Aki korábban nem olvasta Cărtărescu Vakvilág (fordította Csiki László), illetve a második résztől Káprázat (fordította Koszta Gabriella) címen megjelent trilógiáját (eredetiben Orbitor), annak szédítően új ez a próza, szürreális képeivel, a képzelet forróságától képlékenyen formálódó lényeivel, misztikus szöveglabirintusaival.

Aki olvasta, ráismer a fantáziáját transzba csiholó elbeszélőre, olvasásmániájára, különös kényszerképzeteire, a halott ikertestvérre, aki nyomasztó emlékként állandóan jelen van, ráismer a faluról Bukarestbe költözött szülőkre, a külvárosban lakó nagynénire, ráismer Bukarestre, ahol az egykori mocsarakat felváltják a kubikgödrök, peremükön a pengeblokkoknak nevezett tömbházakkal, és lakóikkal, a munkásosztályba besorozott parasztokkal, akik a maguk elhagyott faluját akarják újra felépíteni, de amit létrehoznak, eleve pusztulásra ítélt romhalmaz.

Vannak elemzők (Gheorghe Mocuța, Tudor Mirică), akik memoárnak tartják a regényt. 

Való igaz, elbeszélőjének, a 86-os számú általános iskolában tanító, 1956-ban született férfinak az életrajza egy az egyben Mircea Cărtărescué. Csupán az a különbség közöttük, hogy Cărtărescuból sikeres író lett, míg a hőse elbukott,

miután az egyetemi önképzőkörön felolvasott poémája, a Bukás megsemmisítő kritikákat kapott. (Miközben, mint az köztudott, Cărtărescu Bukás című költeménye a valóságban messzemenően elismerő fogadtatásban részesült, pályája onnan kezdve töretlenül ível felfelé!)

Ami a trilógiához képest egészen új itt, az épp az önéletrajzi vonulat perfid valósága, még inkább a nyolcvanas évek jellegzetes alakjainak realista portréja. Van egyfelől a korábbi művekből ismert, obszesszív-kompulzív személyiségzavarokkal küszködő elbeszélő szürreális asszociációáradata, és van másfelől, egyensúlyként a hiperrealisztikus portrétár. Az elbeszélő részletesen bemutatja tanárkollégáit, mintha évzárón készült csoportkép alakjait venné sorra, egy-egy jellemző adomát illesztve hozzájuk.

Egy államtitkár megöregedni nem akaró felesége tüntetni jár a halál ellen;

a lopással megvádolt műhelytanár tiltakozásul kihúzza aranyfogát a tanári kar előtt egy óriási harapófogóval; a két őrült tanítónő tanórák közben is átrohan egymáshoz, annyira képtelen egyik a másik nélkül meglenni; és így tovább, és így tovább. Valamennyien hozzák a maguk történetét, tetszőleges sorrendben, mindenfajta narrációs késztetés nélkül. Ugyanezt az antinarrációs szempontot erősítik a közbeékelt álomleírások is, amelyek a figuratív ábrázoláshoz képest közelebb állva az érzékekhez, posztdramatikus valőrökkel gyarapítják a szabad kombinálás lehetőségeit. Álomleírások a trilógiában is voltak, a mostaniak azonban azokkal ellentétben nem motivikusan vagy szemantikailag illeszkednek a szövegbe, hanem kötőanyagként szolgálnak: a narrációs klisék elkerülésével lazán összeálló elbeszélés kötőanyagaként.

Az álomleírások egyben a könyvvégi metafora előhírnökei. A 20. fejezetben kezdődik ennek a metaforának a körvonalazódása. „Az álmok ura, a nagy Isachar a tükör előtt ült, hátát nekitámasztva, a fejét teljesen hátrahajtva, mélyen a tükörbe merítve. Akkor megjelent Hermana, az alkony úrnője, és beleolvadt Isachar mellébe, míg teljesen eltűnt benne.” Kafka el nem égetett, utóbb mégis kiadott Naplójából másolja ki a főhős ezeket a sorokat, mert ahogy megjegyzi: „Nem hinném, hogy a világon írtak ennél igazabbat. Az álmok ura, az alkony úrnője. Isachar belevész a tükörbe, Hermana beleolvad Isachar mellébe, mint egy hús-vér tükörbe…” Igen, ez az egybeolvadás lesz a mindent besugárzó végső metafora, amely a könyv fináléjában emelkedik a magasba, akárcsak a föld alá rejtett szolenoid (speciális elektromágnes) beindulásakor a fölötte lévő testek.  

Hogy miként kerül a szolenoid a föld alá? Amikor az elbeszélő főhős megveszi a házát, megtudja, hogy Mikola bácsi, a tulajdonos egykor Nicola Tesla munkatársa volt, tudós ember maga is, a szolenoid is az ő találmánya, ez a paranormális tekercs, amellyel különféle betegségeket lehet kezelni: a háború előtt több ezer embert gyógyított meg a segítségével. És aztán elkészítette a legnagyobbat, behelyezte a föld alá, ráépítette a házát, csakhogy amikor elkészült minden, „a szolenoid, amelyet az Úristen bármire használhatott volna, soha többé nem működött”. Az elbeszélő meg is feledkezik róla, de egyszer csak, amikor szerelme, Irina meglátogatja, ágyuk alatt a tekercs beindul, és ők kiszakadva a földi gravitáció hatalmából, lebegve egyesülnek.   

