A megnevezés elhivatottja

„Pablo Neruda költészete a szenvedély, a szeretet és az őszinteség Amerikában sosem hallott hangjait szárnyaltatja fel. […] Ez a költő közelebb van a halálhoz, mint a bölcselethez, közelebb a fájdalomhoz, mint az értelemhez, közelebb a vérhez, mint a tintához. Ez a költő tele van rejtelmes hangokkal, melyeket szerencsére maga sem tud megfejteni; igazi ember…”[1], jellemezte a chilei költőt García Lorca a madridi egyetemen, 1935-ben. Csaknem húsz év múltán Neruda pedig ezt mondta magáról: 

„Semmi különöst nem tartok a költészetemről. Valójában nem is nagyon értek az ilyesmihez.

Inkább hordozom magamban mindazt, ami gyermekkoromban velem volt. A növényekből, magányosságokból, erőszakkal teli életből keletkeznek az igazi, titkos és mélyenszántó »költői traktátusok«, melyeket senki sem képes olvasni, mivel senki más nem írta őket.”

E különös kijelentés talán olyasmire utal, mint amit Lorca állított, hogy ti. a költő titkos és mélyenszántó »traktátusait« „szerencsére maga sem tudja megfejteni”. Mondta ezt akkor, amikor Canto general (Teljes ének, 1950) és Odas elementares (Elemi ódák, 1954) című verseskötetei már javában hódítottak a kontinens egészén. Az izmusok (Huidobro, Rubén Darío, César Vallejo, Borges és mások) korábban ugyan jelentős megújulást hoztak, de egyszersmind kissé hermetikus irányba terelték a poézis művelőit, holott a jórészt még megnevezésre váró natúra és a hihetetlen feszültségekkel terhes társadalmi már új, reálisabb szemléletet követelt volna a művészektől. Olyan látásmódot, amely a modernizmus vívmányait megtartotta ugyan, de a földrész sokszínű világának teljesebb megnevezését és megjelenítését ígérte. „Spanyol-Amerika szüntelenül küldözgeti nekünk a különféle szabású, változatos tehetségű és alkatú költőket […] De nem mindegyik szól Amerika hangján. Sokan olyanok, mintha spanyol-földiek volnának, mások meg idegen, kivált francia zengzeteket árasztanak.” –  mondta Lorca ugyanott.

Neruda a teljesség legtágabb értelmében akart szólni, kitágítva a lírai alany szemhatárát a személyiség, a természet, a tárgyi és társadalmi reáliák egészére,

 a legapróbb részletektől a legáltalánosabb politikai, bölcseleti összefüggésekig. Becsvágyát törekvését bízvást nevezhetjük Amerika „második felfedezésének”.

Zárt, tömör versekkel kezdte ugyan pályafutását, és később is írt kötött formában (főképp szonettekben – lásd a Száz szerelmes szonettet –, vagy tizenegy szótagos, rímtelen sorokban), igazi hangját mégis a szabadon áradó, enyhén patetikus ódában találta meg. A Teljes ének darabjait olvasva valóban úgy érezzük, mintha teli tüdőből zengő énekeket hallanánk:

„Senki, semmi / nem emlékszik többé a föld nevére: / a szél fele üres, a víz beszéde / földbilincsben szorong és elveszett a kulcsa, / vagy elmerült a csönd vagy a vér tengerében.” […] „Itt állok, történelem szól a számon. / A bölények csöndjétől / tetőtől talpig megkorbácsolt földed / utolsó homokszeméig, a Déli Pólus / fényének torlódó tajtékába temetve…” (Szerelmem Amerika, 1400, Orbán Ottó fordítása)

A hosszú, sodró szabadversek valóban elemi erővel ragadnak magukkal, ezt az új teljességet képviselve, s olyan intenzitással, amelynek frissítő szelei a világirodalom csaknem minden állóvizét felkorbácsolták. Még a szocialista realizmus álságos kötelékeiben vergődő magyar líráét is. A „fényes szellők” hamis pátosza a hatvanas évekre már elillanni látszott, s 

a fiatal költő-műfordítók (Orbán Ottó, Somlyó György, Lator László, Tellér Gyula és mások) örömmel fedezték fel a spanyol és latin-amerikai költészet szintetizáló törekvéseit,

melyeknek zászlóvivője (nekik elsősorban) Neruda volt. Az igazi áttörést az Elemi ódák megjelenése hozta 1961-ben, a Magyar Helikon kiadásában (fordította Somlyó György, illusztrálta Kass János).

A társadalmi változás elkötelezettje

Neruda (eredetileg Neftali Ricardo Reyes Basoalto; Jan Neruda cseh költő iránti tiszteletből vette fel vezeték-, Verlaine után pedig keresztnevét) költői ambíciója, a teljes ének, kezdettől összekapcsolódott a társadalmi, sőt, politikai szerepvállalással. Másik spanyol költőtársa, Gabriel Celaya szerint a versírás Neruda kezében „jövővel töltött fegyver”. Nem volt kétséges előtte sem, mint ahogy kontinense jobbító szándékú művészei előtt sem, hogy 

a nincstelenek melletti elkötelezettsége a radikális baloldalon jelöli ki politikai pozícióját,

ami akkor, a harmincas években (és később is), a szovjet befolyás alatt működő kommunista mozgalmat jelentette.

