1749: Az ön írásai közel harminc nyelven jelentek meg, ön a legismertebb kortárs román író, és nemcsak Európában. Mit jelent önnek az írás, sorsot, hivatást vagy különféle létezési állapotokat?

Mircea Cărtărescu: A második testem. A születésemmel kaptam, ahogy van, és sohasem merült fel bennem a kérdés, hogy jó-e vagy rossz, egészséges-e vagy beteg, szép vagy csúnya. Az enyém, az én másolatom az anyagi világban, benne élek és ha nyilvánosságra hozom, képvisel engem, a láthatót, a zárkózottat és kifejezhetetlent. Nélküle járni sem tudnék, sem mosolyogni, és szeretni sem tudnék. És ugyanígy, azért írok, hogy az írásban létezzek, ahol minden ellenem szövetkezik, hogy tönkre tegye, mint a való életben. Az írásomnak van néhány olyan vonása, ami legalábbis egy időre, garantálja a túlélést. Az írással túlélek, anélkül, hogy ez igazán tudatosulna bennem, ahogy a testem is élve létezik. Az írásba foglalt testem nem fejez ki engem, a láthatatlant, a zárkózottat és megfoghatatlant. Csupán egyfajta naiv megformálásom egy hihetetlenül nyers és feldolgozhatatlan alapanyagból. De ez mindenem, hogy egyik pillanatról a másikra még élni tudjak.

1749: Ön rengeteget utazik külföldön. Mit jelentenek önnek idegen országokban a találkozások az olvasókkal? Vannak ledönthetetlen korlátok egy román író és mondjuk a kolumbiai olvasói között?

MC.:Magamnak írok és esetleg néhány olyan embernek, akik történetesen hasonlítanak hozzám.

Mivel sztoikus vagyok, nem foglalkozom olyasmivel, amit nem kontrollálhatok. Például az olvasóközönséggel és általában a könyv körüli emberekkel.

A könyveimet nem olvashatom egyedül, nem írhatom meg a kritikákat, nem díjazhatom, egyedül nem szerezhetek hírnevet. De ezeket én mind nem is akarom. Minden, amit tudok és amit tennem kell, az az írás, és próbálok nem okozni csalódást az előttem járó íróknak, akik közül sokan már rég halottak. És ha nekik nem okozok csalódást, akkor talán a kicsi közönségemnek sem.

Az írás fordítás, először is az elmém megragadhatatlan tartalmának a lefordítása a költemények és regények félig-megragadható nyelvére. „Román nyelvre fordítom azt, amit a szívem a saját nyelvén mond nekem”, írta Lucian Blaga. Emellett vannak a fordítások más nyelvekre, de ezek csak semmiségek az elsőhöz képest. Az idegen nyelvű fordítások megint olyan dolgok, amiket nem kontrollálhatok, úgyhogy nem is nyugtalankodom miattuk. Mindegyik könyvnek megvan a maga sorsa. Általában nem tudom, milyen kezekbe kerül. A gyerekem, mint bármelyik könyvem, előfordulhat a világban maszatos arccal vagy taknyos orral is. Az igazi olvasó azonban meglátja benne azt a csöppnyi szépséget, amelyről én tudom, hogy ott van a testében és az arcában, mert az én testemben és arcomban is ott van. A könyveimnek vannak jó és rossz fordításai, de sohasem dolgozom a szövegen a fordítóimmal közösen. Az én feladatom az elsődleges fordítás, a formátlan tapasztalataimnak a saját írásmódomba öntése. A többi mások műve és felelőssége.

Sem térben, sem időben nem lehetnek korlátok az író és az olvasó között, mivel ők az írás/olvasás folyamatában, ami az irodalom, az agyuknál összenőtt sziámi ikrek. Még nem fordult elő, hogy ne tudtam volna elolvasni vagy megérteni egy irodalmi művet, akár a hajdani Mezopotámiában, akár a mai Etiópiában írták, amíg a nyelve számomra érthető és nem katasztrofális minőségű. Nekem nem jelent gondot a Finnegans Wake, de valódi korlátot érzek köztem és a Veronika meg akar halni között.

1749: Nem tartja fontosnak, hogy a műnek a teremtőjétől független élete legyen?

