Eduardo Lourenço 100
Fotó: eduardolourenco.com
Eduardo Lourenço 100

Ma lenne száz éves Eduardo Lourenço, az egyetlen esszéista, aki elnyerte a portugál világ legnagyobb presztízsű irodalmi elismerését, a Camões-díjat. Pál Ferenc és Hézer Luca szemezget az életmű legjavából!

Ma lenne százéves a huszadik századi Portugália legjelentősebb gondolkodója, Eduardo Lourenço, akiről három éve, halálakor már megemlékeztünk. Lourenço filozófusként elsősorban hazájáról, arról a Portugáliáról gondolkodott, amely a tizenkilencedik századi költő, Antero do Quental szerint hatalmas gyarmatbirodalmának létrehozása pillanatától fogva hanyatlásnak indult. Így nem véletlen, hogy Lourenço gondolati rendszerében jelentős szerepet játszik az egykor földrészeket felfedező, a tizenötödik századi Európában vezető szerephez jutott, majd fokozatosan elszegényedő nép önazonosságának, önmeghatározásának kérdése, az európai földrészhez és a világhoz való viszonya. Ezeket a kérdéseket nemcsak filozófiai és politikai megközelítésben vizsgálja, hanem a portugál irodalommal szoros kapcsolatban is, ami nem véletlen, hiszen ifjúkorában maga is írónak és költőnek készült. Ezért bukkan fel újra meg újra a műveiben Vasco da Gama indiai útját A lusiadák című eposzában megéneklő Camões, vagy a portugál messianisztikus álmokat megverselő Pessoa alakja és művei. Eduardo Lourenço írásaiból készült válogatás 1999-ben már megjelent magyarul, Mi és Európa címmel, és három évvel ezelőtt az 1749-en közreadtuk rövid pályaképét is, ezért most csak néhány Portugáliával, Európával, az irodalommal, az idővel és a halállal kapcsolatos gondolatát idézzük fel.

„Nagy kár, hogy nem vontuk magunkra Freud figyelmét: megismerhetett volna, legalábbis az egyértelmű szándékok szintjén egy olyan népet, amely az élvezet elvének diadalmas győzelmét példázza a valóság elve fölött. Talán nem lepődött volna meg túlságosan, ha legalább érintőlegesen megismeri az egyik legkevésbé elnyomó gyermeknevelést, amely olyan lelkesedéssel töltötte el Sartre-ot, amikor a szomszédos Spanyolország hasonló rendszerét vizsgálta. A folytonos és látványos hajbókolás a gyermek-király (elsősorban a fiúgyermek) előtt, ami szabad teret engedett nárcisztikus és magamutogató hajlamainak, a pozitív társadalmi perspektívák hiánya, kivéve azokat, amelyek önző önigenlését segítik – nos, ezek a portugál nevelés legáltalánosabb sajátosságai, amelyek a hosszantartó apai távollét és felelőtlenség miatt reményvesztett anyák természetes védekezéseként alakultak ki. Néhány hete egy felelősen gondolkodó, és a mások hibának sikeres elhárításágért felelősséggel tartozó mérnökember tökéletes színtézisét adta a portugál valóság lényegének: egy gazdagok mentalitásával megvert szegény nép vagyunk.”

„Tapasztalati alapon elmondhatjuk, hogy a portugál munkás nép, és évszázadokon keresztül olyan nép volt, amely belepusztult a munkába. A történelmileg privilegizált osztály viszont a katonáskodó munkátlanság és a megfeszített munkába belepusztuló többieken való élősködés hagyományát örökölte. A munkátlanság Portugáliában mindig a nemesség szinonimája volt, és amikor, mint a később protestánssá váló Európában, a munka a kiválasztottság auráját kapja, mi egy emberként rájöttünk, hogyan lehetséges tökéletesíteni egy ősrégi örökséget, és ezt a gyötrelmes kötelességet ráruháztuk a feketékre. Ez a Felfedezések valódi lényege; ami ezen kívül van, csak járulékos elem. Ma a haladás fáklyájaként jelentkező gyanús „elitizmussal” ez a munkától való kollektív menekülés valamiféle à rebours próféciaként jelenik meg, és kényelmes álláspontként szolgál az embertársaik verítékén mesésen élősködő nemzedékek örököseinek…”

