelvű környezetben töltött év után Jakobson közelebb érezte magához a cseh nyelvet, mint az angolt. 

Ezzel csak azt akarom mondani, hogy a többnyelvű írást rengeteg mítosz veszi körül.

Az emberek sok mindent csupán praktikus okokból csinálnak, vagy kényszer miatt. Az ostravai Protimluvnál jelent meg úgy egy éve egy verseskötet a szarajevói költőtől, Igor Klikovactól, aki 1994 óta Londonban él. Igor néhány éve angolul kezdett verseket írni, hogy - amint felvilágosított – „lerövidítse az olvasóhoz vezető utat”. (Problémát jelentett ugyanis kiadót találnia a szerbhorvát nyelvi közegben, noha Angliában kiadják.) Tehát nem belső igényből, hanem gyakorlati okokból.

Az utóbbi években szintén gyakorlati okokból fordítottam több verset csehre, mint csehből: Csehországban könnyebb kiadni egy könyvet, mint a volt Jugoszláviában.

SZP: Első köteted, a Hidžra versei a fent említett verseket leszámítva Bosznia-Hercegovinán kívül íródtak.

AL: A Hidzsra két évvel az elkészülte után száz példányban jelent meg. A Menora nevű kis kiadó adta ki, amelyet Milan Čolić barátom vezetett, aki egyike volt azoknak a fontos fordítóknak, akik több mint száz könyvet fordítottak le oroszból és több mint ötvenet csehből szerb nyelvre, Mihail Bulgakovtól kezdve Bohumil Hrabalig. Ő a kilencvenes évek elején elhagyta Belgrádot és Prágába ment. Az olcsó kiadás az első pillanattól kezdve a szívemhez nőtt. Formátuma és vastagsága egy általános iskolai füzetre emlékeztetett. A vékony fekete kiadványon a nevem mellett a hidzsra és a menóra, az iszlám központi fogalma és a judaizmus legjelentősebb szimbóluma szerepelt. A menóra úgy volt ott, mint a Milan kiadójának jele.

Az első kiadást a Cseh Helsinki Bizottság menekültügyi tanácsadó bizottsága finanszírozta. Pontosabban név szerint Anna Grušová és Dana Němcová.

Semmit sem kellett még annyiszor megmagyaráznom, mint ezt a címet. A legtöbb ember azt sem tudja, mi az a hidzsra, és valahányszor megemlítettem, hogy a hidzsra az iszlám alapfogalma, gyakran csodálkozást és gyanakvást váltott ki. Bármi, ami bármilyen kapcsolatban áll az iszlámmal, enyhén szólva gyanakvást kelt a nyugati világban.

A hidzsra szónak három alapvető jelentése van: először is, arra az évre utal, amikor Mohamed Mekkából Medinába költözött (hidzsrát végzett); másodszor, ez az év jelzi az iszlám naptár kezdetét, amelytől kezdve az iszlám korszakot számítják (622. július 16.); harmadszor, a hidzsra a kivándorlás, az egyik helyről a másikra való költözés elnevezése is.

Az én hidzsrámról azt mondhatom, hogy ez egy verses útikönyv, amely leírja a Maglajból, a háború sújtotta Boszniából Prágába való költözésemet. Azzal a nappal, amikor túléltem egy gránátrobbanást, kezdődik az új személyes naptáram. A második élet, amit kaptam. A fogalom, minden jelentésében, tökéletesen illik ehhez a gyűjteményhez.

Egy jó könyvcímet nem lehet kitalálni, annak magától kell jönnie.

Az Evropsko prvenstvo, evakuacija (Európa-bajnokság, evakuálás) című verset szó szerint Boszniából hoztam: az egészet a buszon komponáltam meg, fejben. Arra már nem emlékszem, hogy a buszon jegyeztem-e le, vagy miután megérkeztem Zágrábba. De akkoriban képes voltam az egész verset a fejemben összerakni és megjegyezni, mint ahogy vannak, akik látatlanban is tudnak sakkozni – én persze nem.

SZP: Prágában, a te Medinádban váltál tehát bosnyák költővé, mondhatni, száműzetésben, exiliumban – így látszik legalábbis kívülről. Valóban így van? Az utóbbi néhány évet azonban Ithacában töltötted, New York államban. Megint egy újabb költözés, újabb hidzsra?

