Amikor elhatároztam, hogy lefordítok, és kiadok egy novellaválogatást Emilia Pardo Bazántól (ez lett később A hasfelmetsző és más történetek), már abban is biztos voltam, hogy Benito Pérez Galdóstól is választok majd valamit, hogy egymás mellé tehessem őket a polcomon, ezzel adózva a két nagyszerű író együttes emlékének. Ha hivatalosan nem is, de pár voltak ők, alkotásban, életben egyaránt. Számtalan irodalmi, esztétikai és persze testi-lelki kalandban fonódott össze egymással a két szenvedélyes szerelmes élete. Nem mellékes, hogy mindez teljes titoktartásban, hiszen csak haláluk után derült ki, hogy viszonyuk nem csupán az irodalom terén virágzott.

Spanyolországban idén is se szeri, se száma a centenáriumi megemlékezéseknek, együtt és külön-külön is rengeteg cikk jelent meg a két íróról. Nyilvánvalóan nem kis mértékű újságírói szenzációéhség is hajtja a megemlékezőket, hiszen szinte az összes írásban első helyen említik Pardo Bazán Galdósszal folytatott szenvedélyes szerelmi viszonyát.

Galdós 1883-ban ír először levelet az ifjú írónőnek, melyben többek között az újságcikkeit dicséri. Így kezdődik a levelezésük. Mind a mai napig megvan az a kilencvennégy levél, melyet Pardo Bazán ’83-tól 1915-ig írt Galdósnak, és amelyből először Carmen Bravo-Villasante, Pardo Bazán életrajzírója közölt részleteket, majd 2013-ban Miquiño mío („Kandúrcicám”) címmel, időrendbe szerkesztve az Isabel Parreño – Juan Manuel Hernández szerzőpáros. Eltűntek viszont Galdós levelei, majd 2020 decemberében kiderült, hogy egy madridi antikvárius jó harminc évvel ezelőtt kettőt el is olvasott közülük, ámde titoktartást fogadott, így nem fedhette föl a könyvkereskedő kilétét, aki őrzi őket. A madridi antikvárius tavaly decemberben azt is elmondta a riporternek, hogy Galdós María lányához írott levelei is a csomagban voltak, továbbá az a két levél, amelyet ő olvasott, biztosan Pardo Bazánhoz szólt. A nyomatékkal megismételt kérdésre a riportalany azt válaszolja, hogy ugyan ma már kicsit nevetségesnek ható szóhasználattal, de bizony elég pikáns hangvételűek voltak azok a levelek.

Galdós jogutóda, az akadémikus González de Amezúa lánya állítja, hogy ő még látta a leveleket, valószínűleg egy óvatlan pillanatban lophatták el őket az apja íróasztaláról. Apja emlékiratait viszont a végrendelet értelmében majd 2026-ban, halála után hetven évvel szabad csak nyilvánosságra hozni. Az irodalomtörténészek azt remélik, hogy abban kaphatunk némi támpontot Galdós levelezésének sorsát illetően. A jogutódok ettől függetlenül pert indítottak ismeretlen tettes ellen.

Ez az érem egyik oldala, a másik pedig az „ismeretlen” antikvárius. A történet negyven évvel ezelőtt kezdődik, amikor a könyvárus Antonio Moreno unokahúgára, Adelina Batlles Garridóra hagyja azt az iratköteget, melynek tartalmát, bölcsész lévén, unokahúga szerinte jobban tud majd értékelni, mint a saját gyerekei. Az értékes hagyaték pedig nem más, mint Benito Pérez Galdós kiadatlan naplója, melyben teljes részletességgel beszámol 1888-as közös európai utazásukról, Emilia Pardo Bazán három, Galdósnak szóló levele, valamint az El sacrificio („Az áldozat”) című színdarab a kézírásával. Sok mindent elárul a könyvkiadói és akadémiai viszonyokról, hogy ez a kincs egész mostanáig lappanghatott a szerencsére elegendő felelősséggel megáldott bölcsész unokahúg birtokában.