„Kevés olyan mélységesen donquijotei nép van, mint a miénk, ahol olyan elválaszthatatlan egységet alkot Don Quijote és Sancho. Amikor önmagunkat meghaladó álmokat kergettünk, még a bennünk élő, a valóság talaján álló Sancho is mindig kész volt óriásoknak látni a szélmalmokat. Utolsó donquijotei kalandunk felnyitotta a szemünket, és a magunkról alkotott képünk ma derűsebb és kiegyensúlyozottabb, mint korábbi, zűrzavaros korszakainkban volt.”

„A portugálok életük túlnyomó részét a múltban töltik. Ezzel a bizonyos történelmi ragaszkodással, ami lehet érzéki vagy másfajta, elsősorban a dicsőséges korszakunkhoz ragaszkodunk. Állandóan a tizenhatodik században vagyunk, állandóan India felé hajózunk. Mert ezt tettük akkor is, amikor, mint legkiválóbb nép, rajta hagytuk kézjegyünket a világ történelmén.”

„Portugália története valóban igen különös. A portugálok elhajóztak mindenfelé, de valójában soha nem mozdultak ki a házukból, amelyet mindig vittek magukkal. Európában is ezt tették. Kivétel csak az az elit volt, amelyet érdekelt, mi történik máshol, és ezt vagy másolta, vagy elutasította; a többiekhez Európa jött el: vonattal érkezett meg.”

„Történelmünk nem tragikus, hanem gondosan ápolt. Portugália sohasem veszítette el tényleges azonosságát, még akkor sem, amikor itt volt Spanyolország. Sőt, a spanyolok engedélyt kértek, hogy átléphessenek a portugál oldalra! Portugália a legösszetartóbb nemzet volt Európában, és van egyfajta hamis önazonossága gyenge mivolta okán. Ez az, ami igazán bámulatos – képesek voltunk erényt kovácsolni a gyengeségből.”

„Portugália nem sziget, mégis úgy él, mintha az lenne. Talán leginkább önvédelmi elhatározásból. Amit én a legjobban csodálok, az nem az állandó aggodalom, hogy tudjuk, milyennek tűnünk mi portugálok a nagyvilágban. Minden országnak van ilyen aggodalma. És ilyen túlcsorduló szenvedélye. Fontos, hogy kollektív Ronaldo-ként ne azt éljük meg, hogy »mi vagyunk a világ legjobbjai«.”

„A portugál nárcizmus számomra ártatlan nárcizmus; senki sem gondolja azt, hogy a tükör előtt fog meghalni. De néha mégis megtörténik”.

*

„A Római Birodalom örökösei vagyunk. Mind Dél-Európa, mind az a másik, az északabbra fekvő, amely Shakespeare korától fogva vezető szerephez jutott. Európa szembekerült saját Történelmének értelmével, leginkább önmagunkkal a jelen korban kialakított kapcsolatunk rendezésének értelmében.”

„Európa politikailag a legoptimistább elképzelés szerint egy Tell Vilmos nélküli, virtuális Svájc. Lényegében olyan földrész, ahol nincs meg a legminimálisabb politikai azonosság sem ahhoz, hogy egy nemzetként megjelenjen. Túlteng benne a kulturális azonosság. Vagy még inkább az azonosságok sokasága. Ez a gazdagsága és a törékenysége is egyben.”