AL: Tizenöt éves koromtól kezdve tudtam, hogy könyvek között akarom leélni az életemet, és reméltem, hogy verseket is fogok írni, és erre készültem is. Összehasonlító irodalmat és könyvtártudományt tanultam Szarajevóban, ahol már diákként bekerültem az Irodalmi Szemle szerkesztőségébe. Első verseskötetem írógéppel írt kézirata Szarajevóban maradt, és nem élte túl a szarajevói könyvtáram elpusztítását. A Braće Ribar utcai Vida néni lakásában lévő diákszobámat ugyanis gránáttalálat érte.

Ezzel azt akarom mondani, hogy nem Prágában lettem bosnyák költő, hanem költőként érkeztem Prágába.

Ami pedig az én Medinámat és Ithakámat illeti... Ez jól hangzik. Kívülről talán úgy is néz ki. De vannak, akik másképp látják. Ivan Wernisch egyszer azt mondta nekem: „Te vagy Ahasvérus!”

Igaz, hogy Prága az életem fővárosa, és ezen semmi sem változtathat, de még a Hidžra idején, egy 1993-as versemben azt írtam: „Csak Odüsszeusz akarta, hogy hazatérjünk, / De én tovább vágytam, még messzebbre, még messzebbre”.

Egy évig éltem egy tanyán, 12 mérföldre Ithakától. Az elmúlt két évben pedig a feleségemmel egy kis lakásban éltünk Syracuse-ban... Úgy hangzik, mintha valahol délen, a Földközi-tengeren lennénk, de nem ott vagyunk. Ez félrevezető. Óvatosan kell bánni a szavakkal.

SZP: Tehát a kéziratodnak hasonló sorsa volt, mint a szarajevói Nemzeti Könyvtárnak (Vječnica). Épp nemrégiben olvastam a Borhes i Šajns (Borges és Scheins) című elbeszélésedben is megjelenő Raymond Rehnicer Tráva a sloni (A fű és az elefántok) című esszékötetében ugyanazt a Bulgakov idézetet, amely egyébként Dževad Karahasan Dnevnik selitbe-jében (Költözésnaplójában) is feltűnik: „A kéziratok nem égnek el.”

AL: Ha jól emlékszem, Miljenko Jergović a Szarajevói Marlboro végén, A könyvtár című novellában azt írja, hogy a kéziratok elégnek. Attól függ, melyik oldalról nézzük: mint tudjuk, a pohár lehet félig tele vagy félig üres. Czesław Miłosz egy lépéssel tovább ment, a kéziratoktól a költőkig jutott, amikor azt írta: „Megölheted őt - születik egy másik”

SZP: A szavaidból szépen kitűnik, hogyan keres magának az ember irodalmi, vagy mitikus mintákat, hogy megérthesse a sorsát. Ahasvérus alakját nem mellesleg Apollinaire kötötte Prágához A prágai vándor című elbeszélésével. Odüsszeusz a hazafelé vezető utat kereste, ám a te Pénelopéd szintén átkelt a tengeren. Még egy kicsit visszatérnék a hidzsra „képletéhez”. A  Četvrto djete iz četvrtog braka (Negyedik gyerek a negyedik házasságból) című elbeszélésedben nagyapád életéből merítesz, aki élete során többször kényszerült lakhelye megváltoztatására. A balkáni muszlimok sorsát gyakran írták felül a történelmi események. Látsz folytonosságot a muhadzsirok (a menekültet jelentő szó etimológiailag a hidzsrával rokon), és a bosznia-hercegovinai háború menekültjei között?

AL: Az egyik nagyapám, ahogy a Negyedik gyerek a negyedik házasságból című elbeszélésben is olvasható, kénytelen volt lakóhelyet változtatni. A másik, aki pedig a Proces (A per) című novellámban jelenik meg, ugyanabban a boszniai városban született, élt és halt meg, és nem túl hosszú élete során mégis több államot is váltott: az Osztrák-Magyar Monarchiát, a Szerb-Horvát-Szlovén Királyságot, a Független Horvát Államot és a Jugoszláv Szövetségi Népköztársaságot. És nem csak ez: „Nagyapám utazása a halála után is folytatódott. Sírja ugyanabban a városban maradt, de az államot ma már Bosznia-Hercegovinának hívják”.

A folytonosság, amiről beszélsz, nyilvánvaló. Az 1993-as, Čovjekova porodica (Az ember családja) című versben van egy párvers: „Tőlem apámig, / nagyapámtól Ádámig: mindannyian száműzve vagyunk”. Ez persze nem csak a boszniai muszlimok sorsa. Minden menekült ugyanolyan, akár az épületek romjai egy bombázás után.

