A nyelv, a szavak, a történetmesélés hatalmáról szólnak most a hírek, s László Ferenc eheti beszámolójában némi spoilerezés, pici középkori történelem és egy köztársasági elnök is előfordul majd.
E rovat korábbi írásaiban többször is szó esett már Salman Rushdie-ról, ám ezek a cikkek túlnyomórészt nem a nagy írót, hanem inkább a szólásszabadság ügyének hősét és – ezzel szoros összefüggésben – a tavaly augusztusi aljas merénylet elszenvedőjét tárgyalták. Alig néhány nap múlva azonban, amint erről azért már ugyancsak szót ejthettünk e hasábokon, ismét rácsodálkozhatunk az idevágó evidenciára, vagyis arra, hogy az indiai születésű brit író legfőként és mindenekelőtt a kortárs világirodalom egyik legnagyobb történetmesélője. Február 7-én ugyanis megjelenik Salman Rushdie régóta várt új regénye, a Victory City, mely műben különös nyomaték jutott e megállapításnak: „a szavak az egyedüli győztesek”. Túl azon a tényen, hogy a támadás következtében a fél szemét elvesztő és sokak által elhallgattatni vágyott idős író fölépülésének és életerejének bizonyságává válik az új kötet, amelynek megjelentetését tavaly nyáron, kevéssel Hadi Matar merénylete előtt jelentette be a Penguin Random House, az új regény több szempontból is reprezentatívnak ítélhető. Amint arról többek közt a The New York Times cikkéből is értesülhettünk, a Victory City a témák és az elbeszélői irály tekintetében is hamisítatlan Rushdie-műnek ígérkezik. Vagyis újra rálelhetünk majd a lapjain többek közt a mítoszok és legendák történelemformáló erejére éppúgy, mint arra az örök konfliktusra, amely a nyitottabb, toleráns, multikulturális világ és a fundamentalista erők között fönnáll. S hozzá mindezt Rushdie oly gazdagon termő képzelete, illetve személyes mágikus realizmusa kínálja,
szülőföldje (vagy helyesebb tán így: szülő-szubkontinense) tájaira vezetve olvasóit.
A regény ugyanis újrameséli a 14. században két tehénpásztor testvér által megalapított Vijayanagar birodalom történetét, mely birodalomnak – Rushdie víziójában – egy költői-prófétai varázshatalommal bíró hölgy, a 240 évet megélő Pampa Kampana válik nemtőjévé, majd bukásának tanújává. Olyan társadalom álmát közvetítve, amelyben a vallási türelem és a nemek egyenlősége valóban megvalósul – még ha csupán mondhatni a Camelot-féle One Brief Shining Moment tartamára is.
*
A szavak győzelmét egészen másképpen, de éppily örvendetes módon tette érzékletessé nemrég, még január első felében az egyik legnagyobb múltra visszatekintő spanyol irodalmi díj, a Premio Nadal barcelonai átadása. Az 1944 óta átadásra kerülő dekórum, amelynek díjazása idén a már eddig is imponáló 18 ezer eurós összegről 30 ezerre emelkedett, ez alkalommal Manuel Vilasnak jutott, s az ő neve alkalmasint ismerős lehet az 1749 olvasói számára. Hiszen alig néhány hete az év végi körkérdések sorában Bakucz Dóra nemcsak emlegette a hatvan esztendős irodalmárt és tavalyi budapesti látogatását, de friss világlíra-élménye gyanánt idézte Oroszország lerohanja Ukrajnát című versét is, amely ezekkel a sorokkal zárul: „Rámszakad a történelem, romjai a vállamra omlanak / a zsarnokság egyre közeledik / az új cár az életemre tör / én pedig, mint egy öreg Dosztojevszkij / nem akarok mást, csak szerelmesnek lenni.”
Nos, Vilas a február 1-én megjelenő Nosotros (Mi) című regényével nyerte el – másik 996 kötet elől – a rangos díjat, s ez a mű valóban a szerelemről, s általa arról az átlényegülésről szól, amelynek során két énből mi válik. A spanyol író, aki osztja Samuel Johnson nézetét, miszerint a regény olyan történet, amely túlnyomórészt a szerelemről szól, új műve kapcsán most így nyilatkozott: „a szerelem irodalmi szakemberévé váltam. Ez az érzés foglalkoztat, sőt a megszállottja vagyok. Nem leltem relevánsabb érzést, amely jobban megértetné velünk az emberi állapotot, a vágyainkat, s amely jobban megmagyarázná, hogy mire vagyunk hivatva."
*
Ezen a héten mintha minden mindennel összefüggne, merthogy Manuel Vilast nemrég az az esszé is említette itt az 1749-en – Zelei Dávid fordításában –, amelynek szerzője Javier Cercas volt. Márpedig Vilas e honfi- és kortársa, a nemrég magyarul is megjelent Terra Alta szerzője, aki Vilashoz hasonlóan rendszeres bedolgozója az El País nevű vezető spanyol napilapnak, pár napja interjút készíthetett a francia köztársasági elnökkel, Emmanuel Macronnal. A tavaly újraválasztott, ám korántsem könnyű helyzetben prezideáló államférfi Cercas csodálójának vallja magát, így az említett ibér orgánum által megszervezett beszélgetés korántsem a politikusinterjúk megszokott erőviszonyainak és rituáléinak jegyében zajlott, amint az a Youtube-ra is felkerült mozgóképes részletből is kitetszik. Ezért is történhetett, no meg Macron értelmiségi alkatának és a francia elnöki politizálás intellektuális hagyományainak köszönhetően, hogy az európai politika létkérdéseit feszegető konverzációban Annie Ernaux, Michel Houllebecq, de éppígy Stefan Zweig és Cervantes neve is szóba kerülhetett.
