1749: Könyvére több helyen tárgyalótermi drámaként hivatkoznak, és ha nem tévedek, a regény magját adó történetet egy, a valóságban is lezajlott tárgyalás ihlette. Tudna erről mesélni?

Pascale Robert-Diard: Igen, a regényemet valóban egy igaz történet inspirálta. Egy nagyon régi tárgyalásról van szó, amit csak részben tudtam követni, ugyanis az áldozat kiskorúsága miatt a tárgyalás egy része zárt ajtók mögött zajlott. Ez és egy másik hasonló ügy mély benyomást tett rám, ugyanis mindkettő ugyanazt a témát érintette: az igazság bonyolult természetét. Amikor olyan gyakorlattal rendelkezik az ember, mint én – húsz éve követek tárgyalásokat az újságomnak –, akkor az egyik legfontosabb dolog, amit megtanul, az az, hogy az igazság kanyargós úton halad, és a valóság és a hazugság közötti határ nagyon képlékeny tud lenni. Ez az a kérdés, ami igazán szenvedélyesen érdekel. Életünk során mindannyian hazudunk, szinte megállás nélkül. Kamaszkorban hazudunk, mert nem mentünk iskolába, mert elkezdtünk dohányozni, mert elkezdtünk fiúkkal vagy lányokkal randizni, és ebben az értelemben a hazugság egy szükséges lépcsőfok ahhoz, hogy távolságot tartsunk a felnőttek világától. A kamaszkor tehát a hazugság időszaka, és bár a legtöbb hazugság apró és nem jár nagy következményekkel, vannak olyanok is, melyek hatalmas láncreakciót indítanak be.

1749: Regénye viszont nem csupán egy klasszikus tárgyalótermi dráma, hanem egy kamaszlány története is, aki komoly iskolai zaklatás áldozata lesz, ami tulajdonképpen a regénybeli események katalizátorává válik. Mennyiben látja ifjúsági regényként a könyvét?

PRD: Úgy sejtem, hogy a regényem részben azért is került a Goncourt-díj finalistái közé, mert a zsűri úgy vélhette, hogy a középiskolásokat is meg tudja majd szólítani. És ez be is igazolódott. Rengeteg középiskolással találkoztam a könyv megjelenése óta és a mai napig gyakran hívnak középiskolákba beszélgetni. Azt látom, hogy a tanárok azzal a céllal használják a könyvet, hogy párbeszédet kezdeményezzenek a fiúk és a lányok között.

1749: Mindeközben regényében az iskola kegyetlenségét is bemutatja. Az Ön által lefestett világ egészen olyan, mint egy háborús övezet.

PRD: Tényleg úgy gondolom, hogy az iskola erőszakos közeg, és különösen az általános iskola felső tagozatának időszaka az, amit mindenki nehezen él meg. Ez egy olyan időszak, amikor az ember csúnya. Az arcunk olyan, mintha Braque vagy Picasso festette volna, éppen kilépünk a gyerekkorból és elindulunk a felnőttkor felé. Ez az átalakulás pedig mindannyiunk számára nehéz, egyfajta trauma, ami kivétel nélkül mindenkit mélyen megráz, azokat pedig különösen, akik valamiben mások, mint a többiek. Ha például egy lány melle hamarabb fejlődik, mint az osztálytársaié, akkor fiúk és a férfiak részéről is több figyelem éri és erre fiatal lányként nem vagyunk felkészülve. De visszatérve az eredeti kérdésére, nem írtam tudatosan ifjúsági regényt. Először nem is a kamaszlány karaktere jelent meg előttem, az eredeti ötletem szerint a főszereplő az ügyvédnő volt. Be akartam kerülni egy ügyvéd fejébe, mert sokat látok belőlük, és szerintem ez egy borzasztóan kemény hivatás. Van benne valami titokzatosság: az ügyvéd és ügyfele közti kapcsolat, ami kívülállók számára mindig rejtélyes marad. Alice, az ügyvédnő először azt hiszi, egy áldozatot kell majd megvédenie, úgy gondolja, ez csak egy újabb rutinfeladat lesz. De aztán valami teljesen váratlan dologgal találja szembe magát, és ez elbizonytalanítja. Sőt, megrendíti, és egyszerre ambivalens érzései lesznek az ügyfelével kapcsolatban. Egyrészt haragszik rá, hiszen egy ártatlan férfi ül börtönben miatta, másrészt szépen lassan megérti, hogyan jutott el Lisa a hazugságig. Tulajdonképpen ezt az etikai dilemmát találom rendkívül érdekesnek.

