1749: A magyar olvasók számára meglepő lehet, hogy Lydia Davis Elég jól vagyok, de lehetnék egy kicsit még jobban című kötetének eredeti címe Can’t and Won’t. Miért volt szükséges a címváltoztatás, hogyan talált rá a megfelelőre, és milyen más opciók jöttek szóba?

Orzóy Ágnes: Az eredeti kötet pár soros címadó novellája arról szól, hogy az elbeszélő nem kapott meg egy irodalmi díjat, mert azt mondták rá, hogy lusta, ugyanis túl sok összevonást használ az írásaiban – cannot és will not helyett mindig azt írja, hogy can’t és won’t. Mivel a magyarban ennek a nyelvtani jelenségnek nincs megfelelője, ezt úgy oldottam meg, hogy „hagyjad és halasszad” helyett azt írja az elbeszélő: „hagyd és halaszd”. Ez jelentésében is közel áll az eredetihez, amely azt jelenti, hogy „nem tudom és nem is fogom”, de az angol kötetcím határozottsága, dacossága helyett inkább lagymatagságot sugall, amit nem tartottam volna szerencsésnek. A magyar cím végül is egy másik novella címe lett, egyszerűen azért, mert nekem ez tetszett a legjobban, és Lydia Davis is örömmel hozzájárult.

1749: A kötetben számos rövid novellának a nyelvvel való játék adja a lényegét. Hogy birkózott meg az ilyen, nagy fordítói találékonyságot igénylő szövegrészekkel?

OÁ: A legtöbbet „A háztartási tárgyak nyelvé”-vel bíbelődtem. Ez a játékos novella arról elmélkedik, hogy miért hallunk ki bizonyos szavakat a tárgyak zörgéséből, koppanásából. Nem volt nehéz feladatom azokban az esetekben, amikor az angol és a magyar szó megegyezik egymással (pl. „pakisztáni” – ezt mondja a centrifugáló mosógép Davis szerint), illetve ahol Davis földrajzi vagy személyneveket vagy nem angol nyelvű szavakat hall bele a tárgyakba. A többi eset nem mindig volt egyszerű, viszont elég jól szórakoztam fordítás közben, mert vagy kipróbáltam, mit hallok bele én a tárgyakba, vagy az angol kifejezést mondogattam sokszor egymás után, amíg egy hasonló hangzású magyar kifejezést nem találtam, amiken jókat nevettünk Rostás Enivel, a kötet felelős szerkesztőjével – 

például amikor a fazékba folyó víz azt mondja, hogy „apró kan disznó”, vagy a mosógép forgás közben azt, hogy „korpa retró, korpa retró”.

Az „Apró közjáték”-nál az volt a feladat, hogy egy-két kivétellel csak az „a” és „á” magánhangzókat használjam (az eredetiben „short a, long a and schwa”). Persze választhattam volna más magánhangzókat is, de mivel a novella két főszereplője egy macska és egy hangya, maradt az „a” és „á”, és egy-két hangulati elemtől eltekintve majdnem szó szerint sikerült megoldani a fordítást.

Nem volt könnyű a „Helyi gyászjelentések” fordítása sem. Ebben a novellában Davis valós (az interneten megtalálható) gyászjelentésekből választott ki rövid részleteket, néha csak egy-egy mondatot. A gyászjelentések tartalmában számomra az volt a legmeglepőbb, hogy a kisvárosi amerikaiak milyen sokféle egyesületben, szervezetben tevékenykednek. (A kedvencem a ROMEOs – Retired Old Men Eating Out, vagyis olyan nyugdíjas férfiak klubja, akik együtt járnak étterembe.) A legtöbb szervezet neve a magyar olvasónak semmit sem mond, viszont nem magyarázhattam el, hogy mik ezek, egyrészt mivel a novella éppen arra épül, hogy néhány tevékenység, hobbi és szervezet nevéből tár elénk egy általában unalmasnak tartott, valójában mégis sokszínű világot, másrészt nem lett volna hiteles, ha a helybeliek által nyilván jól ismert egyesület jellegét a gyászjelentés hosszan magyarázta volna.