Megsemmisülés, ami egyben feloldódás, beleolvadás a másikba. Szerelem vagy halál? Megdicsőülés vagy elkárhozás? Metafizika vagy lázálom?

A cezúraként működő 20. fejezetben olvashatjuk, hogy 

az elbeszélő feleslegesnek és hiábavalónak tartja azokat a könyveket, amelyek táj helyett térképként ábrázolják a világot.

A Szolenoid ilyen értelemben maga a táj. Aki nem riad meg a romos, bűzös, számára felfoghatatlan logikájú környezettől, magával ragadó időutazásban lesz része: visszatérhet a nyolcvanas évek romániai, gyűlölt és rettegett, ugyanakkor sajgóan nosztalgikus világába.

Visszatérhet, jóllehet ennek a könyvnek nem hagyományos az időszemlélete. Mivel az elbeszélés fontos szereplője Bukarest, a könyv szerkezete a város architektúráját követi, a szöveg városként, architextúraként jön létre. Ebből kifolyólag az időkezelése is hasonló az építészetéhez. Nincsenek lineáris irányok, a cselekmény nem egyenes vonalú, az ötvenegy különállóan is olvasható fejezetben nem alakul ki összefüggő eseménysor. 

Az egyik legjelentősebb román esztéta, Nicolae Manolescu a könyvet „talmeș-balmeș”-nek, magyarul katyvasznak nevezi laza szerkezete miatt.

Horia Pătrașcu, a fiatalabb nemzedékhez tartozó kritikus a túlhajszolt szolipszizmusa miatt bírálja: mivel írója nem képes azonosulni senkivel és semmivel, énképe sem állja meg a helyét, hazuggá és határtalanul szétfolyóvá válik. Victor Roncea ezoterikus regényként kezeli: a ráción erőt vesz a metafizika. Ha viszont a városépítészet perspektívájából nézzük a könyvet, akkor ezek az érvek egyszeriben regresszívvé válnak. (Azt viszont a fenti elemzők másokhoz hasonlóan elismerik, hogy káprázatos életművel van dolgunk, és Cărtărescu zsenialitásához szemernyi kétség nem fér.)

Az építészettel felvetett párhuzam egyértelművé teszi az idő lokális jellegét. 

Körülhatárolt konstrukcióknak, kiragadott részleteknek van saját idejük, nincs univerzális idő. A görög épületek nem tökéletlenebbek a mai felhőkarcolóknál.

A várost sem lehet befogadni egyetlen tekintettel, időbe telik, míg az ember megismeri, bejárja. Az idő nem a város ideje, nem belső idő, hanem a bejárás ideje. A könyv esetében is hasonló történik. Van a könyv időtlensége, örök jelene, és van az olvasó ideje, ami alatt alámerül az időnélküliségbe. A könyvbeli metaforának ez is a része: az olvasás idejében az olvasó úgy érzékeli az időtlenséget, ahogy „a halált és feltámadást az egyórás szeretkezésben.”

A Szolenoid főszereplője kimondott antiíró: több füzetet is teleír, de ezzel nem az a célja, hogy megörökítse, hanem az, hogy megsemmisítse önmagát (betűkké transzformálódva könnyen elhamvad a papírral együtt). Az antiírósága azonban hatékonyan elkülöníti, vagyis megőrzi őt. Ami pedig a létrehozott művet illeti, egy hierarchikusan tagolt narráció nézőpontjából kiszabadulva, és így a realisztikus gondolkodás korlátoltságán túljutva sokkal többre juthat a hagyományos remekműveknél. Megszűnik bármilyen elbeszélői szempont uralma. A nyelv kiteljesedik, a zenitjére ér. Szigetként lebeg, mint a tulipánhagymaként megszaporodott szolenoidok fölött a földből kiszakadt város.

*

A Szolenoidban megjelenített ország, mivel kétmillió romániai magyar élt benne, magyarul is megvan. Fura, amikor Koszta Gabriella fordításában egy másfajta magyarul szólal meg. Példának okáért az egyenruhára felvarrt számot nem „azonosítólapocskának” hanem karszámnak mondták (ahogy az autók sem járhattak rendszám nélkül, a diákoknak is kötelező volt a karszám), a „tartályt” ciszternának (az ivóvizet szállító ciszternás autó megjelenése maga volt az örömhír), a „tiltakozókat” piketároknak (eredetileg földmérő, de mindenki tudta, valójában kikről beszélnek). A tágabb magyar olvasóközönség számára ismeretlen jelentések ezek, de talán azzal lehetne mellettük érvelni, hogy akár szakácskönyvek esetében a főzés szakkifejezései, a mondandót nem csupán pontossá, hanem érzékelhetően anyagszerűvé teszik. Márpedig Cărtărescunál maga a nyelv, a gravitációt legyőző, sziporkázóan gazdag nyelv varázsolja érzékletesen átélhetővé egy különleges írói koponya fantasztikus világát.

Mircea Cărtărescu: Szolenoid. Fordította Koszta Gabriella. Budapest, Jelenkor, 2023. 572 oldal, 7999 forint