1749: Gondolom, sok kérdést kapott már a #MeToo és a feminizmus kapcsán, de a regény egyik legfontosabb eleme mégis csak az, hogy három feminista generáció is jelen van a történetben: Alice, a középkorú ügyvédnő; az ő idős édesanyja; és Lisa, a hamisan vádló fiatal lány, illetve Alice vele egykorú lánya. Úgy tűnik, hogy pont Alice az, aki egyensúlyt tud teremteni a generációk között.

PRD: Egy jó ügyvédnek az a dolga, hogy megtanítson minket kritikusan szemlélni a saját álláspontunkat, hogy másként láttassa velünk a dolgokat. Azt hisszük, hogy egy bírósági ügy teljesen egyértelmű, aztán jön az ügyvéd, előveszi a kis zseblámpáját, és azt mondja, nézzük meg a másik oldalt is. Úgy gondolom, Alice közvetítő szerepe nélkülözhetetlen ahhoz, hogy megértsük, mi játszódik le Lisa fejében. Ugyanakkor Alice szembesül az új generáció kritikájával is lányán és fia barátnőjén keresztül, akik őt valamiképpen a férfiak cinkosának látják, a patriarchális rendszer egy elemének. Szinte sokkolja, amikor ez a vád éri, miközben az egész pályáját az a gondolat határozta meg, hogy mindenkit meg kell védenie. Közben viszont inspirálja is is, mert Alice olyan kérdéseket kezd feltenni magának Lisa kapcsán, amelyeket máskülönben valószínűleg sosem tett volna fel. Szerintem épp ez a párbeszéd az, ami igazán érdekes és ennek a nemzedékek közti konfliktusnak meg kellett jelennie a regényben. Ahhoz, hogy mindezt megértsük, Alice együttérzésére van szükség.

1749: Alice együttérzésével szemben áll fia barátnője, Adèle, aki a feminizmus egy másik generációjának, a #MeToo mozgalomnak az örököse. Ez a szereplő sokszor nyilatkozik elítélően mind az ügyvédnőről, mind pedig a hamisan vádló kamaszlányról. Értelmezhető ez a kortárs feminizmus morális felsőbbrendűségének kritikájaként?

PRD: A bírósági tárgyalások tapasztalata egyvalamire megtanított: a társadalom forradalmak által halad előre. Most is egy ilyen forradalmat élünk. Az egyének útja viszont bonyolultabb, és még a forradalmi időkben sem szabad eltiporni az összetettségét. Pontosan ez szokott megragadni engem a tárgyalásokon: minden alkalommal egy embert ítélünk meg, és nem egy ügyet. Mert ha egy ügyet ítélnénk meg, akkor nem is lenne szükség bíróra. Egyszerű lenne azt mondani, hogy ezt a bűnt követted el, ezért pedig ennyi a büntetés.

1749: Ez a kettősség a regény egészére jellemző. A szöveg több szinten működik, egyszer ott vannak a megtörtént események, majd az ezek alapján lezajlott tárgyalás anyaga, végül pedig az ebből íródott irodalmi szöveg. Hogyan lehet mindezt összehangolni?

