1749: Most húsz éves a Patak Könyvek. Ha az ember amúgy is ír és fordít – ráadásul sokat és jól–, miért dönt úgy, hogy kiadót alapít?  

Pávai Patak Márta: Nem kellett eldöntenem, ugyanis amikor 1998-ban megváltozott a törvény, és szellemi szabadfoglalkozásúként már nem tudtam számlát adni, sok lehetőségem nem maradt, így jogász barátnőm tanácsára nem egyéni vállalkozó lettem, hanem a Bt.-t választottam. A könyvkiadás pedig eleve szerepelt a társasági szerződésben a tevékenységi körök között. Kiadóban is dolgoztam, igaz, csak egy évet, mert nem igazán tudtunk együttműködni a kiadó vezetőjével. A Dunakanyar 2000 Kiadóról van szó, ahol Juhász Ferenc Világtűz című kötetét is szerkesztettem, érdemi beleszólásom természetesen nem volt, mindössze egy megjegyzést tettem a fülszövegnél, most is hallom, ahogy mondtam, Ferenc, itt ezt a szórendet nem kéne megcserélni? Szépirodalmi szövegeket nem is szerettem szerkeszteni, szerencsére kevés ilyen volt. Moldova György A jog zsoldosai című könyvét és az első aforizmakötetét, a Kis aljasságok lányaimnak címűt szerkesztettem. Ferenccel is, Gyurival is nagyon szerettem beszélgetni, dolgozni. Fordítást életemben csak egyszer szerkesztettem, aztán rájöttem, ez nem nekem való, úgyhogy nem is vállaltam többet. A kiadóban kevesen voltunk, közelről láttam a könyvkészítés minden műveletét, viszonylag sok könyv jelent meg akkoriban. Például a Pannon Enciklopédia sorozatában A magyarság története kötetet szerkesztettem, a történészekkel is jó volt együtt dolgozni. Úgyhogy azt gondoltam, én egyedül is meg tudom majd csinálni. Ez így elmondva persze nagyon egyszerűnek tűnik, ez azonban csak a technikai rész. A történet hosszabb, 2005-től számítva arra a tízéves időszakra nyúlik vissza, amikor hiába kínálgattam az Európának és más kiadóknak a spanyol szerzőimet, rendre elhajtottak velük, hogy ismeretlen a szerző. És akkor betelt a pohár.

1749: Hogyan válogattad a könyveket? A Patak Könyvek között csak spanyol szerzők szerepelnek, ez némi nyelvi vagy kulturális elfogultságra enged következtetni. Olasz és görög szakra is jártál, adja magát a kérdés, hogy miért épp félszigeti spanyol, és hogyhogy nem adsz ki olasz vagy görög irodalmat?

PPM: Így alakult. Én mindig inkább olaszos voltam, sokkal inkább, mint spanyolos. A Nagyvilágnál fél éven át Szénási Ferencet helyettesítettem, amíg ő Rómában volt, ráadásul pont a legzűrösebb időszakban, a főszerkesztő, Kéry László halála idején. Logikus lett volna, hogy az olasz irodalom lesz a fő területem, de úgy láttam, Spanyolország gazdátlan, és ez roppantul zavart, főleg, hogy a hazai kínálatból hiányoznak a XX. század klasszikusai. Ezért vállaltam magamra a hiánypótlásnak egy igen csekély részét. Amit én magam képes vagyok lefordítani, mert azonosulni tudok vele. A göröggel is próbálkoztam, de még egyszer kellene születnem, ha még azt is vállalnom kellene. Úgyhogy szándékosan spanyolországi szerzőket válogattam. Annak idején az Európánál mindig volt spanyolos szerkesztő, de ők valahogyan a latin-amerikai szerzőket preferálták, gondolom, Márquez Nobel-díja okán. Mielőtt nekiálltam, felmértem a környező országok spanyol kínálatát, és a görögországit is, nagyon le voltunk maradva. Szerbiához képest is. Romániáról nem is beszélve. És a válogatás is fontos. Ebben a sorozatban csak olyan művek jelentek meg, amelyekről azt gondoltam, én le tudom fordítani őket.

1749: Egy nagy kiadónál sokan dolgoznak együtt egy könyv létrejöttén: a fordítón kívül ott a szerkesztő, a kontrollszerkesztő, van tipográfus, könyvelő... Egy magánkiadó esetében, gondolom, kevesebben vagy(tok) ugyanennyi feladatra. Hogyan oldod meg?