1749: Előfordult-e már, hogy fordítás közben valamilyen nehéz szakaszhoz érve felmerült, egy bizonyos problémát nem tud önállóan megoldani? Hogyan sikerül átlendülnie az ilyen fennakadásokon?

OÁ: Amikor elkezdek egy fordítást, gyakran előfordul, hogy megakadok, és persze az is felmerül, hogy nem fogok tudni megoldani egy problémát. Ilyenkor továbblépek, és mire közeli kapcsolatba kerülök a szöveggel, s főleg amikor a második verzión dolgozom, egyre kevesebb a megoldhatatlannak tűnő rész. Ha még a harmadik verzióban is maradnak olyan kifejezések vagy utalások, amelyek jelentésében bizonytalan vagyok, akkor jön a segítségkérés – a probléma jellegétől függően a szerzővel, anyanyelvi fordítókkal, a témához értő szakemberekkel vagy a szerkesztővel konzultálok.

Persze ez korántsem jelenti azt, hogy bármilyen fordítási problémát meg tudnék oldani – vannak olyan feladatok, amelyeket eleve el se vállalnék, például verset nem fordítok, illetve nemrég volt egy olyan regény, amely nagyon tetszett, de mégsem vállaltam el, mert olyan nyelvi regiszterben kellett volna otthonosnak lennem, amelyben nem vagyok az.

1749: A Davis-kötetben helyet kapó novellák nagyon eltérőek mind a hosszukat, tónusukat, témájukat, mind mélységüket és kidolgozottságukat tekintve. Ön erősségnek vagy gyengeségnek érezte ezt az inkonzisztenciát? Mely részek ragadták meg a leginkább, és miért?

OÁ: Valóban nagyon eltérő történetekről van szó. Vannak köztük hosszú, alaposan kidolgozott novellák – ezek közül kedvenceim „A tehenek” és a „Kis történet egy doboz csokoládéról” –, különféle cégeknek, testületeknek írt levelek – szerintem a legjobb a „Levél egy alapítványhoz” –, Flaubert-átiratok, álmok és számos rövid szösszenet. Ezt néhol erősségnek, néhol gyengeségnek éreztem – erősségnek, mert nagyon változatossá és szórakoztatóvá teszi az olvasási élményt a sok váltás, de gyengeségnek is, mert több olyan szöveg is van a kötetben, amelyek szerintem nem ütik meg a jobb Davis-novellák színvonalát, és jobb lett volna kihagyni őket. De úgy veszem észre, hogy mindenki megtalálja a kötetben, ami közelebb áll hozzá: nekem például az álmok nem igazán tetszettek, viszont a Flaubert-átiratokat remeknek tartottam (pl. „A kocsis és a galandféreg”, „A patikus házában”), másvalaki épp a fordítottjáról számolt be.

A fentebb említett kedvenceim mellett nagyon szerettem fordítani az egyetlen hosszú mondatból álló „Flaubert és a nézőpont”, „A két Davis és a szőnyeg” és „A rettenetes mucamák” című szövegeket. A sokféle hangnem egyébként szerintem a kötet erősségei közé tartozik, még akkor is, ha némelyik hangnem szerintem testhezállóbb Davisnek – különösen „A két Davis és a szőnyeg”, a „Kis történet egy doboz csokoládéról” és még jó néhány remek novella önmarcangoló, aprólékosan részletező, szelíd humorú stílusa, a Flaubert-átiratok és „A rettenetes mucamák” szerepjátéka vagy „A tehenek” szemlélődő intellektualizmusa.

Fordítóként egyébként nagyon jó Lydia Davisszel tölteni az időt – a futó gondolatokat, az apróbb-nagyobb döntések mögött rejlő előfeltevéseket és szorongásokat olyan precízen írja le a legjobb szövegeiben, hogy 

sokszor úgy éreztem, ezeket szinte jobb fordítani, mint olvasni.

Persze nagyon remélem, hogy olvasni is jó őket – nekem például olvasóként nagy élmény volt Davis regénye, A történet vége, Mesterházi Mónika fordításában: talán még sohasem olvastam ilyen őszinte és aprólékos leírást arról a sokak számára ismert élményről, amikor egy megromlott, fenntarthatatlan kapcsolat véget érése után az ember mégis folyamatosan azt elemzi, azon rágódik.