PRD: Van egy idézet, amit nagyon szeretek. Erri De Luca mondja azt, hogy „[p]eriratokból rekonstruálni egy korszakot olyan, mintha úgy tanulmányoznánk a csillagokat, hogy csak a tükörképüket látjuk egy tó vizén” [Gulyás Adrienn fordítása]. Tehát egy játék a szintek között. Amikor elkezdtem a tárgyalótermi tudósítást, azt hittem, a tárgyalóterem az igazság helye, de ma már nem hiszek ebben. Azt gondolom, hogy a tárgyalás a bírói igazság helye, ami nem ugyanaz, mint az abszolút igazság. Az emberek pedig sokkal összetettebbek, mint ezek a papíralapú jegyzőkönyvek. Minden embernek van egy olyan oldala, amely elérhetetlen a külvilág számára, és éppen ez az, ami minden embert egyedivé tesz. És itt jön be az irodalmi szöveg a képbe. Óriási rajongója vagyok Simenonnak, nagy hatással volt rám. Az ő műveihez hasonlóan az én regényemnek is az az érdekessége, hogy egy nagyon száraz dossziéból indul ki, amiben személyiségtesztek is vannak, ez pedig azt a benyomást kelti, hogy három oldalban összefoglalható egy élet. Valóban ebből kell kiindulnunk, a regény viszont számomra rengeteg szabadságot adott, amit a mindennapi tudósítói munkám nem tesz lehetővé. Amikor a valóságról tudósítasz, akkor úgy kell ábrázolnod az embereket, amilyenek valójában. A regény lényege viszont éppen az, hogy úgy alakíthatod őket, ahogy csak szeretnéd, még akkor is, ha a szereplők végül kicsúsznak a kezedből. Én viszont elsősorban mégis a valósághoz kötődöm, hiszen mindig a valóság az anyagom. A fikció azt teszi lehetővé számomra, hogy átlépjek egy határt.

1749: Mire törekszik egy bírósági tárgyalás irodalmi ábrázolása során? Mit szeretne megmutatni az olvasónak?

PRD: A szavaknak különleges hatalmuk van a tárgyalóteremben, mert egyszerre hullanak le mindenkire. Amikor elkezdtem ezt a szakmát, az elődöm azt a tanácsot adta nekem, hogy jegyezzem fel a csendeket is. Ez a különbség a jegyzőkönyv és a tárgyalóterem között. A jegyzőkönyvben elolvassuk a mondatot, de ugyanaz a szöveg, ha elhangzik a tárgyalóteremben, akkor egyszerre érinti az összes jelenlévőt: a vádlottat, a sértettet, az áldozat anyját, a vádlott feleségét, stb. Könnyű észrevenni egy meggörnyedést, egy lesütött tekintetet, egy kihúzott vállat, izzadságcseppeket. Én pedig folyamatosan jegyzetelek. Ha nem látod, hogyan reagált a vádlott vagy az áldozat egy-egy mondatra, akkor elszalasztottad az emberi anyagot a tárgyalóteremben. Márpedig ez a legérdekesebb. Nem maga a bűntény, hanem az emberi alkímia, a kapcsolatok, a tekintetek, az érzelmek. És hogy hogyan lehet mindezt irodalmi szövegbe átültetni? Azt szoktam mondani magamnak, hogy nem vagyok objektív, de igyekszem igazságos lenni. Ebben a kontextusban igazságosnak lenni azt jelenti, hogy a lehető legközelebb kell kerülni azokhoz az érzelmekhez és láthatatlan áramlatokhoz, amelyek egy mozdulaton, egy könnycseppen, egy szón keresztül mutatkoznak meg. A bírák és az esküdtek is az alapján döntenek, hogy ki hogyan néz, vagy éppen nem néz, mikor ereszti le a vállát, stb. – ez az, amit soha nem mondanak ki, de mégis meghatározza a tárgyalóterem légkörét. Én pontosan ezt szeretném megmutatni az irodalmi szövegeimben is. Mindez természetesen az én érzékenységemen keresztül történik, de a célom az, hogy az olvasó úgy érezze, mintha ő lett volna ott helyettem. Ha ez sikerül, akkor jól végeztem a munkámat.