1749: Sok ismertetésben és bemutatásban előkerül, hogy Az emberek legtitkosabb emlékezete tulajdonképpen szerelmes levél az irodalomhoz, és tanúbizonyságot tesz amellett, hogy az irodalomnak igenis van tétje, sőt, komoly, akár világmegváltó változásokat tud előidézni. Mennyire érzi magáénak ezeket a megfogalmazásokat?

Mohamed Mbougar Sarr: Ami az irodalomnak írott szerelmi vallomást illeti, igen, mindenképpen. Ezt teljes mértékben fel tudom vállalni, ahogyan azt is, hogy ezzel a könyvvel tulajdonképpen azt próbálom megmutatni, miként élem meg az irodalmat és hogyan válik az a világban való létezés és a másokkal való kapcsolódás eszközévé számomra. Szóval a szerelmeslevél elég jó kifejezés. Abban a kérdésben, hogy előidézhet-e nagy változásokat az irodalom, azért óvatosabb vagyok. Engem személy szerint meg tud változtatni az irodalom, ez meg is történt többször, de nem hiszem, hogy ez minden emberre vagy az egész világra igaz lehet. Nem akarom azt állítani, hogy az irodalom valami szakrális jelenség, mert ezzel azt is mondanám, hogy mindenkinek olvasnia kell és ez nem igaz: nem kell és nem is tud mindenki olvasni, vannak, akik másban lelnek örömöt. Igyekszem is elkerülni az olyan megfogalmazásokat, amelyek azt a benyomást keltik, hogy én arról akarok beszélni, hogy mit csinál az irodalom vagy milyen célt kell elérnie. Ezek mind az én egyéni élményeim és nem gondolom, hogy másoknak is szükségszerűen ezt kell átélniük.

1749: Az emberek legtitkosabb emlékezete viszont pont Diégane, a főszereplő megszállottságával kezdődik, amit az enigmatikus Elimane regénye vált ki belőle. Diégane-hoz hasonlóan sok más regénybeli szereplő is író vagy legalábbis az irodalom világában dolgozik kritikusként vagy szerkesztőként. Hogyan tud kapcsolódási pontot találni a hétköznapi olvasó ehhez a világhoz?

MMS: A könyv olvasása közben természetesen ők is részeivé válnak a regény világának. Ezek a szereplők, legyenek szerkesztők, kiadók vagy kritikusok, elsősorban maguk is olvasók, akik megpróbálták elolvasni és megérteni Elimane könyvét. Ezzel tulajdonképpen azt akarom mondani, hogy nekem mindig az olvasó a legfontosabb, ő áll a regény középpontjában is, hiszen minden esemény Az embertelenség labirintusának olvasása körül forog.

1749: Tehát igazából az olvasás folyamata az, amin keresztül megérthetjük egy-egy irodalmi mű jelentőségét, nem pedig a könyvek megjelenése körül bábáskodó szereplők, majd pedig a kritikusok értelmezésein keresztül.

MMS: Igen, így van. De mielőtt elkezdenek dolgozni egy-egy könyvön, ők is elolvassák a művet, és tulajdonképpen az én regényem is arról szól, hogy milyen folyamatokat tud gerjeszteni az, amikor elolvasunk egy könyvet. Az embertelenség labirintusa őrültté, szenvedélyessé, teljesen megszállottá teszi az embereket, de ez azért is van, mert a könyv arra készteti az olvasót, hogy saját magáról és az életéről tegyen fel kérdéseket. Persze Elimane rejtélye is érdekes, de a legfontosabb mégis az, hogy a regényem középpontjában is egy könyv áll, amit ugyan egyszer megírtak, de igazán az indítja be a folyamatokat, amikor el is kezdik olvasni. Így talán 

a regényem is inkább az olvasásnak írott szerelmeslevél, nem pedig magának az irodalomnak.

Azt is gondolom, hogy minden írónak elsősorban olvasónak kell lennie, formálódnia kell az olvasás által.

1749: Igen, és maga Elimane is pont ezt csinálja. Az embertelenség labirintusában tulajdonképpen „lerabolja az irodalmat” és egy olyan kerek egész szöveget hoz létre, melyben egyetlen önálló mondat sem szerepel. Ez felveti, hogy létezhet-e egyáltalán teljesen eredeti irodalom.

MMS: Ez egy nagyon érdekes kérdés. Mostanában úgy gondolom, hogy 

az eredetiség szót érdemes gyanakvással megközelíteni,

én például jobban szeretem az egyediség kifejezést. Az egyediség arra a személyes módszerre is reflektál, ahogy egy író feldolgoz egy olyan témát, amiről már korábban is írtak mások és máshogy. A legtöbb író általában ugyanazokkal a nagy témákkal foglalkozik és stílus, személyiség vagy tapasztalat függvényében egyfajta fordítását, értelmezését adja ezeknek a témáknak. Ez mindenképpen egyedi, de nem eredeti. Azért is zavar az eredeti kifejezés, mert azt a benyomást kelti, mintha létezne abszolút megismerés, pedig ez nem így van: minden tapasztalás egyedi.