Én nem a boszniai muszlimokat látom a volt Jugoszlávia háborúinak első és legfőbb áldozatainak, hanem a jugoszlávokat. Ez volt a másság és az egyéniség elleni támadás kezdete. A nacionalizmus (amelyet a globalisták teljesen instrumentalizáltak) és a globalizmus megfoszt minden egyént az önrendelkezés jogától.

SZP: Az eseményeket, amelyek Prágába vezettek a Kino Sloboda (Szabadság mozi) című novelládból ismerhetjük meg. Első novellásköteted, a Tetovált képek (Istetovirane slike), amelynek az említett is a részét alkotja, kétségtelenül önéletrajzi, és valós események inspirálták. Sőt, a benne előforduló karakterek valós személyek. Valahol megjegyezted, hogy minden amit leírtál valós és igaz. Miből fakad ez az önéletrajzi szószerintiség? 

AL: Danilo Kiš szokta mondani: Nincsenek kedvenc témáim, olyan témáim vannak, amelyeknek a megszállottja vagyok. Én az élet témájának vagyok a megszállottja. Nem szeretek kitalálni dolgokat. Arról írok, ami velem történik, és amiről álmodom. Nem érdekel a sci-fi, szeretem a mágikus realizmust – amíg a varázslat valóságos. Már Dosztojevszkij is leírta: A valódi igazság mindig hihetetlen!

SZP: Második, Stalaktit című versesköteted Enver Kazaz recenziójában úgy jellemezte, mint „a fájdalomnak és elviselésének a naplóba forduló költészete, de az idegenkedés, a menekültség és a másik kultúrához való viszonyulás naplója is, továbbá az utazás, a múlt iránti nosztalgia naplója is...” A megéltnek ez a mágikus realizmusa a Jedan bijeli dan (Egy fehér nap) című novelláskötetben is megjelenik. A novellák egy részét női elbeszélő meséli el. Esma Hadžiselimović nemrég megjelent angol fordítása még egyértelműbbé teszi a megélt tapasztalatot, az egyes címekhez adott lábjegyzetekkel: „Adin története” és „Fatima története”. Ugyanakkor Fatima megjelenik Adin történeteiben, és azonos a könyv illusztrátorával is. Ráadásul úgy tűnik, hogy az ő élményei már a Stalaktit néhány versében is megjelennek. Felmerül a kérdés: Fatima vajon társszerző?

AL: Figyeld meg, a Jedan bijeli dan (Egy fehér nap) novelláskötet hány darabjában tűnik fel Fatima vagy Adin neve. A történetek egyes szám első személyben íródtak, és az anyanyelvem lehetővé teszi, hogy igével jelezzem az elbeszélő nemét, így mindenki számára egyértelmű, hogy a nőnemben és a hímnemben elbeszélt történetek váltakoznak. Az angol nyelvben ezt nem lehet megcsinálni nevek és névmások nélkül, ezért az „Adin története” és a „Fatima története” megjegyzések.

Valóban, helyes a megfigyelésed, a kötetet egyik furcsasága az, hogy a két főszereplő egyike illusztrálta, és ez teljesen más szemszögből világítja meg a történeteket, mint azok elbeszélője.

A Stalaktitban olvasható U Zdeny (Zdenánál) című, nőnemben, egyes szám első személyben megfogalmazott vers hasonlóan íródott, mint a „Fatima történetei”. Ebben azt írom meg, hogy egy rákos kezelést átélt nőnek hogyan vágta le géppel egy másik nő a haját az első kemoterápiás ciklus után, mert „Jobb lesz levágni, mint éjszakánként / a kihulló hajszálakat számolni”. Csak ültem ott, néztem és hallgattam, később pedig lejegyeztem.

Néhány nappal ezelőtt Frýdek-Místekben Igor Klikovac bosnyák költő egy versét olvastam fel (a Dominika Křesťanová és jómagam által csehre fordított válogatott verseinek gyűjteményéből). Mivel az egész vers egy idézet, tökéletes választ ad arra a kérdésre, hogy ki a vers szerzője: a skót marhapásztor vagy Igor Klikovac?