MC.: Nehezen tudom értelmezni ezt a kérdést, mivel számomra a teremtő és a mű egy és ugyanaz, úgy rajzolják egymást, mint Escher kezei. Mi lennék én a könyveim nélkül? A bibliográfiámból épül a biográfiám, és fordítva. De mégis, a könyveknek az őket létrehozó elmével szemben abban az értelemben van külön életük, hogy addig nem is léteznek, amíg nem találnak befogadásra az olvasó gondolkodásában. A könyv nem az, amit írtál, hanem az a hibrid, amely közted és az olvasó között létrejön.

Nem egyetlen könyvet írsz, hanem ezernyi egyedi könyvet, az olvasók számának megfelelően.

Én magam is író/olvasó vagyok, vagyis olyan speciális eset, akiben minden, amit írtam, (majdnem) azonos azzal, amit az írás folyamata alatt olvasok, vagy később újraolvasok. De általában az az igazi könyv, amelyet félig én, félig te hozol létre, számomra elérhetetlen. Kafka írja, hogy a koponyájára a tarkóján vágtak egy ablakot. Sok ember megy és belenéz az agyába. És dühös, mert egyedül ő marad ki ebből a produkcióból. Ahogy egyedül én maradok ki az általam írt könyvekből is. Szintén Kafka mondja, hogy egy könyv élete csak az író halála után kezdődik, amikor ő már semmit sem tehet érte.

1749: Az Orbitor trilógiában, az újra kiadott Nosztalgiában vagy a bombasikert aratott Szolenoidban a világmindenség a viszonyítási pont. Mi, emberek, a többi teremtményhez hasonlóan csak pici részei vagyunk a végtelen univerzumnak. Önt ez aggasztja vagy erőt merít belőle?

MC.: Az univerzum a koponyámban létezik, sehol máshol. Minden, amit látunk és érzünk, világ makettje vagy metaforája, és a koponyánk közepébe épül. Mi valamennyien, ahogy a misztikusok megírták, a kozmosz hordozói vagyunk. Írhatsz szerelmi háromszögekről, nyulakról és kacsákról, háborúkról és erkölcsi dilemmákról, híres festőkről és zeneszerzőkről, a globális felmelegedésről és bármilyen egyéb forró vagy langyos témáról. De hogy működni tudjanak a „valamiről” korlátai között, ezekből a könyvekből végérvényesen hiányoznia kell a „valamiről”-nek. Nem az a kérdés, hogy „miről szól egy könyv?”, hanem hogy „az a könyv valódi irodalom-e?” Sohasem írtam könyvet valamiről, ahogyan én magam, a testem és szellemem sem „valamiről” szól. Nem képviselek semmit, nem jelentek semmit, csak vagyok. Ahogy egy költeménynek vagy regénynek sem kell semmit jelentenie, csak léteznie, ahogy MacLeish mondja. Ez az oka annak, hogy a könyveimet nem lehet két mondatban összefoglalni, sem besorolni a dráma, romantikus vígjáték, a sci-fi vagy a fantasy stb. kategóriákba, és nem remélhetem, hogy ki tudja, mekkora kereskedelmi sikert aratnak, de ebből erőt merítek a folytatáshoz.

1749: A pandémia alatt jelent meg a Creionul de tâmplar (Ácsceruza) című kötete, amelyben klasszikus és kortárs román és külföldi írókról ír. Milyen a kapcsolata az irodalom többi szereplőivel?

MC.: Szeretem a jó írókat és az erkölcsös embereket. Nagyon jó volna, ha a legjobb műveket a legerkölcsösebb emberek írnák, de az irodalomra a híres kalokagathia eszméje nemigen alkalmazható. Tulajdonképpen itt bármilyen permutáció lehetséges, és mindegyikre tudnék is példákat sorolni (de nem szeretek példákat adni). Elképzelhetünk egy négyrekeszes rácsozatot: 1. A jó írók, akik ugyanakkor erkölcsös emberek. Ez az ideális helyzet, de a százalékos arányuk elhanyagolható, mert az erkölcsösség és az összetettség nehezen fér meg egymással. Hamlet mond valamit erről: „Én meglehetős becsületes vagyok: mégis oly dolgokkal vádolhatnám magamat, hogy jobb lett volna, ha anyám világra sem szül.”[1] A példamutató erkölcs meglehetősen steril és a művészetek számára nem a legjobb táptalaj. 2. A gyenge írók, akik erkölcsös emberek. Ez sokkal gyakoribb eset, és nagyon együtt érzek velük. Az újságírást ajánlanám nekik, ahol az erkölcsi kvalitásaikat jobban értékelnék. 3. A jó írók, akik erkölcstelen emberek. Itt végtelen sok példát felhozhatnánk, némelyet az irodalom legragyogóbb tájairól. De az egyik tanárom egyszer azt mondta: ha felépítesz egy márványpalotát és eléje raksz egy közvécét, természetes, hogy a palota is bűzleni fog. A megoldás, hogy elválasztjuk a szerzőt az embertől, előbbit úgy ítéljük el, hogy az írását addig megtartjuk, amíg az eszméi azt is be nem szennyezik. Ha a könyve is erkölcstelen, a dilemma még reménytelenebb. 4. A gyenge írók, akik az életben erkölcstelenek. Ez az a szerencsés helyzet, amikor nincs miről beszélni. A történelem szemétládája.