Tagadhatatlan, hogy a mozgalom embertelen túlkapásai, a szektarianizmus, a sztálinizmus bűnei fölötti szemet hunyás, a szovjet politika kritikátlan elfogadása és követése Neruda közéleti állásfoglalásain is nyomot hagytak. Művészi nagyságát mutatja, hogy verseiben csak áttételesen jelenik meg a politikum; a direkt, agitatív nyelv – vulgármarxista kortársaival szemben – idegen tőle. S igaz ugyan, hogy a Teljes énekben, noha születése idején már javában dúltak a sztálini tisztogatások, van egy pártjának dedikált vers, amiben hitet tesz a testvériség közösségformáló ereje mellett: „Olyan szabadságot adtál, amiben nem lehet része a magányosnak.” […] „Megmutattad, hogy hal el egy ember fájdalma mindenek győzelmében.” […] „Elpusztíthatatlanná tettél, mert tevéled nem érek véget önmagamban.” (Pártomhoz. Gáspár Endre fordítása), de posztumusz megjelent Elégia című ciklusában már Sztálin démoniságát is megnevezi: „Aztán a Démon is jött és egy hurkot / adott neki, korbácsot, kötelet. / És büntetésekkel népesült be a föld, / minden kertben akasztott ember függött.” A ciklus következő, XIV. darabjában pedig fölteszi a (feltehetőleg szintén Sztálinnak szóló) kérdést: „Hogy férkőzhetett e kígyó-tekergés / egyenes tisztességű tanaidba, / míg csak a félelem s bűn egy csomóba kötve / meg nem fojtott minden világosságot?”[2]

A chilei, de bízvást mondható, hogy a latin-amerikai költészet fejedelmeként kapta meg egyebek mellett a Nobel-díjat (1971-ben), és fontos szerepet játszott a nemzetközi PEN Club életében is. Az irodalmiak mellett több közéleti kitüntetés érte: 1953-ban Sztálin-békedíjban részesült; diplomataként képviselte országát többek között Spanyolországban, Párizsban és Mexikóban.

Egy moszkvai PEN-kongresszusról hazatérőben guatemalai kollégájával, Miguel Angel Asturiasszal együtt Magyarországra is ellátogatott. Élményeit (főként a gasztronómia területéről) a Megkóstoltuk Magyarországot című kötetben örökítette meg (Corvina, 1969). Tokaji borunkat így dicsőítette: „Dalom kelyhét ajánlom / Tokaj tündökletének: / csurranj, vad ámbratűz, / méz ragyogása, / topáz út, / csordulj feltarthatatlan / zuhogással, / csordulj szívembe és szavamba, te világos / arany igazság…”

A Népi Egység győzelme (1970) után Chile lelkesen ünnepelte nemzeti költőjét. Pártja az elnökválasztáson is indítani akarta, de ő lemondott a jelölésről barátja, Salvador Allende javára, aki, már elnökként, a költőt Franciaországba küldte nagykövetnek. Tisztségéről az amerikaiak Chile-ellenes politikája miatt 1972-ben lemondott. Visszatért hazájába, ahol a Santiago melletti otthona, Isla Negra valóságos zarándokhellyé vált. Neruda ekkor vetette papírra önéletírását (Seix Barral, 1974), ami 1977-ben Bevallom, éltem címmel magyarul is megjelent az Európánál, András László fordításában.

De mire a kötet ideért, Neruda már három éve halott volt. A halálhírét közlő döbbent tudósítások váratlan távozását a prosztataráknak tulajdonították, de azt is kiemelték, hogy halála egyszersmind Chile szocialista útjának kudarcát szimbolizálta. Az interneten nemrég, több forrásra hivatkozva, azt olvashattuk (például itt), hogy Neruda nem rákban, hanem mérgezésben halt meg, voltaképp merénylet áldozataként, ami mögött az amerikai titkosszolgálat állt.

Halála után több kiadatlan verse is napvilágot látott; magam többet lefordítottam a Nagyvilág 1984/7-es számába. Ezek között található A föld című is, ebben akár Neruda búcsúüzenete is benne lehet: „S az ezeréves virágszőnyeg is, a föld, / bármily ékes, nem tűr pihenést, nem tűr halált: / a termékenység ciklus-zárait / nap-kulccsal nyitja fel minden tavasz, / hersegve érik héjába a sok gyümölcs, / a föld zamata összefut a szájban, / s az ember hálás föld-ország kegyéért.” A maskarákban pedig keserűen vallja meg: „szégyellem magam, sírunk, hiszen megözvegyültünk: / halott az igazság, szétrohadt, megannyi sírban: / idézzük inkább azt, mi eljövendő: / e nászi évbe jutva nincsenek vesztesek: öltse fel mindenki a győzedelmi maszkot.”

*

Jegyzetek:

[1] A Lorca-idézeteket Benyhe János fordította

[2] Az Elégia-ciklusból vett idézetek András László fordításai