Mi tagadás, a múlt évezred legvégén és az új évezred első évtizedében születetteket jelölő kifejezés, a Z-generáció a híradásokban többnyire aggódó, fejcsóváló vagy épp lekicsinylő szavak kíséretében szokott megjelenni. Az első globális és interneten felnőtt nemzedékről gyakorta leírják, hogy elmagányosodott és szorongó egyének tömege, s a hozzám hasonló, a vészes általánosításoktól sem ódzkodó vén hülyék rendszerint még azon előítéletes vélelmüknek is hangot adnak, miszerint

a Z-generáció csacskán önhitt, figyelemzavaros és nem rendelkezik érdemi munkakultúrával.

Ámde egy friss statisztikai összesítés most épp arra irányítja figyelmünket, hogy e fiatal felnőtteknek valami egészen meglepő és vitán felül pozitív fejleményt köszönhet az angolszász világ: a könyvklubok valóságos boomját. A Guardian múlt csütörtöki cikkében olvashattunk ugyanis arról, hogy döntően a Z-generáció érdeklődésének és attitűdjének következtében Nagy-Britanniában látványos és gyors növekedési folyamat tapasztalható a közös olvasmányokat megtárgyaló valóságos és virtuális összejövetelek piacán. S ebben olyan jelenségek is érdemben közrejátszanak, amelyeket máskülönben – nagyobbára vagy egyáltalán – nem pozitív kontextusban szokás emlegetni: úgymint a „safe space” iránti igény olykor túlhajtott elsődlegessége e nemzedék társasági és kulturális elvárásai között, vagy éppenséggel a COVID-karanténkorszak. Szemben az éjszakai szórakozóhelyekkel meg a csapatsportok űzésével, a könyvklubok úgymond nyugodt és indulatoktól mentes környezetet biztosítanak, a Zoom által kínált lehetőségek révén pedig online is szinte teljes értékű és az elszigeteltséget feloldó összejöveteleket lehetett teremteni már a járvány idején is. Mindezeknek köszönhetően a kedvenc vagy frissen olvasott könyvek meg- és kitárgyalása csábító és divatos programmá vált, persze korántsem csupán a gen Z körében. Ám számukra kiváltképp kívánatossá vált ez a szabadidős tevékenység, minthogy a BookTok révén immár naprakészen fiatalos platformmal-és-hátországgal is rendelkeznek a hőn ajánlott vagy épp hevesen ellenjavallt könyvekről lefolytatható eszmesúrlódások.

*

A divat és a naprakészség – némiképp persze a magunk öreges módján elképzelt – ikercsillagzatát követve heti híreinket most az Apple TV+ friss bejelentésével folytathatjuk.  Múlt szerdán ugyanis arról olvashattunk, hogy az említett streaming-szolgáltató 10 epizódból álló sorozatot készíttet William Gibson 1984-es cyberpunk, azaz kiberpunk klasszikusa, a Neurománc alapján. Az irányzatról, amelynek valósággal az egyik alapműve ez a trilógiaindító regény, az épp ezért alapító atyaként tisztelhető amerikai-kanadai szerző (többek közt a cyberspace kifejezésének megteremtője) egy interjújában a következő rövid leírást adta:

„a szürrealizmust és a popkultúrát ezoterikus történelmi és tudományos információkkal ötvöző kiberpunk […] a sci-fi egyik mutáns fajtája”.

Amily elismert Gibson e műve (hogy mást ne mondjunk, Nebula-, Philip K. Dick- és Hugo-díjjal), és amennyire időszerűnek tetszik a zsáner egésze, méltán meglepőnek tűnhet, hogy a Neurománc adaptációs kísérletei egyelőre többnyire sikertelenek lettek vagy hamvukba holtak: legyen szó akár képregény-, film- vagy operaváltozatról. Most azonban végre megerősítést nyert az a másfél esztendős szóbeszéd, hogy az Apple TV+ tervei között ott szerepel a regény sorozattá formálásának szándéka. A sorozat elkészítésének két főfelelőse Graham Roland és J. D. Dillard lesz: az előbbi többek közt a Jack Ryan és a Lost egyik alkotójaként, míg az utóbbi a horror különféle zsánereinek keresett filmes és tévés bedolgozója gyanánt ismert. Nyilatkozatuk szerint régóta készültek már valamilyen közös munkára, s ehhez most épp Gibson ikonikus regénye kínál lehetőséget. Hogy hálás vagy hálátlan lehetőséget, azt végeredményben alighanem az adaptációkkal kapcsolatban komoly elvárásokat támasztó cyberpunk közösség fogja majd eldönteni.

*

Végezetül essen néhány szó egy első regényről, amelynek szerzője bár franciául alkot és Kanadában él, számunkra mégis ismerős hangzású nevet visel. Akos Verboczy ő, aki 1975-ben Budapesten született és 11 éves kora óta él Montréalban, s aki – úgy is mint bevándorló és úgy is mint a bevándorlási és multikulturális ügyek szakértője – 2016-os első könyvében már kínált önéletrajzi jellegű beszámolót identitásának formálódásáról. Ez volt az azóta angolul is megjelentetett Rhapsodie québécoise: itinéraire d'un enfant de la loi 101., vagyis a Québeci rapszódia: a 101-es törvény egy gyermekének története. (Az 1977-es 101-es törvény tette Québec hivatalos nyelvévé a franciát, s a 101-es generáció összefoglaló megnevezés alatt így azok értendők, akiknek iskoláztatása 1977-et követően főszabály szerint a francia kultúrkörbe való integrálódás felé vezetett.) Nos, 7 év elteltével Verboczy tavaly tavasszal regénnyel állt elő, amely néhány hete Franciaországban megjelent. La maison de mon pėre (Apám háza) – ez az ugyancsak autobiografikus irályú és identitáskereső motivációjú mű címe, amelynek

főhőse hazautazik Magyarországra, közelebbről néhai apja balatoni présházába,

ahol részint újra felfedezi, részint már nem leli meg emlékeit. A kritikák keserédes regényként méltatják Verboczy munkáját, s mint a Le Monde recenziójában olvassuk, az apáról, erről a költői fantáziájú reklámfotósként, majd utóbb jobb híján biztonsági őrként tevékeny, férjként csapodár, nagyivó alakról adott érzékeny és árnyalatos portré különösen figyelemreméltóvá teszi a kötetet.