Hosszú út vezet odáig, mire 2021. május 6-án bemutathatják a madridi Gaztambide könyvesboltban a Pérez Galdós – Pardo Bazán: Diario de un viaje por la Europa de 1888 („Az 1888-as európai utazás naplója”) című kötetet. Mivel az irodalmi életben nevenincs unokahúgot a szakma nem jegyzi, senki nem karolja fel a vállalkozását, senki sem vevő az értékes kéziratokra. Megáll az eszem, nem akarok hinni a szememnek, amikor azt olvasom, hallom a rádióinterjúban, hogy Adelina Batlles huszonöt évvel ezelőtt is megpróbálkozott a kiadatásukkal, de nem járt sikerrel. Mígnem aztán tavaly decemberben hallja a rádióban azt a beszélgetést a madridi antikváriussal, olvassa a vele készült interjút az El Paísban, amint az eltűnt Galdós-levelekről meg az ő titoktartási fogadalmáról beszél, és akkor úgy érzi, számára is elérkezett a cselekvés ideje.

Bármilyen hihetetlenül hangzik is, amikor volt egyetemi tanára ajánlásával felkeresi a madridi kollégákat, az akadémiai világ egyáltalán nem lelkesedik Batlles ötletéért. Senki nem segíti, hogy közreadja az eleddig ismeretlen kéziratanyagot. Csodálkozhatunk, de a férjén kívül most is csak az a bizonyos madridi antikvárius és a rádió riporternője támogatja, miután a riport elhangzása után hozzájuk fordul segítségért. Batlles több helyen is elmondja, hogy az évek folyamán Carmen Bravo-Villasante úttörő munkássága nyújtott neki lelki támaszt, aki többek között megírta Galdós és Pardo Bazán életrajzát, és utóbbi leveleiből is publikált. Szerencsére még személyesen is találkozhatott vele, Bravo-Villasante pedig azt mondta neki, nagy kincs van a birtokodban, de „legyél óvatos, biztos vagyok benne, hogy az egyetemi emberekkel nem lesz majd könnyű dolgod”.

Egész más platform, de mégis micsoda különbség: Bravo-Villasante tanulmányaiban és életrajzában a két író levelezésének részleteit a művek keletkezéstörténetének pontosítására használja fel, ahogyan az egy filológustól el is várható. Nem a pikáns részleteken csámcsog, mint az újságírók, mert elmondhatjuk, hogy a két író halálának centenáriuma okán tavaly december óta azoktól hangos a teljes spanyol média. Bravo-Villasante rámutat, hogy például Galdós a Tristana második részében, a két főszereplő levélváltásában egyértelműen a kettejük közti beszélgetéseket rekonstruálja. „Kettejük kapcsolata a spanyol életrajz-irodalom történetének egyik legérdekesebb fejezete, és magyarázattal szolgál az egymás iránti kölcsönös tiszteletre, ahogyan kritikai véleményüket megfogalmazták egymásnak. Galdós sosem bírálta írásos kritikában vagy recenzióban doña Emiliát, mindig csak dicsérte, és amikor […] mások gúnyolódásuk céltáblájául tették, Galdós egyet nem értése jeléül inkább hallgatott. Doña Emilia sem bírálta soha Galdóst, csak dicsérte, bár a Tristanát azért enyhén kritizálta. A leveleket olvasva egyre nyilvánvalóbbá válik az egymásra gyakorolt hatásuk, hiszen tudjuk, mindig elmesélték egymásnak, megbeszélték egymással a regényeik témáját.”

„Ha majd egyszer kötetben is megjelennek – mondja Bravo-Villasante 1971-ben egy konferencián –, ezek a levelek számos lélektani, szociológiai és irodalomkritikai elemzésre adnak majd lehetőséget. És főleg jobban megismerhetjük belőlük a férfi Galdóst és a »féktelen szenvedélyű« asszonyt, ahogy Pardo Bazán saját magát jellemzi egyik levelében.”

„Te minden könyvnél szebb vagy nekem. Abba is kéne hagynom az olvasást, hogy csak téged böngészhesselek. Akad-e a műveid között jobb, mint a te bájos, kedves és friss lelked? Gyere hát, gyere, mert nagyon hiányzol. Ezernyi gondolat áramlik bennem, és csak veled lelhetek enyhülést. Gyere hát, Santander már olyan csúf, hideg, szürke és unalmas. […] Agyonnyomlak, belekóstolok a pofikádba, vagy abba az előkelő orrodba. Kiharapok egy darabot az arcodból, és leharapom a bajuszod pöndörét; csókra nyújtom szoborhoz illő vastag galiciai ajkamat. Keress nekem lakást [Madridban], fiacskám!

