„Csak a szavak számítanak, minden olvasat pont ugyanannyira érvényes” (Interjú Maria Cabrerával)
Fotó: naciodigital.cat
„Csak a szavak számítanak, minden olvasat pont ugyanannyira érvényes” (Interjú Maria Cabrerával)

Spanyol hetünk következő állomásaként a délelőtt megismert katalán költőnővel, Maria Cabrerával beszélget Bakucz Dóra.

1749: Az antológiában, amelyben kortárs spanyolországi költők versei jelennek meg, te vagy az egyetlen katalán. Remélem, nem túl provokatív a kérdés, de nagyon kíváncsi lennék rá, mit szólsz ahhoz, hogy te képviseled egy ilyen összeállításban a mai katalán költészetet?

Maria Cabrera: A katalán Spanyolországon belül kisebbségi nyelvnek számít, de ha ez az antológia egész Spanyolország költészetét meg szeretné mutatni, mindenképpen szerepelnie kell benne katalán szerzőnek, számomra ez magától értetődik. Ugyanez a helyzet a galego, a baszk, az aráni, és az aragóniai költészettel is (ezek mind önálló nyelvek, melyeket a spanyol állam területén élő népek beszélnek). Ha nem így van, akkor nem tükrözi a Spanyolország területére jellemző nyelvi és kulturális sokszínűséget, amit egyébként a spanyol állam mindig is igyekezett elnyomni és elrejteni.

A saját költészetemet nem tekintem reprezentatívnak, hiszen én csak egy vagyok a kortárs katalán költészet ezerféle hangja közül: írok, ahogy tőlem telik. Na de igen, úgy tűnik, ebben a kötetben mégiscsak én vagyok a katalán költészet, és ez nagyon megtisztelő!

1749: Zadarban ismertelek meg téged, Horvátországban, egy költői esten, melyet egy fordítószeminárium zárásaként szervezett az ottani egyetem. A szemináriumon költők és fordítók vettek részt, többek között a te szövegeiddel is foglalkoztak. Miután ennyire testközelből részt vettél a szövegeid fordítási folyamatában, mit gondolsz, mi a költészeted fordításának a legnagyobb nehézsége? Hogy lehet visszaadni azokat sokszor egészen döbbenetes képeket, amelyek a verseidet jellemzik, és amelyek sokszor a racionalitás szintjén nem is nagyon értelmezhetőek? Vagy ha úgy egyszerűbb a kérdés, úgy is feltehetem, mit gondolsz, vajon mennyire fordíthatóak egyáltalán a szövegeid?

MC: Szerintem költészetet fordítani mindig nagyon nehéz, ugyanakkor szellemileg és emocionálisan is borzasztóan izgalmas, arról viszont fogalmam sincs, mi lehet a trükk, se a saját szövegeimmel kapcsolatban, se más versek esetében. Én igazából azt gondolom, hogy a szerző a saját szövegének olvasójaként nincs kiemelt vagy kiváltságos helyzetben, szerintem csak a szavak számítanak, minden olvasat pont ugyanannyira érvényes. Ha jobban belegondolok, talán azt tudom még elmondani a versfordítással kapcsolatban, hogy nagyon fontos szempontnak tartom a hangzást, hogy a fordító tiszteletben tartsa a szavak jelentése és a verssorok (vagy prózavers esetében a mondatok) között feszülő töltést. Biztos van olyan, hogy egy nyelvi fordulatot nem lehet az adott ritmus szerint lefordítani, de ilyenkor vissza lehet adni egy másik helyen azt, ami kimaradt, hogy ne vesszen el, vagy hozzátenni valamit, ami valamiféleképpen összefoglalja a kimaradt elemeket... Nem is tudom, valójában a műfordító munkája legalább olyan összetett, ha nem összetettebb, mint a költőé!