1749: Az ön regényében, Az emberek legtitkosabb emlékezetében is nagyon erősen érződik Bolaño hatása, korábban pedig említette Krasznahorkaitól Az ellenállás melankóliáját is, mint Önre nagy hatást gyakorló könyvet. Olvasóként mit keres egy irodalmi szövegben, mi az, ami inspirálja, és amiből ötleteket tud meríteni?

MMS: Először mindig megpróbálok naiv olvasóként odafordulni egy szöveghez és az első olvasásnál csak a stílusra, az élményre figyelek. Persze így is észreveszek néha utalásokat − vagy amit én első olvasásra annak vélek, aztán kiderül, hogy mégsem az. A második olvasásom már inkább technikai, ez már az íróként való olvasás, ahol odafigyelek a motívumokra, a mondatszerkesztésre is. Viszont minden egyes első olvasásnál azt keresem, hogy van-e a regényben olyan elem, amin keresztül új szempontok szerint tudom megvizsgálni saját magamat, esetleg a szöveg tudja-e máshogy feltenni azokat a kérdéseket, amelyek engem is foglalkoztatnak. Krasznahorkainál például az fogott meg – és ez egy visszatérő gondolat az irodalomban és a keresztény kultúrkörben is −, hogy 

van az emberben egyfajta elveszett ártatlanság,

ami talán már örökre eltűnt, de mi mégis rendületlenül keressük és ez az a kutatás, amely néha erőszakba tud átfordulni. Számomra Az ellenállás melankóliája és Valuska János karaktere az egyik leghitelesebb feldolgozása ennek a témának, ami egyébként más szövegeiben, például a Háború és háborúban is előkerül. Amikor egy egyénnek egy olyan abszurd helyzetben kell egyensúlyban tartania magát, ahol mindig ott bujkál az erőszak fenyegetése, pont ennek az elveszett ártatlanságnak a felkutatásával próbálja megmenteni magát. A regényben Korin a szövegen és a történelmen keresztül keresi a választ − a hosszú, véget nem érő mondatok pedig azt is jelzik, hogy a történelem sem ér véget soha.

1749: Ez a kutatómunka az Ön regényében is megjelenik, hiszen Diégane nyomozása során rengeteg különböző helyszínre eljutunk: megismerkedünk a párizsi és az amszterdami afrikai diaszpórával, Szenegállal, illetve több jelenet játszódik a második világháború idején Franciaországban, hogy végül Dél-Amerikába is eljussunk. Az irodalmi megszállottságon kívül mi köti még össze ezeket a helyszíneket?

MMS: Maga a történelem. Az összes helyszín és esemény tulajdonképpen a huszadik század mozgalmas történelméről ad egy átfogó képet: a háborúkról, a gyarmatosításról és a függetlenségi harcokról Dél-Amerikában. Igazából egy politikai-történelmi összefoglaló is a regény, de fontos, hogy mindennek a motorja egy könyv, Elimane regénye, hiszen ezen keresztül válnak átjárhatóvá és fonódnak össze a különböző korok és helyszínek.

1749: Mondhatjuk-e azt, hogy maga az erőszak, illetve az erőszak folytonossága az, ami összeköti ezeket a történeteket?

MMS: Igen, a huszadik század történelme különösen erőszakos, tele van nagy katasztrófákkal és barbársággal. Kicsit paradox módon 

engem leginkább az erőszak és az alkotás összekapcsolódása érdekel.

Miért van az, hogy a különösen erőszakos történelmi korok rendkívüli irodalmi művek sokaságának létrejöttét segítették elő? Ez nekem is homályos terület, de a regényem tulajdonképpen nemcsak az erőszak története, hanem annak is, hogy mit hozhat létre ez az erőszak – ezért is áll az egész történet középpontjában pont egy könyv.

1749: A regényben előkerül az afrikai irodalom és az afrikai szerzők recepciójának kérdése is: Elimane-t rettenetesen bántja, hogy a kritikusok ahelyett, hogy a művét olvasnák, inkább rá, mint bizarr egzotikumra koncentrálnak. Aztán megvádolják azzal is, hogy még csak nem is autentikus afrikai író, mert nem ad elég bepillantást a valódi Afrikába. Hogy látja: változott Elimane 1938-ban megjelent könyve óta az, ahogy az afrikai irodalmat olvassuk?