Skót marhatenyésztő magyarázza
a politikai propaganda alapjait

A szarvasmarhákat, mondja, gyakran szigetről szigetre járva
csónakokkal üldözzük. Az újságíró, a legtöbb nézőhöz
hasonlóan, ezzel a képpel csendben igyekszik
megbirkózni, ezért a marhakereskedő hozzáteszi: A marha egyenesen úszik
amíg a lába újra szilárd talajra nem ér,
vagy megfullad az elgyengüléstől. A legfontosabb dolog, mondja,
hogy kiabálással ijesztgessük az állatokat, hogy elűzzük őket.
Mindenki egyszerre a vízbe,
és akkor nem lesz gond.

SZP: Úgy tűnik, Adin Ljuca tehát le-író, lejegyző, rögzítője a verseknek és történeteknek, amelyekben gyakran megjelenik valamiféle közvetítő figurája. A Tetovált képek szinte minden elbeszélője ilyen: tolmácsol egy pszichiátriai osztályon, a könyvtárban hagyatékokat katalogizál, Bohumil Pavlůtól csehül tanul, vagy Lenka Jungmannal Jáchym Topolról beszélget, és magyaráz neki: „Ja sam iz Maglaja, a Maglaj je dobio ime po magli, a magla je češki mlha. Dakle, ja sami z nekakvog mlhavého městečka (zamagljenog gradića), iz Mlhova (iz Grada Magle)”.[1] Kutatóként tanulmányokat írtál a cseh-bosnyák kulturális kapcsolatokról, műfordítóként bosnyák nyelvre fordítottad például Petr Hruška és Ivan Wernisch verseit, Jan Balabán elbeszéléseit. Mint megjegyezte, bosnyák szerzőket is fordít csehre. Együttműködtél a gyűjteményeid cseh nyelvre fordítóival, Dušan Karpatskýval, Filip Tesařval és František Šístekkel. Téged transzkulturális szerzőnek lehetne nevezni, aki két nyelven él. Hogyan és milyen módon hatott rád a cseh irodalom?

AL: A leíró („zapisovatel“) jó szó. Igyekszem a lehető leghűbben lejegyezni azt, ami történik velem... Ugyanakkor sosem lenne szabad megfeledkeznünk arról, hogy az irodalom fikció. A történet íródhat első személyben, a főhőst nevezhetik ugyanúgy, mint engem, attól az még mindig irodalom, vagyis fikció.

Bátran nevezhetsz transzkulturális szerzőnek, de nem gondolom, hogy a pozícióm szokatlan lenne. Az elődeim, a Kuča törzs, egy kétnyelvű törzs leszármazottai a montenegrói-albán határvidékről. Tekintettel a Balkán tarkaságára, nem volt ebben semmi szokatlan. A menekültek és vendégmunkások többsége bilingvális. Sokan születtek határvidéken, vagy sokakat egyszerűen rákényszerített az élet, hogy két nyelvben éljenek. Te szintén kétnyelvű vagy, sőt, a magyaron és a szlovákon kívül még több más nyelvet is használsz.

Az a tömör kérdés, hogy „hogyan hatott rám a cseh irodalom”, elég bonyolult az esetemben, számos alkérdést igényelne, és még több, hosszú válasz. Jugoszláviában elég sok fordításkötet jelent meg kelet felől éppúgy, mint nyugati irányból, ezért még a háború előtt sok cseh szerzőt olvastam (Hašek, Hrabal, Škvorecký, Šotola, Kundera…). Bár sosem csináltam statisztikát, de úgy tűnik, hogy a cseh prózát és költészetet összehasonlítva elég nagy volt az aránytalanság. A könyvtáramban a háború előtt megvolt rengeteg – mondjuk – lengyel költő kötete, de a cseh irodalomból, ha jól emlékszem, csupán próza volt.

SZP: Levélváltásunk közben győztél Amerikából visszatérni Csehországba, az ostravai Protimluv fesztiválon jártál, s miután hazatértél máris egy irodalmi estre kellett menned az Ithaca melletti Lansingba. Otthonról Syracuseból jelentkezel, és új verseidből küldesz eredetiben és cseh fordításban. Mint kétnyelvű és kétéltű műfordító, egy harmadik ország irodalma felé terjeszkedsz. Tavaly jelent meg a Jedan bijeli dan (Egy fehér nap) című novellásköteted angolul. Készülnek újabb fordítások? Az új verseidben a következőt sorokat olvastam: „Az út végén / az önmegvalósítástól az önfelszámolásig, itt az idő / hogy a jövő archeológiájának szenteljük magunkat.” Mik a terveid a jövőre nézve? Min dolgozol?