PPM: Eleinte a férjem is segített a szállításban, de már nem tud. A munkafázisok közül a szerkesztésen és nyomdán kívül mindent egyedül kell megoldanom. A kezdet kezdetén sok mindennel nem számoltam. Például arra gondoltam, hogy van Magyarországon 2500 közművelődési könyvtár, a nagyobbakban ott lesz a helye a sorozatnak. Így 2000 példányban adtam ki az első három kötetet. Gondolom, ehhez nem kell semmit hozzáfűznöm.  

1749: Miért nem került be a könyvtárakba? Nekik kellett volna jelentkezni érte? Vagy felajánlottad, és azt mondták, köszi, nem kérjük?

PPM: Eleinte a KELLO, vagyis a könyvtárellátó még működött, be is vittem a könyveimet, de nem igazán volt igény a rájuk. Én nem tudom, mi ennek ez oka. Pedig sok könyvtárban jártam könyvbemutatón, Székesfehérváron, Kecskeméten, Szegeden, Pécsen, Kaposváron, Szekszárdon – igaz, utóbbiakban inkább a saját könyveimmel, de akkor is szóba került a sorozat. A nagyobb könyvtárakban bizonyára azért ott vannak, de a 2000 példánnyal nyilván túllőttem a célon. Csak az összehasonlítás kedvéért, ha Spanyolországban mondjuk az Acantilado Kiadó megjelentet egy magyar művet, ennek még a felét sem éri el a példányszám. De az elején naiv és tapasztalatlan voltam. A Nagyvilágnál például működött a belső rendszer, de nekem a jogkérést is magamnak kellett elintéznem, mindjárt a legnagyobb spanyol ügynökségnél, a Carmen Balcellsnél, ahol igen rossz hírben álltak a kelet-európai kis kiadók – merthogy engem is oda soroltak, holott én sose tekintettem magamat kiadónak, sokkal inkább kényszervállalkozónak. A munka többi fázisát pedig már láttam a kiadóban, ahol szerkesztőként dolgoztam. A kollégáim voltak a szerkesztőim, és egyben kontrollszerkesztőim, elsősorban Dornbach Mária, Rabár Zsuzsa, de Mester Yvonne és Gajdos Zsuzsa is szerkesztett egy-egy kötetet, ezzel ők is nagyon nagymértékben hozzájárultak a sorozat létéhez. Bazsó Gábor nevét is meg kell említenem, hiszen ő a mindenkori tördelőm és műszaki szerkesztőm, az összes kötet az ő munkáját dicséri. A sorozat arculatát Sólyom Eszter tervezte, alapkoncepciója, hogy mindig magyar festő képéből készüljön a borító. Ehhez tartom is magamat. A festményeket már régóta én választom ki. De ez a könnyebbik része a munkának, a legnagyobb gondom természetesen mindig is a terjesztés és a megfelelő marketingtevékenység volt és marad is. Arról nem is beszélve, hogy autóm nincs, a szállításban is mindig segítségre szorulok.

1749: Hol lehet kapni a könyveidet?

PPM: Az Írók Boltja és a Libri csoport forgalmazza őket. De van még elég sok példány a vendégszobában.

1749: Eddig tizenhárom könyv jelent meg a Patak Könyvek gondozásában. Van közülük kedvenced?

PPM: Hogyne! Még egyetemista koromtól. A Jarama, az örök, megdönthetetlen kedvencem, számomra a spanyol prózairodalom csúcsa. Nagyon megosztó regény, mosolygok rajta, a csoporttársaim közül mennyien utálták. De ez így van rendjén. Imádtam a lassú képeit, mindig Antonioni filmjei jutnak eszembe róla. A lassú, ráérős kameramozgás. A zseniális párbeszédek. A sorok között rejlő kimondatlan gondolatok. A semmi is kedvencem persze. Mindkét regényben ott van a polgárháború emléke, de úgy, hogy egyetlen szóval sincs kimondva. A Jarama fiatal szereplői talán egy félmondattal megemlítik, hogy itt akár hullák is lehettek a vízben. A semmi világa is lenyűgözött. Úgy láttatni Barcelonában a székesegyházat, hogy közben odaképzeled magad. Mindkét író nagyon nagy árat fizetett a regényéért. Carmen Laforettel szemben igen nagy lett utána az elvárás. Gondoljunk bele. A férfiközpontú irodalmi világban egy huszonnégy éves lány viszi el a pálmát a sok férfi pályázó elől. El sem akarták hinni, hogy egy nő, egy ilyen fiatal nő írta.

