Habár a múlt vasárnap zárult idei Frankfurti Könyvvásár díszvendége, a Creatividad Desbordante (túláradó kreativitás) mottó jegyében, Spanyolország és többnyelvű irodalma volt, azért az ötnapos rendezvény középpontjában és különösen a vásárról szóló sajtóhíradások főhelyén mégis Ukrajnát lelhettük. Az elmúlt két év kényszerű jelenléti korlátozásait követően a szokott formájában megrendezésre került Buchmesse ugyanis számos egyértelmű gesztussal, szóval és tettel tanúsította szolidaritását az orosz hadsereg által megtámadott ország iránt. Ezt bizonyította már rögvest a német államfő, Frank-Walter Steinmeier szövetségi elnök október 18-i nyitóbeszéde, amelyben nemcsak az ukrán könyvtárakat és könyvkiadókat is sújtó agresszió felett érzett morális felháborodását fejezte ki, de magától értetődőnek nevezte a tevőleges segítség szándékát is. Hasonló megnyilatkozások és Ukrajnát támogató pódiumesemények sorjáztak azután a múlt heti könyves gigarendezvény egész időtartama alatt, s ebben a Frankfurti Könyvvásárral együttműködő Goethe Intézetnek és a kijevi IBAF-nak (International Book Arsenal Festival), valamint számos ukrán irodalmárnak is fontos szerep jutott.

A híradásokba mindazonáltal legfőként az az október 20-i videóüzenet került be, amelyet Volodimir Zelenszkij ukrán elnök intézett a Frankfurti Könyvvásár közönségéhez és az Európai Könyvkiadók Szövetségének közösségéhez. Ebben a beszédben Zelenszkij a szabadságért folytatott küzdelmet kézenfekvő módon összekapcsolta a tudás, a felvilágosítás fontosságának, illetve a manipulációval és a megtévesztéssel szemben való fellépés témájával. Egyszersmind kárhoztatta a „kultúra helyett halált exportáló” Oroszországot és Iránt: e két állam idén nem kapott meghívást a hivatalos nemzeti kiállítók közé. „A tudás a válasz” – fogalmazott, vagyis azok a könyvek, dokumentumfilmek, cikkek és riportok, amelyek a valósághoz híven számolnak be az Ukrajnában történtekről. Videóüzenete végén pedig ukrajnai látogatásra, azaz hazája háborús valóságának megismerésére invitálta hallgatóságát.

*

Másfajta, szerencsére vértelen, de sarkos kijelentésekben és indulatokban ugyancsak bővelkedő vita színhelye Chile, s az immár több éve tartó összeütközés és viharos eszmesúrlódás a nemzeti költő, a nemcsak Nobel-díjas, de mindmáig valósággal világhíres Pablo Neruda élete és utóélete körül zajlik. Az 1973-ban elhunyt költő ugyanis, akit életében megannyi honfitársa, a nyugati baloldali és liberális értelmiség és egyúttal a teljes keleti blokk a haladás ügyének bajnokaként azonosított, s akinek kultuszát az ezredfordulón filmen és operában is az érzelmes rokonszenv és a nagyság megkérdőjelezhetetlenségének légköre lengte be (Philippe Noiret és Plácido Domingo alakításaival a középpontban), mára

a chilei MeToo-mozgalom posztumusz céltáblájává vált.

A vita kiindulópontja gyanánt két dátumot is megjelölhetünk. Az egyik 2018, amikor is felmerült a terv, hogy Santiago nemzetközi repülőterét nevezzék el Nerudáról, aki korábban is, s részben azóta is a chilei baloldal ikonikus hősének számít. Csakhogy e terv rögtön heves tiltakozásra késztette az ország feministáit, közelebbről a világszerte épp ekkor és itt is felfutó MeToo-mozgalmat. Tiltakozásuk középpontjába az a vallomás került, amely Neruda memoárjában, az 1974-ben, egy évvel a szerző halála után megjelentetett Confieso que he vivido (Bevallom, éltem) lapjain lelhető. Itt ugyanis Neruda beszámol életének arról a sötét epizódjáról, amikor is a húszas évek végén, Ceylonban (ahol tiszteletbeli konzulként működött) erőszakkal közeledett egy szállodai szobalányhoz. S habár a beszámoló nem nélkülözte az utólagos önvád jelzését, a vonatkozó passzus pedig jó ideig nem keltett különösebb feltűnést, négy és fél évtized múltán a rég halott író erőszaktevőként került a szégyenpadra.

Ráadásul időközben Neruda verseit is elkezdték a hímsovinizmus bizonyítékaiért kutatva újraolvasni, s így mindjárt egyik leghíresebb költeménye első, harmadik és ötödik szakaszában ott lelték a perdöntőnek vélt argumentumot. Merthogy a Veinte poemas de amor y una canción desesperada híres tizenötödik szerelmes versében háromszor is ott a kijelentés: “Me gustas cuando callas…” („Tetszel nekem, amikor hallgatsz”). Igaz, sokan siettek jelezni, hogy e fordulat inkább csak félreolvasva jelez arrogáns férfigőgöt, míg mások arra próbálták felhívni a figyelmet, hogy Neruda férfiúi attitűdje nem különbözött kora chilei férfitársadalmának szerepfelfogásától. Mindhiába, ugyanis 2018 óta Neruda mindinkább a cancel culture által levadászásra ítélt helyi nagyság pozíciójába került, akinek a könyveit kevésbé ajánlják megvételre és kölcsönzésre, verseit pedig kevésbé tanítják az iskolákban. Részben éppenséggel annak az önmagában méltányolható szempontnak az említésével, hogy így nagyobb figyelem juthat a Neruda által (is) leárnyékolt chilei női költők és életművek számára. Csakhogy mindeközben egy haladó ikont, s ami ennél sokkalta fontosabb: egy nagy költőt ítélve eltörlésre.