Ha kortárs portugál irodalom, akkor José Saramago – gondolhatja az átlagosan tájékozott magyar olvasó, pedig a luzitán próza messze nem csak 1998 Nobel-díjasából áll. Bizonyság erre a nála mindössze egy hónappal idősebb, számos műfajban alkotó Maria Agustina Ferreira Teixeira Bessa, írói nevén Agustina Bessa-Luís, aki holnap, október 15-én ünnepelné századik születésnapját, és aki regényei mellett színdarabokat, életrajzokat, esszéket és gyermekkönyveket is írt.

Az írónő 1948-ban publikálja első művét a Mundo Fechado-t (’Zárt Világ’), ám a tényleges irodalmi elismerést az 1953-as, A Sibila (’A Szibilla’) című regény hozza meg számára. A háromgenerációs, női fókuszú családtörténet középpontjában a különleges képességekkel rendelkező Quina áll, aki egyaránt belelát a jövőbe és az emberek szándékaiba. Bessa-Luís műveinek egyik különleges sajátossága, hogy sokszor a férfi karakterek az esendőbbek és a nőiek az erősebbek – miközben őket sem idealizálja. Quina sem válik kiválasztottá – őt sem kerülik el a családi feszültségek.

Bessa-Luís írói munkássága nagyban eltér kortársaitól: a korabeli tendenciák, így a neorealizmus és az egzisztencializmus nincsenek rá hatással, ehelyett leginkább a tizenkilencedik századi romantikus íróhoz, Camilo Castelo Branco-hoz nyúl vissza: előszeretettel mutatja be az ország északi régiójában élők társadalmát és szokásait, a város és vidék közti gazdasági ellentéteket, sőt, egyik regénye főszereplője maga Castelo Branco. Rajta kívül a modern portugál próza egyik pionírjával, Raul Brandão-val szokás rokonítani: analitikus regényeikben mindketten az emberi sorsok mélyére igyekeznek hatolni.

Bár Bessa-Luís művei jobbára ellenállnak a kategorizációnak, Saramago-hoz (vagy Lobo Antuneshez) hasonlóan ő is előszeretettel nyúl a történelmi regény műfajához. Ez a történelem és fikció elemeit keverő hibrid műfaj ugyanakkor már nem elsősorban a történelmi események hű reprezentációjára törekszik, hanem metareflexív, sokszor ironikus hangnemben dolgozza fel (vagy bizonyos esetekben át) a történelmi eseményeket. Bessa-Luís műveinek célja, hogy kimozdítsák olvasójukat a konfortzónából: arra ösztönzik, hogy az ismert tények és elterjedt információk szolgai elfogadása helyett merje azokat átgondolni. E kritikus hozzáállást kiváltandó a történelmi regény előszeretettel parodizálja a „dicső múltat”. Az írónő számtalan művének prológusában megemlíti, milyen sok kutatómunkát feccölt bele, hogy az általa leírt történelmi személyt minél hitelesebben mutathassa be – a szereplők gondolatait és esetleg szándékait illetően ugyanakkor nem fél újabb és újabb, sokszor egymással is ellentmondásba kerülő hipotéziseket felkínálni, hogy kritikai szemléletre, saját véleményre ösztönözze az olvasót.

Egyik első ilyen regénye az 1979-es Fanny Owen, melynek egyik szereplője a már említett Camilo Castelo Branco, s mely több szempontból is érdemes a figyelemre. Pedig a regény szembemegy Bessa-Luís regényeinek azzal a sajátosságával, hogy a keretes szerkezet mellőzésével egyfajta speciális, vég nélküli univerzumot hoz létre: a Fanny Owen hagyományos szerkezetű regény, ami talán azzal magyarázható, hogy a portugál rendező, Manoel de Oliveira kérte fel az írónőt, hogy Francisca című filmjéhez írja meg a dialógusokat, Bessa-Luís pedig végül regényt írt belőle.

Mivel a mű valós eseményeken alapul, és a tizenkilencedik században játszódik, Fanny nem olyan erős női karakter, mint azt Bessa-Luístól megszokhattuk: törékeny nő, akit teljes mértékben ki van szolgáltatva az érzelmeinek és a körülötte levő férfiak kényének-kedvének. A cselekmény egyszerű: Fanny és José Augusto szerelmi történetét meséli el – és azt, hogyan tette aztán tönkre házasságukat – valószínűleg féltékenységből – Castelo Branco. Ugyan a mű címében Fanny Owen neve szerepel, mégsem lehet azt állítani, hogy kizárólag ő állna a mű középpontjában: kifejezetten hangsúlyos szerepet kap Castelo Branco és José Augusto ellentmondásos kapcsolata. Ahogy a többi regényében, Bessa-Luís itt is előszeretettel játszik az idővel: nem tudjuk, mennyi idő telik el pontosan bizonyos események közt, így azt sem, mikor alakul át barátsággá a két férfiszereplő kapcsolata – ezek az időbeli ugrások azok, amik kissé megnehezítik Bessa-Luís műveinek olvasását és elemzését.

A mű másik sajátossága, hogy annak ellenére, hogy a romantika korában játszódik, magán viseli a posztmodern jegyeit is: miután részletes pszichológiai leírásokat olvasunk a szereplőkről és bizonyos gondolataikba is betekintést nyerhetünk, az írónő félbeszakítja az elemzésüket – az olvasóra bízva a gondolatmenet folytatását. Ezt a fajta töredezettséget számos más regényében is fellelhetjük. Bessa-Luís történelmi regényei hol a különböző hipotézisek bemutatásával, hol a „tények” ironikus elbizonytalanításával igyekszik újra és újra arra ösztönözni az olvasót, hogy kételkedjen és merje megkérdőjelezni a leírtakat, illetve, hogy megtalálja a saját válaszát a szereplőik cselekedeteinek motivációira.

Agustina Bessa-Luís munkásságáról ugyan olvashatunk magyarul (legkompaktabban talán Pál Ferenc Arcképek a portugál irodalomból (Dénes királytól Saramago-ig) című kötetében) művei közül azonban egy sem jelent meg nálunk fordításban. Reméljük, a centenárium változást hoz ebben.