Bernardo Atxaga regényével akartam kezdeni, vele a Nagyvilágnál találkoztam, hiszen fordítottam részleteket az Obabakoak című regényéből. A magányos ember történeti háttere nagyon emlékeztetett a rendszerváltás idejére, ezért is választottam. 2006-ban Spanyolország volt a meghívott ország a Könyvfesztiválon. Nuria Amat el is jött, A kokainkirálynő című regényéről Bényei Tamás mondta az Írók Boltjában a könyvbemutatón, hogy szerzője nem hiába vallja magát Latin-Amerika szellemi gyermekének, ez a regénye Márquez regényét idézi, ráadásul a mágikus realizmusa mellett plusz elemként ott van a koka, az ottani emberek legfontosabb megélhetési forrása. A semmi természetesen szerepelt a terveim között, találkoztam is Agustín Cerezalesszel, a szerző fiával, és az is sokat számított, hogy a lánya, Marta Cerezales éppen itt volt oktatási attasé, így a nagykövetség sokat segített. Manuel Durán és Emilio Vilanova, a két kulturális attasé szintén. Emlékszem, Manolo volt, aki aztán Fernando Savater könyve kapcsán mondta, miért nem adod ki te? Ki is adtam, azt mondtam, ez az én hozzájárulásom a magyar demokrácia fejlődéséhez. A választás bátorsága címmel 2010-ben jelent meg.

1749: Folytatódik a sorozat? Ha most melléd állna egy mecénás, és azt mondaná, mondj tíz könyvet, és ad rá pénzt, merre folytatnád?

PPM: Természetesen tudnék mondani, klasszikust is, kortársakat is – már ha rendes könyvkiadó lennék. De rendben, itt van egy: Ignacio Aldecoa nagy kedvencem. Par excellence novellista, de a regényeit is imádom. Tettem ajánlatot az ügynökének, és kerek perec elutasított. Már nem emlékszem, mivel, talán nem is indokolta, de annyira megdöbbentett, hogy nem is erősködtem. Talán újra próbálkoznék vele. Kiadnám Emilia Pardo Bazán regényeit. Mindet. (Egy közülük megjelent a sorozatban, Egy hasfelmetsző a régmúltból és más történetek címmel, 2011-ben.) Gonzalo Torrente Ballester trilógiáját. Jesús Ferrero Ignacio Martínez de Pisón és Enrique Vila-Matas több regényét is. Vagy hiányzik még több nagy klasszikus is, itt van például Luis Martín-Santostól a Tiempo de silencio (A csend ideje). Átnéztem Julio Llamazares Sárga eső című regényének huszonhat vagy hány évvel ezelőtti fordítását. Újra ki kellene adni. De mikor annyi minden hiányzik a palettáról, nincs rá mód, hogy egy szerzőtől több regényt adjak ki; a saját dolgaimhoz is csak nagy nehezen jutok hozzá, második éve pihen a regényem kézirata, mert úgy alakult az életem, szóval még ha évente vállalnék is egy-egy regényt, nemigen tudom elképzelni, hogy valaki tíz évet adna nekem erre.

A fordítás is, a könyvkiadás is teljes embert kíván, főleg, ha egyedül vagy. Én ezt erőn felül csináltam. Arról nem is beszélve, hogy nekem egyre nagyobb áldozat még a fordítás is, nem még hozzá a könyvkiadás. Már régóta gondolkodom, hogy mivel tudnám méltóképpen lezárni a sorozatot, van is ötletem, de most éppen egy sorozaton kívüli darabon dolgozom. Teresa Ruiz Rosas perui író, a magyar irodalom egyik spanyol fordítója is. Még 2008-ban találkoztunk Prágában, akkor kaptam tőle kisregényét (El copista), A kottamásoló címmel jelenik majd meg a könyvfesztiválra, és bízom benne, hogy Teresa is el tud jönni a bemutatóra.

1749: A saját friss regényed miről fog szólni? Érzek némi rokonságot a saját írásaid és a Patak Könyvek választásai között. Fontos, hogy olyat fordíts, ami neked személyesen sokat jelent?

PPM: Érdekes megfigyelés ez a rokonság, de végső soron fordító és író egy és ugyanaz, nem? Persze hogy nagyon fontos nekem, hogy olyat fordítsak! Egyszer-egyszer előfordul azért, hogy menet közben rájövök, más olvasni és fordítani. De akkor már nincs visszaút. Az én regényeimben a múlt mint jelen köszön vissza. Az éppen pihenő egy kitalált önéletrajzi regény. Énregénynek álcázott teljes fikció. A spanyol polgárháború is fontos szerepet játszik benne, mégpedig a regénybeli nagyszüleimen keresztül dokumentáltan, mert ez is mániám, a tudható történelmi tényekből nem csinálok ukróniát. Pedig az is jó játék, de én másféle játékokat kedvelek. Még némi levéltári munkára szükségem lesz, mert kínáltak nekem egy újabb, kihagyhatatlan szálat. De hogy mikor lesz erre időm, azt nem tudom.

1749: Van-e visszajelzés a könyvekről? Tudod, kik az olvasóid?

