6 perc világhír! A Women’s Prize tényirodalmi jelöltlistája, Arundhati Roy fékezhetetlen aktivitása és a novemberi kettős Malraux-évforduló imponáló felvezetése László Ferenc heti szemléjében.

Habár a nyomatékosan női szerzők számára 1996-ban megalapított Women’s Prize for Fictiont jó ideje már nem is egy, de immár két irányból éri meg-megújuló kritika a nemi diszkrimináció miatt, azért az elismerés presztízse így is jelentékeny, amit érzékletesen bizonyít az a fejlemény is, hogy 2024 óta immár a tényirodalmi művek számára is létezik egy testvér-, pontosabban lánytestvér-díj: a Women’s Prize for Non-Fiction. Ennek 16 tételből álló idei longlistjét múlt szerdán hozták nyilvánosságra, s a lista műfaji változatossága csakúgy üdítő, akár a témaválasztások és megközelítésmódok sokfélesége. Ez utóbbi evidens erény nehezen túlbecsülhető értékét a díj háttérszervezetét igazgató Claire Shanahan most külön is nyomatékosította ekképp fogalmazván:

„A különböző nézőpontok, tapasztalatok és gondolatok megismerése a tényirodalmon keresztül fontosabb, mint valaha – így értjük meg a világot, így tanulunk a múltból, kérdőjelezzük meg az igazságtalanságokat és képzelünk el új jövőket.”

 

A lista legismertebb nevei az itt félig-meddig határesetként azonosítható memoár műfaja révén jutnak elénk: az indiai Arundhati Roy Mother Mary Comes to Me című kötete újra a nehéz sorsú és nehéz természetű anyát állítja a középpontba – ezúttal nem fikciós jelleggel, az íróvá válás meghatározó mozzanata gyanánt felmutatva e fájdalmasan megterhelt, merőben problematikus anya-lánya viszonyt. Az essexi kígyó szerzőjeként megismert Sarah Perry pedig az apósa halálát és az azt követő családi gyászt beszéli el egyszerre líraian és részletgazdag tárgyilagossággal Death of an Ordinary Man című könyvében.

A Balkántól Kínáig szerteágazó válogatásból hamarjában és személyes érdeklődésünket követve talán még két szállodai tematikájú munkát emelnénk ki: a BBC világjáró tudósítója, Lyse Doucet The Finest Hotel in Kabul, illetve a lengyel származású brit író, Jane Rogoyska Hotel Exile című kötetét. Az előbbi voltaképp a modern és oly hányatott afgán történelmet tárgyalja: alulnézetből, a kabuli InterContinental szálloda históriáján keresztül. Rogoyska könyve pedig a párizsi Hôtel Lutetia II. világháborús éveit idézi, vagyis azt az időszakot, amikor az Art Nouveau e büszkeségét a német emigránsok (mint Heinrich Mann és az ifjú Willy Brandt) átmeneti jelenlétét követően a náci elhárítás, Canaris tengernagy Abwehrje foglalta el.

Március 25-én a lista hat tételessé szűkül, június 11-én pedig kiderül majd, hogy kié lesz a díjat jelképező, Charlotte nevű kisplasztika – és nem mellesleg a 30 ezer fontos pénzjutalom.

*

Az Apró Dolgok Istenével 1997-ben a Booker-díjat elnyerő Arundhati Roy az imént már méltán említtetett, ám az aktivistaként is nevezetes indiai írónő egyebekben is jelen volt az elmúlt napok világirodalmi és kulturális híreiben. Részben érthető módon az anya-memoár nemzetközi sajtózása révén, mondjuk a Le Monde hasábjain, ahol is a franciául a Mon refuge et mon orage címen megjelentetett kötet kapcsán érdekes interjú jelent meg a politikai kérdésekben is szívesen nyilatkozó szerzővel. E rovatban már több alkalommal is beszámoltunk Roy nagy személyes bátorságról tanúskodó állásfoglalásairól (például a kasmíri kérdés kapcsán), amelyekkel kiváltotta Narendra Modi miniszterelnök és a kormányzó Bharatiya Janata Párt haragját. Nos, ez a küzdelem azóta is tart, amit jól érzékeltet már az interjú címe is, amely így hangzik: „Modi számára

néhány disszidens értelmiségi veszélyesebb, mint a valódi terroristák”.

Egyik válaszában pedig a következőket mondja a felelős értelmiségi szerepét büszkén vállaló Roy: „Gyakran gondolok olyan írókra, akik sokkal nehezebb időket éltek át. Például Sztálin alatt. Újraolvasom Nagyezsda Mandelstam emlékiratait. Azt mondogatom magamnak, hogy a legveszélyesebb dolog az, ha íróként elárulod magad. A méltóság a legfontosabb. Soha ne engedd, hogy ez a méltóság csorbát szenvedjen. Mert ha csak egyetlenegyszer is mégoly észrevétlen engedményt teszel, onnantól nincs megállás.”

És jeléül annak, hogy Roy ezt mennyire komolyan gondolja, hát legutóbb nemcsak a Modival együttműködő Macron elnököt bírálta, de a Berlini Nemzetközi Filmfesztivállal és az ott zsűrielnöki szerepet vállaló Wim Wenders filmrendezővel szemben is felvállalta a – tagadhatatlanul kisebb kockázatot jelentő – konfliktust. Tüntetőleg lemondta ugyanis a megjelenését az eseményen, miután Wenders deklaráltan távolítani kívánta a fesztivált a napi (világ)politikától – és ami az írónő számára itt most a legfontosabb: a palesztin ügyről. Ezzel kapcsolatban így tiltakozott:

„Mindez kizárólag arra irányul, hogy elfojtsák a párbeszédet az emberiség elleni bűntettről, miközben az valós időben zajlik a szemünk előtt — amikor a művészeknek, íróknak és filmkészítőknek minden tőlük telhetőt meg kellene tenniük, hogy megállítsák azt.”

*

Befejezésül egy másik politikus íróról, a 125 éve született és 50 éve elhunyt André Malraux-ról essen néhány szó! Mert bár a születés és az elhalálozás napja egyként novemberre esett, ám a lenyűgöző múltú folyóirat, az 1829-ben alapított (és így már Eötvös József és Kossuth Lajos által is nagy érdeklődéssel forgatott) Revue des Deux Mondes már februárban a soros lapszám bő kétharmadát szentelte a „Malraux-rejtély”-nek. Merthogy e nagy értelmiségi rendkívül sokféle szerepben mutatkozott meg kora és utókora előtt: volt miniszter, kalandor, szerkesztő, író, szónok – ahogy most a címlapon is olvasható. És a felsorolás még bőven tovább folytatható lenne, hiszen Malraux tevékenykedett műkritikusként és régészként, tagja volt az ellenállásnak, s belőle vált az Ötödik Köztársaság nem hivatalos ceremóniamestere meg a De Gaulle-kultusz első előénekese és főpapja is.

S miközben az írói életmű jelenleg mintha még sínylené valamelyest – e szép gesztus dacára is – az irodalmi utókor, a literátus fiak és unokák udvarias-udvariatlan közönyét,

addig maga a Malraux-jelenség, a személyiség páratlan lendülete alighanem máig töretlenül kiváltja az ámulatot.