6 perc világhír! Kedvenc író-zoológusunk utolsó utáni művének remélt megjelenése és az amerikai irodalom francia fesztiválja mellett a Truman Capote-centenárium apropóján a literatúra és a pletyka szoros kapcsolata is szóba kerül László Ferenc heti szemléjében.
Négyévente hagyományosan Amerikára vetjük figyelmező tekintetünket, elvégre az elnökválasztási kampány és persze az abból – mind küzdelmesebben – kifejlő végeredmény az egész világ számára komoly jelentőséggel bír. A Párizshoz egészen közeli Vincennes-ben viszont kétévente fordul az újvilág felé a kitüntető és összpontosított figyelem, hiszen ott ilyen időközönként rendezik meg 2002 óta a Festival Americát, a (fél) kontinens íróinak és irodalmainak reprezentatív franciaországi vizitjét. Páros év lévén idén ősszel, egészen pontosan szeptember 26-a és 29-e között is odasereglik majd az Egyesült Államok, Kanada és Mexikó megannyi alkotója, valamint az érdeklődő közönség, amely az Atlanti-óceánon túli, felettébb sokszínű, mondhatni mozaikszerűen változatos (angolszász, francia, amerikai őslakos, latino stb.) kulturális összkép áttekintésére vágyik. Így a közeli napokban Vincennes vendége lesz James Ellroy csakúgy, mint az elmúlt hetekben e rovatban már többször is említett Hisham Matar vagy a Bookerre még mindig esélyes kanadai Anne Michaels. Ám 2024-ben a fesztivál első ízben ráadásul majd’ harminc európai alkotót is meginvitált, és így a pódiumeseményeken ott fog szerepelni többek között az ír Colm Toibín, az ukrán Andrej Kurkov és a spanyol Sara Mesa is. Az interkontinentális találkozások és eszmecserék irodalmon túlmutató jelentőségét kívánja hangsúlyozni már a fesztivál elnökének előzetes nyilatkozata is, merthogy Francis Geffard fontosnak tartotta kiemelni: az eseményre az európai uniós és az amerikai választások között fog sor kerülni. S úgy lehet, a pódiumbeszélgetéseken szó esik majd arról az aszimmetrikusnak észlelt viszonylatról is, amelyet a fesztivált beharangozó cikkében a Le Monde sem késett felpanaszolni, megemlítve az aránytalanság friss és fájó bizonyságát, vagyis a The New York Times 21. századi százas toplistáját,
melyen ismeretes módon mindösszesen csupán hat nem angol nyelven alkotó európai szerző és műve lelhető.
*
Vélelmezett aránytalanság ide vagy oda, egy amerikai írót föltétlenül meg kell még említenünk, hiszen hírciklusunk túlsó felén, szeptember 30-án lesz kereken száz éve annak, hogy New Orleansban megszületett Truman Streckfus Persons, vagyis Truman Capote. Az alkotó, aki mesterkéltségében is oly emlékezetes imázst és nyilvános personát teremtett önmaga számára, hogy az olykor szinte veszedelmes sikernek tűnt, különösebb centenáriumi ünneplések nélkül is a jelenünk társa. Mondjuk, Ryan Murphy alig néhány hónapja közkinccsé vált sorozata, a Viszály: Capote és a hattyúk révén, amely miniszéria oly intim mélységekbe ereszkedően mutatta be a New York-i elittel egy tálból cseresznyéző, majd azzal többszörösen össze- és megütköző író életét. Ez persze csupán a biográfia, közelebbről annak is a botrányos-pletykás vonulata, ám
éppen Capote fogalmazta meg számunkra a frappáns tételt, mely szerint: „all literature is gossip”.
De természetesen e bon mot érvényességének próbáját is maguk a művek kínálják, s tudjuk, mindjárt az 1948-ban megjelent első kisregény, a Más hangok, más szobák a legszemélyesebb titkokba engedett betekintést – még ha a kamasz Capote alakmását Joel Harrison Knoxnak hívták is. Így kapcsolódott azután az író élményeihez, ismeretségi hálójához, titkaihoz és alig-titkaihoz A fűhárfa vagy az Álom luxuskivitelben seregnyi mozzanata. Az pedig, hogy az 1966-os Hidegvérrel milyen kíméletlenül intim, s az empátiát sem nélkülöző beszámolóját adja egy embertelenségében is emberi rémtettnek, aligha szükséges hosszasan bizonygatni. S ha már egyszer morbid kajánsággal gyakorta idézgetjük a Capote 1984-es halálhírére reagáló Gore Vidal kegyetlen bemondását („wise career move”), úgy negyven év múltán és a reneszánszra nem szoruló Capote-kultusz ismeretében akár rá is bólinthatunk a kolléga – gyásztól nem mérsékelt – poénjában rejlő (rész)igazságra.
*
Végezetül említsünk meg egy egészen másképpen önéletrajzi szerzőt: gyermekkorunk egyik kedvencét, Gerald Durrellt. Az 1995-ben elhunyt íróról, természetvédőről és állatkert-alapítóról ugyanis múlt szerdán azt olvashattuk több helyütt a brit sajtóban, így például a The Guardian hasábjain, hogy életműve kisvártatva új művel fog gazdagodni. A Penguin Random House jelentette be a hírt, amelyhez alkalmasint mindahányan készek vagyunk odabiggyeszteni az örvendetes jelzőt, akik csak egykoron ronggyá olvastuk a Családom és egyéb állatfajták (Réber László által illusztrált) magyar kiadásait. A decemberben, éppen a Durrell-centenáriumi év beköszönte előtt, Anna hercegnő előszavával megjelenendő posztumusz kötet a Myself and Other Animals címet viseli majd, s mint előzetesen írják róla: e könyv Durrell életének kendőzetlen történetét fogja elbeszélni, természetesen váltig egy valóságos állatsereglet kíséretében, denevérekkel, rózsás galambokkal és egyebekkel. Hiszen már a kötet borítója is rögtön egy bagollyal a vállán mutatja a néhai Gerryt.