MMS: Igen, úgy látom, hogy szerencsére ez változott. Viszont bizonyos értelemben sokaknál megmaradt ez az egzotizáló, gyarmati tekintet. Ez tulajdonképpen annyit jelent, hogy már meglévő prekoncepciókkal fordulunk egy adott műhöz, azt várjuk, hogy autentikusan ábrázolja Afrikát. Persze 

senki sem tudja, mi az az autentikus Afrika:

ha ezt bárki meg tudja fogalmazni, az azt jelenti, hogy nagyon konkrét elképzelése van, amivel maguk az afrikaiak sem rendelkeznek. Ezt a kérdést csak kívülállóként lehet feltenni és szükségszerűen felsőbbrendűnek és lenézőnek fog tűnni. Az autentikusság olyan politikai kérdés, amit néha afrikai írók is feltesznek maguknak és egymásnak, de igazából senki sem tudja megmondani, mitől lesz egy mű autentikus: a választott témától, az írás stílusától vagy a fő konfliktustól? Ez egy gyarmati eredetű csapdahelyzet. Ma viszont úgy látom, hogy sokkal kevésbé kategorikusan és jóval nyitottabban olvassuk az afrikai irodalmat. Ettől függetlenül van még min dolgozni, és ennek részben az is az oka, hogy nagyon kevés az olvasó az afrikai kontinensen.

1749: Az emberek legtitkosabb emlékezetének csak ez kisebb része játszódik afrikai helyszínen, de Szenegállal két különböző idősíkon is megismerkedhetünk – a huszadik század elején, tehát a gyarmatosítás kezdetén, illetve napjainkban, a választásokat körülvevő zavargások kapcsán. Mi a szerepük ezeknek a szülőhazájában játszódó jeleneteknek a regényben és milyen olvasói elvárások voltak a fejében, amikor ezeket írta?

MMS: A regény földrajzilag Afrikában játszódó jeleneteit két részre lehet osztani: van egy vidéki és egy városi rész. A városi jelenetek a fiatalságról, a lázadásról szólnak, míg a falusi jelenetek a gyarmatosításnak a kultúrára gyakorolt hatásait vizsgálják: mi az, amit visszafordíthatatlanul tönkretesz és mi az, amit nyerhetünk, például az olyan intézményekkel, mint a gyarmati iskola. Itt alapvetően azt érdekelt, hogy mi történik ebben a kis faluban, és egyáltalán nem valamiféle antropológiai szemléletű állóképet akartam festeni. Sokkal fontosabb volt, hogy a gyarmatosítás kapcsán komoly filozófiai kérdéseket is fel tudjak vetni. Sok olyan olvasói visszajelzést kaptam, hogy ez volt a kedvenc részük a regényben. Ez szerintem azért is lehet, mert a regényt nyitó párizsi jelenetekben sok az irodalmi diszkusszió és amikor visszautazunk a múltba, egy egészen új dimenziója nyílik meg a könyvnek. Azt nem gondolom, hogy azért szeretik az olvasók ezeket a részeket, mert afrikai klisék szerepelnek bennük, hanem mert itt kezdjük el igazán megérteni, ki is Elimane és honnan jött. Én egyébként nagyon örülök, hogy szeretik a regénynek ezt a részét, és lehet, hogy az afrikai irodalom autentikussága tulajdonképpen ezt is jelenti: hogy ne csak dekorációnak használjuk a hétköznapi élet leírásait, hanem segítségükkel próbáljuk meg egy afrikai közegben feldolgozni azokat a nagy kérdéseket, amelyek átvonultak a kontinensen és részben magyarázatot is tudnak adni a jelenére.

1749: Végül egy utolsó kérdés: sok mindent megváltoztatott az életében a Goncourt-díj? Dolgozik esetleg egy következő projekten?

MMS: Nem, mióta megkaptam a díjat, megállás nélkül történnek a dolgok, nem volt időm semmi újba belekezdeni. A Goncourt-díj tényleg mindent megváltoztat, az elmúlt egy-két évben folyamatosan utazok valahova, interjúkat adok. Ez nyilván nagyon jó a könyvemnek, közben pedig a korábbi műveimet is újra felfedezik: mintha új életre kelnének. A fordítások kapcsán pedig egészen új látásmódokat, olvasóközönségeket ismerek meg, ami hatalmas boldogsággal tölt el. 

A Goncourt az ember munkaritmusát és önképét is felborítja:

olyan mintha egy vihar közepébe kerültem volna, ahol meg kell tanulnom navigálni. Ha nem is utazok mindig, levelekre kell válaszolnom, előadásokra hívnak vagy olyan diákok keresnek meg, akik az én műveimből akarnak szakdolgozatot írni. Küzdeni kell azért, hogy időt találjak az írásra – ugyanakkor nagy anyagi biztonságot és egyfajta függetlenséget is adott a díj.