1749: Ezek szerint előfordul, hogy másként ítél meg egy adott szöveget fordítóként és olvasóként? Mennyire lényeges, hogy közel álljon a mű a fordítójához – Davis stílusa közel áll(t)-e Önhöz?

OÁ: Persze, van olyan, hogy valamit nagyon szívesen olvasok fordításban, de én nem fordítanám le – vagy azért, mert sokkal jobb a fordítás, mint amire én képes lennék (ilyenek pl. Nádasdy Ádám csodálatos Shakespeare-fordításai), vagy mert a fordítandó szövegben olyan problémák vannak, amelyekkel nem szívesen bajlódnék – például a fordító, Patat Bence iránti részvéttel vegyes tisztelettel olvastam az izlandi szerző, Einar Kárason Viharmadarak című könyvét, amely tele van hajózási szakszavakkal.

Fontos, hogy valamennyire érdekeljen a könyv, amit fordítok, de az nem, hogy kifejezetten közel álljon hozzám

 – például szerettem fordítani Patrick DeWitt Testvérlövészek című regényét is, pedig se a műfaj, se a szerző stílusa nem áll közel hozzám. Lydia Davis sok tekintetben igen, de például az aprólékossága, aggályossága – ami fordítóként és olvasóként is nagyon szórakoztatott – egyáltalán nem. Inkább azt tartom fontosnak, hogy megtaláljam a szerző, illetve a mű hangját, függetlenül attól, hogy az közel áll-e hozzám.

1749: Davis maga is elismert fordító – fontos munkái közé tartozik Proust Az eltűnt idő nyomában és Flaubert Madame Bovary című klasszikusának újrafordítása. Egy interjúban elárulja, hogy fordítást megelőzően sosem olvassa végig a művet, mert fontosnak tartja, hogy az lekösse és az újdonság erejével hasson rá, ugyanis így tud igazán minőségi fordítást produkálni. Önnek mi a módszere?

OÁ: Ezt nem tudtam, de örülök neki. Egyszer hallgatóként részt vettem egy fordítókkal folytatott beszélgetésen, ahol mindenki egyetértett abban, hogy a lelkiismeretes fordító mindig elolvassa előre a fordítandó könyvet, én meg csak lapítottam, mert nem szoktam előre elolvasni, amit fordítok. Egyrészt azért, amit Davis mond – hogy friss szemmel tudjam nézni a szöveget –, másrészt pedig azért, mert nem érzem szükségét: ha valamit azért nem értek vagy fordítok rosszul, mert még nem olvastam végig a könyvet, akkor ezeket a részeket rendbe hozom a második körben, amikor a nagyjából lefordított szövegen elkezdek érdemben dolgozni. De biztosan van olyan szöveg, amelyikre ez nem igaz, például ha egy nagyon szokatlan, komplex érvelést vagy sűrű, bonyolult motívumrendszert tartalmazó szöveget fordítanék, akkor valószínűleg szükségét érezném, hogy először gondosan elolvassam.

1749: Angolról magyarra és magyarról angolra is fordított már – mennyiben tér el a két munkafolyamat egymástól, és Ön melyiket preferálja?

OA: Számomra meglehetősen különböző tapasztalatokról van szó. Szépirodalmat nem fordítok angolra, csak tudományos szövegeket és esszéket. Amikor magyarra, az anyanyelvemre fordítok, az egy sokkal ösztönösebb, zsigeribb folyamat, és több benne a játékosság. Az angolra fordításban viszont azt szeretem, hogy

az angol nyelv – különösen a tudományos nyelv – kevésbé tolerálja a pontatlanságot, bizonytalanságot, mint a magyar

, ezért nemigen lehet lefordítani angolra egy zavaros mondatot, nem lehet elkenni: muszáj megérteni, illetve értelmet adni neki. Egyébként az angolra fordított irodalmi művekre is jellemző, hogy a fordító elegánsabb és világosabb szöveget készít, mint amilyen az eredeti volt, ami szépirodalom esetében viszont nem mindig tesz jót a fordításnak.