AL: A jövő archeológiájával foglalkozom. A jövő archeológiája című verset 2018-ban írtam Prágában, de az az érzésem, hogy ezzel foglalkoztam mindig is, és ezt szeretném tovább folytatni. Vasárnap (2024. nov. 10-én) Wayles Brownnal, az amerikai fordítómmal egy Peace and War Now című zenés, irodalmi esten vettünk részt. Felolvastuk a Twilight és a Heading for a heart attack című versem.

Egy konferenciára, amelyet a jövő héten rendeznek Bostonban, írtam egy szöveget Keith Doubt Bosnian Authors in a European Window: A Comparative Study című könyvéről.

Ma fordítottam csehre Jozefina Dautbegović négy versét, és ezzel meg is mentettem ezt a napot. Dominika Kresťanovával együtt készítünk egy boszniai versgyűjteményt az ostravai Ptorimluv kiadó számára.

Emellett a Samizdat kiadó küldi nyomdába Osmer Hadžiselimović: Na vratima Istoka. Engleski putnici o Bosni i Hercegovini od 16. do 20. vijeka (A kelet kapujában. Angol utazók Bosznia-Hercegovinában a 16-tól a 20. századig) című könyvét.

Utolsó verseskötetem, a Stalaktit 2015-ben jelent meg. Akkortól sok új verset írtam, amelyeket szívesen kiadnék, ha minden jól megy jövőre (2025-ben).

2018. december 14-én kezdtem el írni a Revolver Revue megbízásából a Jedna věta (Egy mondat) című művet. A Revolver Revue adta ki az első kiadást. A naplóbejegyzéseknek egy szokatlan formája ez: minden nap írsz egy-egy mondatot, így 365 nap után  365 mondatban leírtad az életed egy évét. De miután befejeztük a közös projektünket, én tovább írtam az Egy mondatot (miközben lefordítottam angolra). Karácsonyra már teljes öt év lesz kész, amit egy könyvben szeretnék kiadni.

2018-ban jelent meg a háromszáz verset tartalmazó Majstor za ringišpile (Ringispílmester) című, Ivan Wernisch válogatott verseinek fordítása, amely a világ legreprezentatívabb válogatása a cseh költő munkásságából. De azóta eltelt néhány év, és Ivan több új gyűjteményt is kiadott... és ezekből én is lefordítottam vagy száz verset...

Szeretném befejezni és kiadni Jiří Kolář válogatott verseinek fordítását. Szeretném kiadni a Bibliografiija Bosne i Hercegovine u češkim izvorima (Bosznia-Hercegovina a cseh forrásokban – bibliográfia) című kötetet. Szeretném befejezni a Knjiga o fesu (Könyv a fezről) könyvet, amely életem egyik fő könyve lenne. A legtöbb, amit felsoroltam, még nyomdai előkészítésre vagy befejezésre vár. Ezen felül szeretnék még mindenfélét fordítani és írni... Majd meglátjuk, hogy mennyi időnk lesz és mire.

És hogy ne tűnjön úgy, mintha a valóság elől a versekbe és a múltba menekülnék, hangsúlyoznom kell, hogy bármit is csinálok, mindez közvetlenül kapcsolódik ahhoz a valósághoz, amelyben élünk... Egy régi boszniai brit útleírásokból álló könyvben az olvasó szinte prófétai megfigyeléseket és baljós jövendöléseket olvashat a jövő eseményeiről... A Strakonicében készült fez – egy közönséges és nem praktikus fejfedő, ellentétben az olyan „komoly” témákkal, mint az etnikum és a nemzetiség, az identitások és hasonlók – más nézőpontot kínál és könnyebben teszi érthetővé a világ egy részének történelmét.

A skót marhapásztorról szóló verset sem csupán azért vettem bele egyik kérdésre adott válaszomba, hogy bemutassam, hogyan használják az idézetet a költészetben. Nem veszem le a szemem Gázáról, nem veszem le a szemem a jövőnkről.

A levélinterjú 2024. novemberében készült.

*

Jegyzetek:

[1] A boszniai és a cseh, a köd szón alapuló szójáték lefordíthatatlan. „Én Maglajból jöttem, Maglaj a magláról kapta a nevét, a magla csehül mlha, azaz köd. Vagyis egy mlhavé městečko (ködös kisváros), ahonnét származom, Mlhovo lehetne csehül (a Köd Városa).