Nem is olyan régen még a kultúrháború és annak (tragi)komikus extremitásai foglaltak el aránytalanul nagy helyet e rovat hírei között, ám az aktivista felhorgadás számára jó ideje immár egy valódi háború, az izraeli-palesztin konfliktus kínálja a leghálásabb terepet. A közvetlen, Izrael ellen irányuló, valamint a merőben áttételes, más országok kulturális intézményeit vagy épp díjakat és nagyvállalatokat érintő bojkott-kezdeményezésekről legutóbb három hete esett szó itt, de köztudomás szerint akadnak ezeknél tettlegesebb akciók is, jeléül az őszinte felháborodás mértékének (vagy esetleg a morális felsőbbrendűség folytatólagos kinyilvánítása iránti vágy hevességének).

Ilyen

kollektív akció a gázai övezet blokádját humanitárius szándéktól vezérelve útra kelő hajóraj, a Global Sumud Flotilla,

amelynek legújabb tengeri vállalkozásában a fiatal ír írónő, Naoise Dolan is részt vesz. Ő már eddig is publicisztikák, nyilvános beszédek, valamint Instagram-posztok egész sorában adott hangot a palesztinok ügyét pártoló véleményének, amiként aktivizmusa egyéb ügyekben, így többek közt a klímaválság kapcsán is szenvedélyesen elkötelezettnek mutatja az autizmusáról is gyakorta nyilatkozó szerzőt. Nolan most előbb a közösségi médiában, majd hétfőn egy Guardian-beli cikkben is újfent kifejtette, hogy elsősorban hazája magatartása miatt száll tengerre, így tiltakozva a palesztinokat üres frázisokkal kifizető ír állam, az Izraellel szoros üzleti kapcsolatban álló dublini központi bank, no meg az Izrael felé tartó amerikai katonai repülőgépeket fogadó és ellenőrzés nélkül további útjára bocsájtó Shannon reptér bűnös gyakorlata ellen. 

*

Legfentebb a cím Ludwig Ganghofer regényét idézi, mely mű létezéséről jó eséllyel és emlékezetes módon csakis a Svejk révén értesültünk. Ám a címválasztásnak korántsem az az elsődleges oka, hogy annak ürügyén futtában megemlíthető a hírek fősodrába is eljutó örömteli jelentés, miszerint Prágában eddig ismeretlen Hašek-kéziratokra, egyszersmind Svejk-részletekre leltek, melyekről az internetes sajtóban elsőre még meglehetősen széttartó közléseket olvashatni. Merthogy valódi atyai bűnökről szólhatunk egy új francia kötet kapcsán, amely nem másra, mint A félelem bére néhai szerzőjére olvassa rá egy hármas gyilkosság bűnét. Georges Arnaud, azaz polgári nevén Henri Girard

még az 1940-es évek elején került e rettenetes gyanúba, miután egy éjszaka a családi kastélyban meggyilkolták Girard apját, nagynénjét és a család egyik szolgáját.

Az írót letartóztatták, több mint másfél éven át vizsgálati fogságban tartották, majd bíróság elé állították, azonban 1943 májusában végül felmentették a vád alól. A gyanú mindazonáltal végigkísérte Girard egész életét, sőt 1987-ben bekövetkezett halála óta többen is megkísérelték rekonstruálni a bűnesetet: úgy szigorúan tényfeltáró módon, mint szépirodalmi eszközökkel. A 2017-es Prix Feminát például egy olyan regény, Philippe Jaenada La Serpe című műve nyerte el, amely e gyilkossági ügy kapcsán állított fel merészen spekulatív hipotézist. A Pitavalba illő hármas gyilkosság első számú gyanúsítottja mindenesetre kimondva-kimondatlanul Girard-Arnaud maradt, amint erről legutóbb Nan Aurousseau és Jean-François Miniac közös munkája, a 2021-es La Serpe rouge kínált bizonyságot. Most pedig jószerint perdöntő tanúságtétel gyanánt tekinthető az a könyv, amelyben az író lánya, Catherine Girard elárulja, hogy 1976-77 táján az apja bevallotta neki a szörnyű tettet. In violentia veritas – ezt a címet viseli ez az egészen különleges alkotói debütálás, amelyből kiderül:

„Ez volt életünk legrövidebb beszélgetése. […] Világos volt, tömör és közvetlen. […] Igennel válaszolt a kérdésemre.”

„A gyilkos lánya” ebből a lapidáris vallomásból kiindulva, a családi tragédia közvetlen és transzgenerációs traumáját feldolgozandó írta meg első könyvét, amelynek már a nyilvánvaló szenzációérték is fokozott érdeklődést garantál.

*

Mindeközben egy brit szerző is a saját családtörténetét kiaknázva jutott érdekes eredményre. A forgatókönyvíróként is tevékeny Nicholas Blincoe ugyanis megírta Oliver Twist & Me című könyvét, amelyben a talán leghíresebb Charles Dickens-regény főhősét azonosította saját távoli felmenőjével, szépapjával, bizonyos Robert Blincoe-val. E sokat szenvedett férfiú még

az 1820-as években írta meg memoárját azokról a rettenetes, elkeserítő és vérlázító dolgokról, amelyeket négyéves korától fogva a dologházban elszenvedni kényszerült,

és leleplező erejű munkája akkor több kiadásban is megjelent, nyilvánvalóan a társadalomkritika és a könnyfakasztóan teátrális helyzetek iránt egyként érdeklődő Dickens figyelmét sem elkerülve. A kétszáz évvel ezelőtti Blincoe-hoz visszanyúlva írta meg most a kései leszármazott a családja és a maga személyes Twist Olivér-történetét, amely még azzal együtt is méltán figyelmet érdemel, hogy a Twist-Blincoe személyi összefüggés ténye eddig sem volt teljességgel ismeretlennek tekinthető. Hiszen már 2005-ben megjelent a történész John Waller idevágó műve: The Real Oliver Twist: Robert Blincoe.