„Határozottan Európa-párti vagyok, leginkább azért, mert még bízom abban, hogy az európai sors megóv bennünket egy olyan végleges alávetettségtől a történelemben, amely történelmen kívül helyez bennünket, meg abban is, hogy Európa bizonyos mértékben újra betölti majd azt a szerepet, amelyet évezredeken keresztül betöltött, Portugália pedig továbbra is olyan, nagy művészeink által mitikusan megálmodott ország lesz, amilyen a lényegét tekintve mindig is volt, és megmarad Camões országának.”

„Európa termelte ki az elmúlt évszázad egyik legfontosabb eseményét, ami kétségkívül a dekolonizáció volt. Sok-sok évszázadon keresztül Európa előnyben volt a nyersanyagokhoz való hozzáférésben, a gazdaságot pedig az értéktöbblet serkentette. Ennek vége. Európa már meztelen.”

„…az európai lélek első és alapvető követelménye a szabadság. Az értékes emberi cselekedetek lehetőségének tényleges alapjaként a szabadság az emberi elvárások legsajátabb formája, amellyel tudatosan rendelkezhet. Az önkényuralom bármilyen formájának védelmezésében titokban vagy nyíltan érdekelt szofisták mindig szükségesnek érezték annak hangsúlyozását, mint a Köztársaság Thraszümakhosz vagy Gorgiasz Kalliklésze, hogy a szabadság tartalom nélküli fogalom. A gyakorlásából következő hatalmas feszültségtől tudatilag megrettenve jobban szerették tagadni. De egyetlen önkényuralom sem volt megfelelően tisztességes vagy erős, hogy nyilvánosan bevallja az alattvalóinak: nem szabadok.”

„Mi is valójában Európa? Politikai valóságként szinte semmi, kulturális valóságként szinte minden. De megfordíthatjuk ezt az állítást: politikai valóságként valami, miközben kulturális valóságként szinte semmi. A második esetben az állítás kiegészítésre szorul: miközben közösségi részvétellel megvalósuló ’kulturális valóságként’ Európa (még) nem sok […], ha ez a tér nem olyan kultúra, amelyet még meg lehet idézni, meg lehet élni és fejleszteni lehet, mint európai kultúrát, az azt jelenti, hogy Európa csak egy üres burok, egy lélek és emlékezet nélküli valóság. Egy az általa létrehozott kulturális értékektől elválasztott Európa, amely közömbös az kulturális örökségéhez és gazdagságához, csak egy az álgyermeteg európaiaknak létrehozott Disneyland lesz.”

*

„Az identitásunkat a nyelvtől kapjuk. Minden más emberi, alapvető, általános identitás. Ebben az értelemben véve az identitást, mint bármi mást, ami a sajátunk, mint egy fülünkbe csengő hangot, amely csak a miénk, a nyelvtől kapjuk. Másodsorban pedig az írástól, az írott emlékezettől. Egy kultúra emlékezet, olyasvalami, ami folytonosan megújul a körforgásban.”

„A kultúra arra jó, hogy levetkezzünk magunkról minden önhittséget, legfőképpen azt, hogy úgy képzeljük, ha műveltek vagyunk, rátalálunk Istenre. A kultúra a lebontás gyakorlása, nem pedig a dolgok felhalmozása. Állandó viszonylagossá tétele azon jogos vágyunknak, hogy kapcsolatban legyünk mindazzal, ami valódi, szép és jó. Az öngyötrő bizalmatlanság és kiábrándulás gyakorlata. Legfőképpen azért, hogy ne essünk abba az egyetlen bűnbe, amely a lélek ellen elkövetett egyetlen bűn: a gőg.

„Az irodalomnak nincs funkciója. Azt a hatást kelti, hogy mi vagyunk a legtitokzatosabbak, a legrejtélyesebbek, ugyanakkor a legnagyravágyóbbak. Szerintem a művészetek közül a zene az, amely az Emberiség legmélyebb és legátfogóbb feltárásával foglalkozik. Az irodalom visszafogott zene. Nem magyarázható, nem fogalomrendszeren alapszik, mint a filozófia. Természetes, hogy az ember az irodalomra fordítja a legnagyobb figyelmet. Az irodalom a mi kísérteties, átfogó párbeszédünk. Minden kultúrát tulajdon képzeletéhez fűződő viszonya határoz meg. A képzelet megtestesülése az irodalom.”

