Száz éve halt meg Camilo Pessanha, aki szimbolista verseivel új hangot hozott a portugál századelő irodalmába, és ezzel előfutára lett a hazájában kibontakozó, Fernando Pessoa és Mário de Sá-Carneiro költészetével fémjelzett modernista mozgalomnak.

Két korszak határán élt és alkotott a portugál szimbolizmus legnagyobb költője, Camilo Pessanha (1867-1926). Életében alig publikált, első verseskötete, az alig több mint két tucat verset tartalmazó Clepsidra (’Vízóra’) is csak halála előtt néhány évvel, 1920-ban jelent meg, barátai jóvoltából.

A városi legenda szerint nevét és költészetét mégis ismerték az egész portugál világban, Lisszabontól a Távol-Keletig, pedig verseinek nagy részét csak élőszóban, az ő előadásában hallhatták a kiválasztottak. Ezenképpen, a szóbeszéd és néhány újságban megjelent verse révén jutott el a híre az újat kereső, az európai avantgárd eredményeit hazájukban is meghonosítani törekvő Fernando Pessoa-hoz és Mário de Sá-Carneiro-hoz, akik rögtön felismerték benne a portugál költészet megújítóját, az általuk megindított modernista mozgalom előfutárát. Szerették volna megjelentetni néhány versét induló folyóiratuk, az Orpheu 3. számában, de folyóirat végül elhalt, és Pessanha sem válaszolt a felkérésre. Eddigre már egyre jobban elmerült költészetének széthulló, darabokra töredezett álomvilágában, amelyhez hozzájárult az ópiummámor is, és mind kevésbé érdekelte a valóság.   

Sorsa és költészete két párhuzamot is kínál. Az egyik Camões, a XVI. századi eposzköltő: Pessanha hozzá hasonlóan egy be nem teljesülő szerelem miatt hagyta el Portugáliát, és hajózott el a birodalom keleti végvidékére, Makaóba. Törvénytelen gyermekként született 1867-ben, Coimbra-ban, és a város egyetemén tanult. Alacsony és bizonytalan származása miatt azonban szerelme, Ana de Osório Castro, aki később – talán a sors fintoraként – egyetlen kötetét gondozta, nem ment hozzá feleségül. Ezért utazott Makaóba, ahol először tanárként, majd bíróként dolgozott. A távol-keleti zárt portugál közösség nem fogadta be őt excentrikus viselkedése és a kínai kultúra iránti érdeklődése miatt. Ezért – akárcsak Camões – egy kínai nővel élt, és viszonylagos magányát az ópium mámorában oldotta föl.

Az első párhuzam itt véget is ér, mert amíg Camões élete fő művében, A lusiadákban nemzete dicsőségét énekelte meg, addig Pessanha a Clepsidra című kötetében összegyűjtött verseinek élén szereplő „Inscrição” (’Felirat’) című versében egy széteső, mélybe hulló ország sorsához hasonlítja a magáét: nem hősi, diadaltól feszülő verset ír, hanem gyengülő, elhaló, önmagát megkérdőjelező hangon szólal meg: „Egy elveszett országban láttam meg a napvilágot, a lelkem ernyedt és erőtlen.”

Sejtelmes, hangulatokra épülő költészetében elfordul az előző nemzedék mindent bizonyosságként kezelő, szabatos versformákat, feszes kádenciákat alkalmazó poétikájától a sugalmazás, a mindenen eluralkodó ritmus, a kihagyások és a belső rezdülések megjelenítése felé. A dolgok pontos megjelenítése helyett csak érzékeltet, széteső képeivel, befejezetlen mondataival összezavarja az olvasót, és ezzel költészete megelőzi a 20. századi modernség töredezett, elbizonytalanító beszédmódját. Formailag fellazítja a hagyományos versformákat, verseiben jelentős elemmé válnak a töredezett mondatokat záró, végtelenbe mutató három pontok, a megszakítások, a csöndek és az üres tér szerepe, valamint a hangzás, a ritmus tudatos kimunkálása, a fonémák ismétlése, a hangszín és a hangutánzó szavak.

