1749: Egészen friss hír, hogy a kéziratait a Francia Nemzeti Könyvtárnak, a BnF-nek adományozta. Ez nem túl gyakori még élő szerzők esetében. Miért döntött így?

Marie-Hélène Lafon: Azért adtam nekik a kézirataimat, hogy rendet tegyek az ügyeimben, hogy ne hagyjak magam után papírokkal teli ládákat, amelyekkel az örököseim nagyon zavarban lettek volna. Megéltem a korombeli embereknek azt a közös tapasztalatát, hogy ki kellett ürítsem a szüleim házát. A szüleim parasztok voltak, és a házukban nem voltak sem írók, sem olvasók. Mégis hegyekben álltak a papírok: bankszámlakivonatok, adminisztratív dokumentumok. Papírtömegek voltak, amelyeket cipelni, kezelni kellett. Ezt látva a saját halálomra gondoltam, és arra, hogy utánam is lesznek adminisztratív papírtömegek, amelyeket ki lehet majd dobni – illetve kéziratok. Utóbbiakkal kapcsolatban előre léptem. Egy egyetemi ismerősöm feltette a kérdést a Nemzeti Könyvtárnak, és aztán egy kurátor a BnF-ből kapcsolatba lépett velem. Húsz év kéziratait válogattam át. Kiválasztottam, amit a könyvtárnak szerettem volna adni, és minden mást kidobtam. Végül is nem igazán kéziratokat dobtam ki, hanem inkább cikkeket, a könyveim megjelenéséhez kapcsolódó, érzelmileg fontos dolgokat, amelyek ma már teljesen érdektelenek.

1749: Hogyan élte meg ezt a folyamatot?

MHL: Nagyon furcsa volt, mintha eltávolodtam volna önmagamtól. És egyben kivetítés is: az önmagam utáni időbe, abba az időbe, amikor már nem leszek. Ez egyfajta ugrás is az ismeretlenbe, mert hogyan lehet tudni, hogy tíz, húsz vagy harminc év múlva a könyveimet még olvasni fogják-e? Honnan lehet tudni, hogy valakit érdekelni fognak-e a kézirataim? Nekem teljesen szédítőnek, furcsának tűnik erre gondolni. De bizonyos módon megkönnyítettem a lelkemet azzal, hogy megtettem ezt a lépést. Megvan.

1749: Az „örökség” kérdéséhez kapcsolódik az is, hogy az utóbbi időben többen a Francia Akadémia tagjának javasolták – a Le Figaro is írt erről. Vágyik arra, hogy a Halhatatlanok tagja legyen?

MHL: Nem. Valóban megkerestek akadémikusok, akiket tisztelek – de általánosságban nem kívánok egy intézménybe belépni, semmilyen csoporthoz vagy házhoz nem szeretnék tartozni. Túl magányos farkas vagyok ehhez. Hosszú út vezet odáig, hogy valaki az Académie Française tagja legyen, és a végén vagy megválasztják az embert, vagy nem. Kitartóan kerestek ezzel, és egy idő után kijelentettem, hogy nem fogom benyújtani a jelölésemet. Az Akadémia azok közé az intézmények közé tartozik Franciaországban, amelyeknek van egy bizonyos képe. Bevallom, nem érzem magam képesnek arra, hogy csatlakozzam egy csoporthoz, és alkalmazkodjam egy intézmény szabályaihoz. Ugyanígy mindig visszautasítottam, hogy egy nagy irodalmi díj – például a Femina vagy a Renaudot – zsűrijének tagja legyek. Az irodalom tere Franciaországban nagyon kicsi.

1749: Ha már irodalmi díjak: szép számmal kapott elismeréseket. Melyik a legfontosabb ezek közül?

MHL: Ami számít, az az olvasók elismerése. A legfontosabb számomra az, hogy vannak olvasóim. Már az első könyveimtől kezdve volt néhány könyvkereskedő és könyvtáros, akik apránként létrehoztak egy olvasóközönséget, és töretlenül hűségesek hozzám. Ez sokkal többet számít, mint a közegé, mert az irodalmi díjak elnyerése a közeg kódjain keresztül történik. Egy őszi irodalmi díj – a négy nagy egyike – jobb láthatóságot ad, segít több olvasót meghódítani. Ezért sem vagyok a díjak ellen, de ami nekem számít, az valóban az olvasókkal való kapcsolat.  Viszont, amire a legbüszkébb vagyok az elmúlt huszonöt évből, amióta publikálok – pontosan negyedszázada –, az egy egészen kicsi dolog: a Clermont-Ferrand-i Egyetem bölcsészeti és humántudományi könyvtára Auvergne-ben, abban a városban, ahol tanultam, és amely annak a régiónak a fővárosa, ahonnan származom, az én nevemet viseli. Ez nagyon meghat és nagyon megtisztelő. Ez szimbolikus – vagyis sokkal inkább ez a szimbolikus, mint az akadémikusság vagy egy irodalmi díj.