„Bennem megtaláltad álmaid útitársnőjét, akit bizonyos kiruccanásokhoz kívánhatsz magadnak, melyek során majd kinevetjük ezt a rosszindulatú madridi társaságot a paprikajancsi képviselőivel együtt.”

Az 1888-as esztendő fordulópont a két író levelezésében: ez lesz aztán a valódi kezdet, és az alkotói kölcsönhatás is ettől fogva jelenik meg tapinthatóan a munkásságukban. A kalandos utazás Santanderból indul, Liverpoolba tartanak a gőzössel, majd onnan tovább, Észak-Európa felé. 651 mérföld az Atlanti-óceánon, közben kikötnek Franciaországban, Hollandiában, Németországban.

„Fordulunk egyet Európában, és hátat fordítunk a kegyetlen társasági életnek és képviselőinek” – írja Pardo Bazán imádott Galdósának egy korábbi levelében. Képzelhetjük, mit jelentett ez az utazás a két szerelmes írónak. Keveset mondok, ha azt mondom, valóságos izgalmakkal teli, inspiráló élmény volt ez mindkettőjük számára. Ritka ajándék a sorstól, amikor fizikai való és intellektus ennyire közel kerülhet egymáshoz. Természetesen publikus írásművet is terem az utazás mindkettőjüknél: Pérez Galdós 1888-ban Viaje a Italia („Utazás Itáliába”), Pardo Bazán pedig 1889-ben A los pies de la torre Eiffel („Az Eiffel-torony tövében”), majd 1890-ben Por Francia y Alemania („Francia- és Németországon át”) címmel adja közre élményeit – viszont egyetlen szóval sem tesznek említést egymásról.

Adelina Batlles Galdós naplóján kívül még három, az utazást megelőzően keltezett levelet is kapott nagybátyjától, melyek cinkos hangvételében már egyértelműen tetten érhető a kibontakozóban lévő szerelem és a majdani irodalmi kölcsönhatás. Pardo Bazán lelkesen biztatja Galdóst, hogy írja át színpadra Realidad („Valóság”) című regényét. Galdós meg is fogadja a tanácsot. 1892-ben mutatják be a darabot, hatalmas kritikai és közönségsikerrel. Pardo Bazánnak nem kis része van ebben, hiszen mindvégig ott bábáskodik a darab születésénél, mi több, a színpadra kerülésénél is. Részletesen leírja a bemutatóhoz szükséges előkészületeket, olyannyira, hogy még a színészeket is ő javasolja hozzá.

Ezt követően aztán Pardo Bazán megírja az El sacrificio („Az áldozat”) című darabját, amely – a levelekhez hasonlóan – nyomtatásban most jelent meg először. Szerzője állítólag szerelme zálogául adta ajándékba, cserébe, amiért ő a José Lázaro Galdiano nevű milliomossal hűtlenkedett. És lám, Galdós idővel La loca de la casa („A ház őrült asszonya”) címmel ír majd egy darabot, amelyben számos egyezés található az ajándékdarab szövegével. Azonos dramaturgiai elemek, azonos nevű szereplők, azonos vezérfonal, mi több, a hűtlenkedés is megjelenik a darabban. Okkal mondhatjuk tehát, hogy Pardo Bazán a színpadi szerző Galdós előfutára, és talán nem ok nélkül bízunk benne, hogy az egyetemi oktatók és katedra nélküli filológusok a kötet birtokában immár további kutatásokkal gyarapítják az eddig meglévő Galdós- és Pardo Bazán-anyagot.

Pardo Bazán grófnő egy esztendővel élte túl Galdóst. Jellemző rá, hogy amilyen csökönyös, kitartó és erős volt életében, még a halála előtt sem hazudtolta meg magát. Három nappal azelőtt, hogy madridi otthonában őt is utoléri a halál, inasával még elküldi az ABC szerkesztőségébe utolsó újságcikkét, amely már posztumusz írásként jelenik meg. 1921. május 14-én temetik, tűző napsütésben, amit világéletében utált. Nemcsak, hogy nem hajdani lakhelye, a Pazo de Meirás nemesi kúria lesz végső nyughelye, ahogy szerette volna, de még a halála dátumát is rosszul vésik majd rá a márványlapra. Ha a centenárium alkalmából nem javították ki, mind a mai napig március szerepel rajta május helyett.