Ezért volt különösen értékes munkássága a portugál költészet megújításán dolgozó Fernando Pessoa és Mário de Sá-Carneiro számára. Ez utóbbit különösen lenyűgözte Pessanha verseinek különös zeneisége, és a „ritmus mesterének” (grande ritmista) nevezte őt. Pessoa-t viszont lenyűgözte az a homályos megfoghatatlanság, amellyel maga is kísérletezett korai, Alkonyati benyomások című versében, amelyben nem konkrét tájat ír le, hanem egy belső, szubjektív állapotot jelenít meg. Ebből, a Pessanha versei által sugallt elmosódó képekből születnek azután meg a saját költészetében – és ez egy újabb lehetséges párhuzam, amelyet Pessanha költészete kínál – azok a versek, amelyben testetlen, szinte megfoghatatlan, semmihez sem köthető képek jelennek meg, mint a „Messze az éjszakában...” kezdetű versben:

„Messze az éjszakában trillázik a fuvola
Egy pásztoré? Nem számít, elveszett.
Bizonytalan s értelmetlen hangok sora
Épp, mint az életed...

(Kukorelly Endre fordítása)

Pessanha sorai:

Magányosan, végtelenbe veszve egy fuvola hangja szól
Megözvegyülve, kecsesen a nyugodt homályban.

Pessanha igazi öröksége nem csak abban áll, hogy „megelőzte”, szinte előkészítette a modernséget, hanem abban is, hogy megtanította kihallani a versből, ami nincs kimondva. A megszakításokat, a három pontok levegőjét, a csöndet, amely egyszerre hiány és jelentés. A Clepsidra vízórája nem méri az időt, inkább elengedi: csöpög, szivárog, elmosódik – és közben valami makacs, finom zene marad utána. Talán ezért hallatszik ma is az a fuvolahang: messziről, bizonytalanul, mégis úgy, mintha épp nekünk szólna.

A költő verseit Tolvaj Zoltán fordításában adjuk közre.

Talán ez a szerelem

Talán ez a szerelem. Keresem tekinteted,
ha fájdalmat érzek, vagy menedékre vágyom.
Valódi, boldog otthont teremteni veled
mégse tudtam – közös életünk egy édes álom.

Nem sírtam utánad. Elveszett ideálok miatt
soha nem írtam hozzád romantikus verset.
Reggeli ébredéskor, a hitvesi ágyban hanyatt
fekve, nem ringattalak, mint érzéki feleséget.

Szeretni ennyi? Magasztalni a nevetésed és
egészséges, kicsattanóan üde bőrszíned?
Mosolyod láttán engem is elfog a nevetés,
ahogy rám ragyogsz, akár a téli nap, szívem.

Veled vagyok egész délután. Fényed mellett
a komor alkony nem hergeli hangulatom –
nem bámulom folyton a formás melled,
és nem csüngök tovább bibliai ajkadon.

Ez a végső szerelem? Vagy csupán a kezdet?
Nem tudom, milyen változást remél a lelkem.
De idegszálaim a tieiddel együtt rezegnek:
ha rosszul vagy, abba én is belebetegszem.

Szobor

Belefáradtam kőmerev titkaidba,
vésővel kivájt, hűvös tekintetedbe,
mely szemvilágomat megtörte, felsebezte,
mint hullámot, ha belecsap a sziklaszirtbe.

Titokzatos lelked évszázados átkom
és örök szenvedélyem! Hadd hörpintsem
fel hűs ajkaidról a rettenetes kincset,
mely miatt oly sok éjen át gyötört rémálom.

De fellángoló hitvesi csókom
egyből lefagy nyitva hagyott ajkad
márványoltárán, mely jéghideg és kőkemény,

akár egy kikezdhetetlen, durva, ódon
sírbolt – a szigort nem kezdi ki rajtad
a csók: csak elenyész a tenger habjaként.


Tiszta vászonlepedőmet

Tiszta vászonlepedőmet ki mocskolta össze?
Ki tépte szét a hófehér halotti leplet?
S vajon ki dúlta fel a talpalatnyi kertet?
Sudár napraforgóimat ki törte össze?

Ily kegyetlen, féktelen állati dühhel
ki zúzta ripityára az ebédlőasztalt?
Tölgyfahordómból friss bort fakasztva,
fanyar szőlőfürtök árnyai közt ki tűnt fel?

Jaj, szegény anyám! Maradj csak lent a sírban.
Sötét az éj. Tombol a szél. Csontjaim visítva
merülnek le melléd nemsoká a sárba…

Ne kísértsd tovább romba dőlt otthonom.
Hazajáró lelkedre itt nem vár több oltalom.
Ne koldulj hőt a házunk havas ablakában.