1749: Negyvenegy év után tavaly fejezte be a tanítást. A történeteiben is fontos szerepet tölt be az iskola, az oktatás. Hogyan élte meg ennek az időszaknak a végét?

MHL: Annak örülök, hogy felszabadult időm lett – az utolsó három évben csak részmunkaidőben tanítottam, mert a Renaudot-díjjal tudtam időt vásárolni magamnak. A közoktatásból való távozásom tehát fokozatos volt; nem brutálisan történt. Ami szimbolikusan nagyon erős volt számomra, az konkrétan magának az iskolának az elhagyása. Hatévesen léptem be először az iskolába, amikor megtanultam olvasni és írni, és soha többé nem jöttem ki belőle. Azok közé az emberek közé tartozom, akik leérettségiztek, a lehető leggyorsabban elvégezték a tanulmányaikat, és tanítani kezdtek, miközben folytatták a tanulmányaikat, és írtak. Tehát soha nem hagytam ott az iskolát. Szerettem, és az iskola is szeretett engem. Ennek a boldog állapotnak köszönhetően fedeztem fel az irodalmat, és kezdtem el írni. Ezért számomra mindennek alfája és omegája az iskola. Érzelmi szempontból is ez volt a nehéz: nem a tanítás, hanem az iskola elhagyása. Másrészt negyven évig voltam tanárnő. Ez egy olyan mesterség, amelyet apránként tanultam meg szeretni, azáltal, hogy csináltam, mert eleinte nem tekintettem hivatásnak. Én írni akartam, nem tanítani.

1749: Akkor hogyan lett mégis tanár?

MHL: Nem volt más választásom. Irodalmi tanulmányokat folytattam, de olyan közegből jöttem, ahol soha senki nem tanult tovább, sietnem kellett. Franciaországban ahhoz, hogy köztisztviselő vagy tanár lehess, versenyvizsgázni kell. A lehető leggyorsabban letettem ezeket a vizsgákat, és huszonkét évesen már tanárnő voltam. Eleinte teljesen össze voltam zavarodva, nem is értettem igazán, mit keresek ott. Aztán fokozatosan, néhány év alatt megtaláltam a helyem. A tanítás fontos és hasznos mesterség, és lehetővé tette, hogy kettős életet éljek. Komolyan, teljes erőbedobással tudtam tanítani, és mellette írni. Ez nélkülözhetetlen volt számomra. Szóval nagyon mély, összetett a kapcsolatom az iskolával, sokféle érzelemmel terhelt – nem törtem ki örömujjongásban, amikor nyugdíjba mentem, hogy „nagyszerű, végre vége”.

1749: Nemrégiben a La Grande Librairie című televíziós műsorban úgy nyilatkozott az írásról, hogy elérhetetlen horizont felé halad. Ez pontosan mire vonatkozik?

MHL: Számomra az írás a világ káoszának formába öntése. Mert a világ ez: csodálatos káosz szikrázó tavaszi napokkal, gyönyörű gyermeki arcokkal. De káosz. Az írás ezt a káosz kísérli meg mederben tartani – de nem rendbe rakni. Amit keresek, az a legigazabb forma megtalálása. Ez az elérhetetlen horizont. És az ember nem ér el oda. Keresi, de nem éri el, és ezért folytatja. Olyan, mint amikor sétálunk vagy kirándulunk: haladunk előre, de a horizont ugyanúgy távolodik. Ugyanez érvényes az írásra. Ha egy nap azt fogom érezni, hogy megtaláltam – akkor abba kell majd hagynom az írást. Szeretem ezt a képet: a vágyakozás feszültségét valami felé, ami mindig kicsúszik a kezeink közül.

1749: Ugyanebben a műsorban azt is említette, hogy a szövegnek teret kell építenie. Ez a gondolat érezhető A fiú történetében is, a szövegben, a leírásokban nagyon sok érzékszervei elemet használ: illatokat, színeket, benyomásokat. Miért fontos ez?

MHL: Mert a szövegnek létezővé kell tennie a világot. A térbeli dimenzió alapvető. Kell, hogy az olvasó érzékelje, hogyan helyezkednek el a szereplők az életterükben, hogyan fejlődnek, hogyan érzékelik a saját helyüket. Ez az érzékelés lehet pozitív, zárt, összetett, ellentmondásos. Vágyakozhatnak a térből való menekülésre, vagy éppen ellenkezőleg arra, hogy belemerüljenek, hogy védve érezzék magukat benne. Kell, hogy legyen kapcsolat, kölcsönhatás a szereplők és a térbeli, időbeli környezetük között. Vannak társadalmi és történelmi vonatkozások is. Mindez alapvetően fontos ahhoz, hogy a karakterek ne kísértetek legyenek, ezek teszik élővé a szereplőt. Hiszen az ember térben-időben létezik, meghatározza a kor, amelyben él, és az a tér, amelyben felnő. Ez különösen érvényes A fiú történetére. André gyermekkora egészen máshogy zajlott Figeac-ban, a nagybátyjával és a nagynénjével, mint amilyen akkor lett volna, ha Párizsban nő fel az egyedülálló anyjával. Az 1920-as években, a második világháború előtt, egy leányanya fiának lenni egyáltalán nem ugyanaz volt, mint ma. Maga a „leányanya” szó sem létezik már. Ez is jól mutatja, hogy mennyire pontosnak kell lenni. Ahhoz, hogy egy egész világ élővé váljon, az összes érzékszervre szükség van: számít az ízlelés, tapintás, hallás, látás. Minden szövegem tele van ilyen kifejezésekkel, hogy az olvasó színes-szagos, hús-vér világot kapjon. Végső soron nincs más, csak fekete jelek egy fehér lapon és egy olvasó, aki érez, vagy nem érez. Ez minden. Sokat kell tehát dolgozni a nyelvvel, amíg minden kézzelfoghatóvá válik.