PPM: A sajátjaimról vagy a fordításaimról? Jó, persze, mindkét fajtáról vannak, hogyne, vannak, olvasóktól. Ismerősöktől, ismeretlenektől is. De mivel nem egy szokványos könyvkiadóról van szó, inkább marginális vagy rétegolvasóktól, akik a ritkaságot keresik vagy kifejezetten a spanyol irodalom érdekli őket. A múltkor például egy orvos írt nekem, hogy olvasta Narancsban a fóliázásról szóló cikkemet. Neki A magányos ember volt meg, és eljött hozzám, megvette a teljes sorozatot. A magányos embert ajándékba adtam neki, mert valakinek kölcsönadta, és nem kapta vissza. Most legutóbb például egy igazi ritkasággyűjtővel akadtam össze, aki a saját novelláskötetem egy dedikált példányára akadt rá egy online antikváriumban, miután a sorozatom hiányzó darabjait küldtem el neki.

1749: Mennyire aktuálisak ma a szerzőid?

PPM: Az engem a legkevésbé sem érdekelt, soha. Sokkal inkább az, hogy mi pluszt adhat az olvasónak egy-egy könyv. Például ha Madrid repterén a T4-es terminálon meglátja a Paracuellos del Jarama feliratot, akkor jusson eszébe a regény. Vagy A patkányok olvastán Fekete István, Tömörkény vagy Gion Nándor vagy akár Mikszáth, Móricz világa. Engem jobban foglalkoztatott, hogy hogyan illeszkedik az adott mű a fordításirodalmunkon keresztül a magyar irodalomba, talál-e ott társat magának. Akár magyar szerzőt, akár a fordításirodalmunknak köszönhetően már ismert külföldit. Például Pisón regénye társra találhat bármelyik road movie regényben. Julia Otxoa minielbeszélései közül néhány Örkény világát juttatja eszembe.

1749: Miért jó spanyol klasszikust fordítani? Amikor ezeket a szerzőket fordítod, van benne valami olyan kihívás/nehézség, ami csak erre az irodalomra jellemző? 

PPM: Nem tudom, nem igazán érzek különbséget. Ha egyszer megszólal bennem a szöveg, akkor teljesen mindegy, hogy kortárs-e vagy száz évvel ezelőtti. Ha nem tudok vele azonosulni, akkor bizony nem lesz könnyű dolgom. Előfordult, olvasva egész más minden fordítás közben. Az az igazság pillanata, akkor a szöveg minden csalárdságára fény derül.

1749: És miért jó olvasni őket? Ha most elindulok a könyvesboltba, hogy megismerjem a félszigeti spanyol irodalmat, melyik köteteddel kezdjem?

PPM: Kinek-kinek más élmény az olvasás. A két kedvencemet mindenképpen ajánlom, főleg ha valaki Barcelonába tart, akkor A semmi kötelező. De van két, fóliázásra ítélhető kötet is a sorban, A bukott angyalok és a Kívül a falon, látod, ebben az álszent világunkban annak a kettőnek bizony van aktualitása. „Semmi nem áll távolabb tőlem, mint a homoerotika” – szó szerint így kezdte a könyvbemutatót Szentendrén Révész Ágota. Természetesen nem is erről szól Jesús Ferrero regénye. Nagyon szűk az a mezsgye, amelyen egy filozófiatanár vállalhatja fiú tanítványai bevezetését az életbe. Hát itt erre tesz kísérletet a szerző. Jesúst is ismerem, ő az, aki nem csak írni tud, tanítani is tudja az írást, legalábbis jó előadó, egyszer beültem az órájára, tapasztalatból mondom. Jut eszembe, egy novellámat is megszerkesztette, amit eleve spanyolul írtam meg. A másik Jesús, Jesús Fernández Santos, remek novellista, szerettem volna novelláskötetet is tőle, de választanom kellett. Így döntöttem el végül, hogy a Kívül a falon lesz, egyrészt mert jellegzetesen spanyol a témája – az inkvizíció kora –, másrészt mert épp a téma miatt egyáltalán nem jelenhetett volna meg Franco alatt. A regény egy klauzúrás rendben játszódik, és két apáca egymás iránt érzett vonzalmát beszéli el, olyan szép és emberi történet, amit nehéz bármilyen kategóriába besorolni. Fernández Santos korábban dokumentumfilmeket forgatott, így beengedték a klauzúrás rendek kolostoraiba is, innen a helyismerete. A történet pedig, bár könnyű lenne homoerotikus történetnek bélyegezni, távolról sem az, inkább a tiszta szeretet, a szerelem egyetemességéről szól, gyönyörű lírai nyelvezettel megírva.