*

„Mi magunk vagyunk az idő. Ha megértjük, mik vagyunk, azt jelenti, hogy megértjük az időt, amik vagyunk, azt, hogy a külső idő, a történelem ideje, a társadalom ideje ott van bennünk. Ezt a tudást nem szerezhetjük meg másként, csak ha folyamatosan átalakul az, amik vagyunk.”

„Mindannyian a pillanat szállóvendégei vagyunk. Mégis úgy érezzük, hogy ez a pillanat nem más, mint az úgynevezett örökkévalóság, az örökkévalóság, mint pillanatok gyűjteménye. Az idő ezekből a pillanatokból áll, egyszerre a semmiből és mindenből.”

„Az örökkévalóság nem valami, egy végső hely, ahol minden összeforr. Az örökkévalóság a pillanatok egymásutánjában rejlik.”

*

„Nem az a lényeg, kételkedünk-e [Isten létezésében]. A kérdés az, hogy vajon mi létezünk-e Isten szemében. Nem Isten létezése a kérdéses, épp ellenkezőleg. Az Istennel való kapcsolat elképzelhetetlen, miközben mi mindig ott vagyunk a képzeletében. Isten az elképzelhető határa. Így értelmezve Isten egyszerűen megkerülhetetlen. Nincs semmilyen más fogalmunk, ami átfogóan jellemezné az általános emberi tapasztalatot, kivéve, ha egyszerűen a létező szimpla ismétlődésének nevezzük.”

„Azokról a szubjektumokról beszélünk, akik meg fognak halni. És tudják, hogy meg fognak halni, mint a gladiátorok a római cirkuszban. A legjobb, ha ezzel a létező legfilozofikusabb módon nézünk szembe. Vagyis annak tudatában, hogy bármit is gondolunk arról, ami ránk vár, semmit sem tehetünk. Kívül esik a hatáskörünkön. Nem önmagunk szubjektumai vagyunk. A hajófedélzeten születünk, ahogy Pascal mondta. Majd kiszállunk.”

„Nem mondhatja senki, hogy a halál nem ijesztő. De érdekes módon idővel elfogadjuk a halált, nemcsak mert elkerülhetetlen, hanem mert képes véghezvinni… megváltoztat jegyeket, megváltoztat vonásokat, hogyha ez a halál más halála. Senki sem éli át a saját halálát. A halál nem megélhető. Ez mindig valami, amit kívülről teljességgel ránk kényszerítenek. A mi halálunk a mások halála.”

„Soha nem tudjuk, mi mozgat bennünket. Szeretném a világgal megbékélve bevégezni a napjaimat, leginkább pedig megtudni, miféle világ volt ez, amelyet megéltem, és mi is valójában az élet. De ma is, amikor hamarosan betöltöm a századik évemet, ugyanannyit tudok erről, mint kétéves koromban.”

A cikk szerzőiről
Pál Ferenc (1949)

Műfordító, irodalomtörténész. A magyarországi luzitanisztika és az ELTE Portugál Tanszékének megszervezője. Spanyolból és portugálból fordít, többek között Vargas Llosa, Fernando Pessoa és José Saramago műveit ültette át magyarra. Műfordítói munkásságát Pro Literatura- (2002), Hieronymus- (2007) és Janus Pannonius műfordítói díjjal (2018) ismerték el. 

Hézer Luca Sára (1997)

Média-germanisztika szakon végzett az ELTE BTK-n, 2020 óta a Portugál Tanszék hallgatója. Rádiós szerkesztő, rendező, a Brazil Nagykövetség podcastjának alapítója.

Kapcsolódó
Eduardo Lourenço emlékezete – művei tükrében (1923-2020)
Pál Ferenc (1949) | 2020.12.21.