1749: A nyelvet illetően szembetűnő, hogy milyen gyakran használja a pontosvesszőt, ami egyébként kezd kikopni a franciából és a magyarból is.  Miért ragaszkodik hozzá?

MHL: Erre nagyon világos válaszom van. Az én felülmúlhatatlan mintám, számomra az egész irodalom abszolút főnöke Flaubert. Ő sokat használja a pontosvesszőt. Tőle „kaptam el” – ha mondhatom így. Biztosan azt is észrevette, hogy csak három írásjelet használok: pontot, vesszőt és a pontosvesszőt. Minden más túlontúl explicit nekem. Különösen a kettőspont: utálom a kettőspontot. Ha sok pontosvesszőt használok, az nem azért van, hogy szembemenjek egy kortárs tendenciával – bár ez valóban így van, hogy egyre kevésbé használják –, hanem azért, mert szükségem van egy jelre, ami mindenféle árnyalatot lehetővé tesz, nagyon többértelmű, több funkciója van.

1749: De nem a legkönnyebben használható jel egy szövegben.

MHL: Nem, egyáltalán nem. Meg kell tanulni jól használni, és óvatosnak kell lenni, hogy ne váljon tikké, könnyű megoldássá.

1749: Visszatérve a térre és az időre: A fiú történetének nagyon izgalmas a szerkezete, folyamatosan játszik a kronológiával, oda-vissza ugrálunk, de mindig egy adott napra, pontos dátummal. Hogyan alakult ez ki?

MHL: A dátumokat nagyon későn tettem bele a könyv írásába. Majdnem három évig dolgoztam ezen a regényen, és csak az utolsó hónapokban illesztettem be őket. Az első ihlet és vázlat pontosan abban a sorrendben született, amelyben ma a fejezetek vannak. Egyáltalán nem volt kronologikus. És én soha nem mondok ellent az első ihletemnek, követem. Tehát végigmentem az első változaton, amelyben 1924-ből 1970-be ugrottam, majd visszatértem 1932-be és így tovább, de nem jelöltem az időt. Aztán átdolgoztam, de rájöttem, hogyha visszateszem kronológiai sorrendbe, elveszíti minden érdekességét. Már nem volt semmilyen narratív feszültség, semmilyen dinamika, minden lapos volt.

1749: Valóban érezni, hogy a dátumokkal való játék ritmust ad a szövegnek, feszültséget hordoz.

MHL: Igen, a narratív ritmus ezen nyugszik. Ezért úgy döntöttem, megtartom – de azt is tudtam, szükséges, hogy érthető legyen az olvasó számára is. Szeretem, ha az olvasó dolgozik, ha kérdéseket tesz fel magának, de nem kell, hogy a szöveg teljesen kibogozhatatlan legyen. Előbb átdolgoztam úgy, hogy időbeli jelzéseket, pontosításokat tettem bele, igeidőket változtattam, határozószókat cseréltem. Aztán nagyon későn, egy napon azt mondtam magamnak: tegyél bele dátumokat. Ez majd tisztázni fogja a helyzetet anélkül, hogy ártana a narratív ritmusnak, anélkül, hogy túl didaktikus lenne. Így az egész olyan, mintha egy fényképalbumot nézegetnénk. A fejezetek dátumok egy családi albumból. A regény családi fotók sorozata két családról, amelyek nem tudják, hogy egymáshoz vannak kötve. Az is hozzátartozik még, hogy minden képet abban a sorrendben írtam meg, amelyben vannak, kivéve az elsőt, az 1908 áprilisit. Azt írtam meg utoljára. A végsőkig halogattam, mert nem tudtam, hogyan írjam meg ennek a gyermeknek a halálát. És tudtam, hogy amíg nem írtam meg, nincs könyv. Enélkül semmi nem működik. Ez az alapvető forrás, az origó. A hiány kezdete, a távollét kezdete. De hogyan kell ezt megírni? Nem tudtam. Tehát megírtam minden mást úgy, hogy tisztában voltam vele, amíg nem sikerül formát találnom ennek, nincs könyvem. Amikor sarokba szorultam, akkor megírtam azt a fejezetet így, ahogy most van. Nem éreztem befejezettnek, de kész voltam. És így már működött a könyv.