1749: Az Én uram és legyőzőm egyszerre krimi és szerelmi történet. Ez ismert recept. Ön szerint miért passzol ilyen jól egymáshoz a szenvedélyes szerelem és a gyilkosság?

François-Henri Désérable: Talán azért, mert mindkét gesztus ugyanabból az őrületből fakad: az elválás megtagadásából. A szerelemben eltörlöm a világot, hogy csak te maradj; a gyilkosságban téged töröllek el, hogy a világ maradjon. A szerelemről szóló kedvenc meghatározásomat Roland Barthes adta a Fragments d’un discours amoreux (magyarul Egy szerelemnyelv töredékei illetve Beszédtöredékek ​a szerelemről címek alatt jelent meg) című könyvében. Barthes szerint a szerelem a függés őrületének magunkhoz ölelése – azaz a másiktól való totális függés elfogadása. Ezt a tapasztalatot akartam megvizsgálni ebben a regényben. De hogy ne legyen félreértés – spoiler alert – ebben a történetben nincs gyilkosság.

1749: A történet könnyen tragédiává válhatott volna, de ön mégis (fekete) komédiaként írta meg. Miért?

FHD: Az önző válasz az volna: egyszerűen ilyen vicces vagyok. A komolyabb válasz pedig: azért, mert hiszem, hogy a humor az emberiség módja arra, hogy kifejezze fölényét a sors felett, amely elnyomja.

1749: Miért mindentudó elbeszélőt választ a Tina, Edgar és Vasco közötti szerelmi háromszög kibontásához?

FHD: Azért, mert így tudtam a szenvedélyes szerelem különféle arcait egyszerre bemutatni. Képzeljük el a szerelmet úgy, mint egy háromdimenziós kirakót! Különféle síkokból áll, akár egy Rubik-kocka (amelyért ezúton is gratulálok a magyaroknak). Minden oldaláról meg akartam vizsgálni ezt a kockát. Minden felületét, a felületek minden rezdülését láttatni akartam. Ezek összességére csak egy mindentudó narrátor láthat rá.

1749: A narrátor – Tina és Vasco barátja – megértő hangon szól róluk, a bíró pedig a rideg valóságot képviseli. Mintha témája lenne annak a vizsgálata is, hogyan torzíthatja az igazságérzetünket a személyes lojalitás, és hogy maga az elbeszélés is lehet egyfajta védőbeszéd.

FHD: Mindig is lenyűgözött, hogy az érzelem miként alakítja át az érzékelést; hogy a barátság, a szerelem, sőt, a szánalom is, hogyan hajlítja el az igazság fogalmát. Ebből következik, hogy a narrátor sem lehet teljesen objektív. A Tina és Vasco iráni empátia nem hamisítja meg az igazságot – csak árnyalja. A történetmesélés mindig valaki mellett szól, hiszen már az is állásfoglalás, hogy hangot adunk valakinek, ha beszélünk róla, szóvá tesszük. A bíró a világ közönyét képviseli (a hideg számítást, amely bűnről és ártatlanságról dönt), míg a narrátor mindazt, ami e mérlegelésből kimarad: a kételyt, a gyengédséget, az együttérzést, az ellentmondásokat. E feszültség adja a regény erkölcsi drámáját.

1749: A regény jegyzőkönyvekből, üzenetekből és lírai betétekből épül fel. Miért választotta ezt a mozaikszerű, kvázi-dokumentarista formát? Mit jelent önnek az igazság töredékes bemutatása?

FHD: Azért ezt választottam, mert úgy vélem, a töredék az egyetlen őszinte forma. Maga a világ is töredékekben beszél: értesítésekben, félrehallott mondatokban, féligazságokban. A mozaikosság nem esztétikai választás, hanem főhajtás a tapasztalat megszakítottsága előtt. A folyamatos elbeszélés hazugság volna. A használatával úgy tennék, mintha koherencia létezne ott, ahol csak zaj, hiány és közbevágás van. A töredék ezzel szemben láthatóvá teszi a csendet.