Pardo Bazánt rengetegen kísérték utolsó útjára, de egyetlen nő sem volt köztük – írja Belmonte Serrano egyetemi tanár. Egy másik újság cikkírója nagyon helyesen felrója neki, hogy a centenárium kapcsán megjelent Keress nekem lakást, fiacskám című, közhelyekkel teletűzdelt szövege inkább illene egy bulvárlap hasábjaira, mint egy elbeszélőről szóló megemlékezésbe. „A tanár úr nem arra koncentrál, hogy Pardo Bazánnak milyen elbeszélői érdemei vannak, milyen bátor hangú irodalomkritikus, és hogy milyen nagy hatást váltott ki Az égető kérdés[1] megjelenésével, vagy hogy valószínűleg ő századának legjobb novellistája.”

Ha mindez nem volna elég, a professzor úr még abban is téved, hogy egyetlen nő sem vett részt a temetésén. Ennek cáfolatára mi sem jobb bizonyíték, mint a La Época című lap 1921. május 14-i száma. „Akárcsak tegnap, ma is egész délelőtt gyászmise volt a ravatalánál. Részt vettek rajta az elhunyt gyermekei, Cavalcanti márki és felesége (Pardo Bazán lánya – a ford.), akik tegnap este érkeztek Párizsból, és már nem is hagyták el a ravatalozót, valamint a madridi társasági élet több jeles asszonya, és további jeles személyiségek, akik egészen a temetésig a grófnő gyermekei mellett maradtak. […] Amint azt önök közül is nyilván sokan tudják, a kor szokásai szerint a nők nem vettek részt a temetésen, beérték a virrasztással, a ravatalnál elhangzott gyászbeszéddel és a temetés után mondott gyászmisével.”

Szerelmi együttlétük helyszíne sokszor volt Doña Emilia Pazo de Meirás néven ismert birtoka, ahol nyugodni szeretett volna, és melyet később Franco szerzett meg. A birtok jelenleg kisajátítás alatt áll: a helyi hatóságok folytattak pert a diktátor leszármazottai ellen. Többen állítják, hogy Pardo Bazán leveleit is Franco felesége semmisítette meg.

Doña Emilia családjából csak a Blanca Quiroga y Pardo Bazán nevű leánygyermek élte túl a polgárháborút, aki később Francónak ajándékozta édesanyja gazdag könyvtárát. Az írónő másik lányát betegség vitte el, lovassági tiszt fiát – a tizenhét esztendős fiúunokájával együtt – milicisták lőtték agyon 1936-ban, a polgárháború idején. Blanca halálával pedig az utolsó leszármazott is távozott Pardo Bazán családjából.

Örültem, hogy nem csak nekem tűnt fel, hogy a megemlékezések szinte kivétel nélkül a centenárium alkalmából megjelent levelezés zaftos részleteire koncentrálnak. Micsoda különbség az 1971-es konferencián megszólaló Carmen Bravo-Villasante és a mostani beharangozó írások hangja között! A két író helyében azt mondanám a pikáns részleteken élvezkedő újságíróknak, hogy jobban tennék, ha ehelyett inkább a két szerző műveit olvasnák. Százhúsz év múltán amúgy sem változtat már a lényegen, hogy együtt utaztak-e vagy sem. Nyilvánvaló, hogy én sem teljes joggal mondom ezt, rögtön hozzá is teszem, hiszen az irodalmi kölcsönhatások kimutatása nagyon is fontos. Csakhogy az már az irodalomtörténészek, és nem a mind jobban bulvárosodó sajtó feladata lesz.

Akárhogyan dolgozzák is fel majd a frissen előkerült anyagot, abban biztos vagyok, hogy a könyvespolcon a Spanyol Elbeszélők sorozatában Doña Emilia és Don Benito cinkosan egymásra mosolyog, és magában azt gondolja: kiadhatjátok a teljes levelezésünket, találhattok annyi életrajzi és bibliográfiai bizonyítékot a szerelmünkre, amennyit csak akartok, a lényeget akkor sem fogjátok kiolvasni belőlük, mert azt mi is szavak nélkül mondtuk egymásnak.

Jegyzet:

[1] Magyarul is megjelent: Emilia Pardo Bazán: „Az égető kérdés”. Fordította Pávai Patak Márta. Nagyvilág, 2009/2. 143–148.