Ha ezekhez a szempontokhoz még hozzáadjuk a harmadikat, az intelligenciát vagy a butaságot, sőt a negyediket, az érzékenységet vagy korlátoltságot stb., hatványozottan megsokszorozódik a rekeszek száma, és lassan-lassan eljutunk a valóságos helyzethez, amelyben kiderül, hogy minden ember/író (és természetesen írónő) egyedi eset, és az irodalomnak, akárcsak az emberi teremtménynek végtelenül sokféle arca van.

1749: A 21. század kellemetlen meglepetéseket tartogatott nekünk. A rémült emberek alig szabadultak meg a pandémiától, amikor az ukrajnai háborúra ébredtek. Ilyen nehéz időkben milyen jelentősége van az irodalomnak, lehet bármilyen hatása az eseményekre?

MC.: Nem tudom, hogy a szépség megmentheti-e a világot, de az embereknek meg kell menteniük a szépséget. Mert nélküle a jólét, a biztonság, a nyugodt élet kevés. Mi is festegetjük a barlangunk falát, mint a több tízezer évvel ezelőtt élő emberek, akiket még vadállatok téptek szét. Apokaliptikus időket élünk, de Szent János Apokalipszise az egyik legcsodálatosabb szöveg a Bibliában, irodalmibb, szemléletesebb és költőibb az összes többinél. Olyan fenyegetettségeket élünk meg napjainkban, amilyeneket sem Ézsaiás, sem Jeremiás, sem Patmoszi János még csak nem is sejthetett, mert ezek már

Apokaliptikus időket élünk, de Szent János Apokalipszise az egyik legcsodálatosabb szöveg a Bibliában,

szuper-apokaliptikusak: a környezetrombolás, a mesterséges intelligencia, a biológiai és génmanipulációk, a világ IQ-jának katasztrofális csökkenése, hogy képtelenek vagyunk védekezni a meteoritoktól, az ostoba háborúktól, a széleskörűen terjedő gyűlölettől a közösségi médiában, a szélsőségektől jobbról, balról, lentről, fentről, oda-vissza. Őszintén mondom, nem tudom, ezúttal hogyan sikerül átpréselnünk magunkat a túlélés szorosain. Pár év óta ez már sok, ez már több a soknál.

1749: Amikor a fegyverek beszélnek, hallgatnak a múzsák - szokták mondani. Szerencsére az ön múzsái nem hallgatnak. Vajon tényleg bármikor lehetséges a „vertikális menekülés”, vagy most praktikusabb két lábbal a földön járni?

MC.: A fegyverek nem beszélnek, hanem megölik a beszédet. Ez az egyik oka, hogy vérzivataros időkben a múzsáknak nem szabad hallgatniuk. Ha ilyenkor elhallgatnak a múzsák, a világra leszálló csendet már csak halálnak nevezhetjük. Az ukrajnai háborúban nagyon értékelem a sok hőstettet és a nemzetközi közös fellépéseket az agresszió ellen. De még felbecsülhetetlenebbnek tartom több orosz író és művész hangját, akiknek a szabadságuk és az életük kockáztatásával is van bátorságuk elítélni a háborút. Lehet, hogy ez a hang csupán egy csepp a közöny és a rendszerrel való együttműködés tengerében, de ez a csepp valamikor majd mindennél többet fog számítani.

*

Jegyzet:

[1] Shakespeare: Hamlet (Arany János fordítása) III. felvonás, első jelenet.