1749: Azt mondják, Katalóniában nagyon sok olyan nyilvános hely van, ahova a közönség beülhet verseket hallgatni, miközben nálunk, Magyarországon sokan úgy gondolják, a verseskötet arra való, hogy az ember otthon, egyedül olvasgassa. Nagyon megmaradt bennem az, amikor téged hallottalak a saját verseidet olvasni. A Zsoltár és példabeszéd a tékozló emlékezetről című versednek például van egy nagyon népszerű megzenésített változata, Silvia Pérez Cruz énekli, teljesen más stílusban, sokkal visszafogottabban, nosztalgikusabban, mint amilyen a te meglehetősen erőteljes, szinte indulatos előadásod. Mit jelent számodra ez a vers ebben a te (hangos) olvasatodban?

MC: Én úgy gondolom, a költészet alapvetően orális, hangzó műfaj. Ahogy Ezra Pound mondja, „minél távolabb van a költészet a zenétől, annál kevésbé költészet”. Számomra mind a versírás, mind a versolvasás orális, hangzó aktivitás. Amikor írok, akkor is kimondom a szavakat, hogy halljam, amikor pedig verset olvasok (akár a sajátomat, akár másét), azt is mindig hangosan teszem, mert tudnom kell, hogyan szól. Ezért is tartom nagyon fontosnak, hogy legyenek olyan helyek – és szerencsére vannak is, legalábbis itt Katalóniában – ahol rendszeresen szerveznek felolvasásokat, mert így meg lehet hallgatni a szerzőket, ahogy a saját szövegeiket olvassák, és miközben hallgatod, hogyan hangsúlyoznak, milyen intonációval olvasnak, sok minden világossá válik (mármint abból az értelmezésből, amit a szerző a saját szövegének ad). Ugyanakkor ha érdekel egy vers, akkor magamnak is el kell olvasnom, többször is, és úgy, hogy közben látom is a szöveget, mert ha csak hallom, akkor azért bizonyos részletek könnyen elveszhetnek.

A Zsoltár és példabeszéd a tékozló emlékezetről olyan vers, amit mindig nehezemre esett hangosan felolvasni. Silvia Pérez Cruz változata hatalmas ajándék számomra, nagyon megtisztelőnek érzem, hogy megzenésítette. Nagyon igaz, amit mondasz, hogy az ő előadása egész más érzelmi húrokat penget, mint amikor én olvasom a szöveget. Ez a vers nekem arról szól, hogy az ember bizonyos pillanatokban erőszakot akar tenni az emlékezetén, én ebben a konkrét esetben az apámra való visszaemlékezés során teszem ezt. Silvia Pérez Cruz olvasata inkább az apa elvesztésének fájdalmára helyezi a hangsúlyt, és persze ez is benne van a szövegben, és gyönyörűszép dal született belőle, az én értelmezésemben viszont ez az egész az emlékezet útvesztőiről szól, azokról az üres helyekről, amelyeket lehetetlen betölteni, beszélni sem nagyon lehet róla, mert leírhatatlan. Ezért is próbáltam meg ezekkel a képekkel visszaadni, körbeírni, olyan pontosan, ahogy csak tudtam.

 

Névjegy
Maria Cabrera (1983)

Katalán költő, egyetemi tanár. Lírája folyamatos kísérletezés: a vad, felkavaró képiség, a termékenyen regiszterkeverő nyelv, a váratlan asszociációk és a tipográfiai játékok a neoavantgárdhoz kötik, ugyanakkor számos narratívabb versét megzenésítették.

A cikk szerzőjéről
Bakucz Dóra (1977)

Irodalmár, műfordító, egyetemi docens. Legutóbbi fordítása: Mercè Rodoreda: A Kaméliás utca. (Megjelent a Kisgalamb és Cecília: Nők Barcelona kisvilágában című kötetben. L’Harmattan, 2019.)

Kapcsolódó
Maria Cabrera: Bűnök, avagy egy szív fiziológiája