1749: A WhatsApp-üzenetek és a digitális kommunikáció motívuma új retorikát teremt a modern szerelemben. Elszegényíti-e a digitális nyelv az érzelmek kifejezésének irodalmi palettáját?

FHD: A szerelem mindig azon a felületen íródott, amit az adott kor kínált: pergamenen, levélben, táviratban, képernyőn. A WhatsApp-szál csak a legújabb módja ennek a végtelen beszédnek. Ami számomra izgalmas benne, az a paradoxon: a technológia darabokra töri, elaprózza a nyelvet, ugyanakkor megsokszorozza az igényünket, hogy kifejezzük: „hiányzol”.

1749: A történetben a vers nemcsak idézetként, hanem szervezőelvként is jelen van. Ön szerint mi a líra szerepe a kortárs prózában? Írt valaha verseket?

FHD: Számomra a prózának nem díszítése a líra, hanem a titkos motorja. Az a pont, ahol a mondat lélegezni kezd. A líra impulzív, így ellenáll a nyelv információátadássá silányulásának: a rezgés, az áttetszőség, a sebezhetőség őrzője. Szoktam verseket írni, de nem publikáltam őket. Olyan prózát keresek, amely átjárható a líra számára – amely önmagára figyel, a saját határait feszegeti.

1749: A cím – amely egy Verlaine-versből származik – olyan dinamikát fejez ki, amely a tisztelet és a hatalom, az alá- és fölérendeltség feszültségét tükrözi. A szerelem mindig magában hordozza az uralkodási vágyat?

FHD: Nem hiszem, hogy az uralkodásról szól, de az biztos, hogy aszimmetrikus. Minden szerelem megteremti a saját dinamikáját: az egyik főleg ad, a másik inkább követel, a harmadik várakozik. Ugyanakkor ez az egyensúlytalanság nem uralkodás, hanem inkább mozgás. Az uralkodás a hatalomról szól, míg a szerelem a kitárulkozásról. Szeretni nem azt jelenti, hogy legyőzöm a másikat – hanem azt, hogy megkockáztatom, hogy széthullok általa.

1749: Verlaine és Rimbaud szinte tapinthatóan jelen vannak a könyvben. A kerettörténet – a bíróság, a fegyver – is hozzájuk kötődik. Miért volt ott Verlaine revolverének aukcióján?

FHD: Azért mentem el, mert Verlaine és Rimbaud az öt kedvenc költőm közé tartoznak. Látni akartam azt a revolvert. És miközben figyeltem az árverést, azon kaptam magam, hogy eljátszom a gondolattal: mi történne, ha addig licitálnék, amíg meg nem nyerem – miközben nincs pénzem kifizetni. Persze a valóságban nem tettem meg, de a fikció éppen arra való, hogy megéljük, amit a valóságban nem lehet.

1749: Ez arra is rámutat, hogy a regény elmosni látszik a határt fikció és önéletrajz között. Szükségszerűen önfeltáró a szerelemről való írás?

FHD: Kétségkívül ez a legszemélyesebb regényem. Nemcsak elbeszélem: benne élek minden szereplőben, elsősorban persze Vascóban. És természetesen a versekben, amiket egy olyan intenzív szerelmi viszony lezárásakor írtam, melynek szenvedélyességét lehetetlen szavakba önteni. Eredetileg verseskötetben gondolkodtam, de verset írni már önmagában kitárulkozás – szerelmes verset kiadni pedig olyan, mintha az ember meztelenül sétálna az utcán. Így hát verseskötet helyett regényt írtam, és ebbe a fikciós keretbe ágyaztam pár verset. Talán ez a legelegánsabb módja a költészet a műfaji határokon történő átcsempészésének.

1749: Nem ez az első alkalom, hogy híres emberek inspirálják. Van már új múzsája, akiről elárulna valamit?

FHD: A következő múzsám: a bor. A borról írok regényt. És hadd mondjam el: a tokaji eszencia megkóstolása életem egyik legnagyobb élménye volt.