Mircea Cărtărescu Solenoid (2015) című regénye összefoglaló jellegű és jelentőségű művel gazdagította a kortárs világirodalmat. Szintézis az életmű a művészi beállítottság, a szerzőt foglalkoztató filozófiai és antropológiai alapkérdések, valamint prózájának központi motívumait illetően is. Esztétikai értékei alapján a jelenkor nagy művei közé tartozik, amit a nemzetközi fogadtatás már megerősített. Az eddigi kiadások után következő új nyelvi közegek várhatóan hasonlóképpen méltatják majd. Cărtărescu munkásságát jó ideje követem, és nem először foglalkozom magyar nyelven nem kiadott művel. A Solenoid csupán abban különbözik az eddigiektől, hogy Koszta Gabriella magyar fordítása régóta elkészült, ám a regény kiadására mindeddig nem került sor – de talán már nem kell soká várnunk rá.

Cărtărescu nevét az Orbitor-trilógia[1] tette ismertté, amihez egyebek között a Nemzetközi Irodalmi Díj (2012), és a Lipcsei Könyvdíj (2015) is hozzájárult. A lipcsei zsűri értékelésében annak idején elhangzott, hogy az Orbitor monumentális, a határokat áthágó prózamű, amely úgy egyesíti magában a művész-, a nagyváros- és a világregény változatait, hogy a reáliák világát szürreálisan, hallucinatórikusan, látomásosan kitágítja. Éppen a regényciklus alapján érzékelhetjük azt, hogy a Solenoiddal egy ismert bukaresti közegbe térünk vissza, amely azonban észrevétlenül nemcsak új kiterjedésekkel, hanem új világokkal bővült. Milyen irányokba lehet még továbblépni, kérdezhetnénk, hisz a képzelőerő már eddig is kiragadta a központi alakot, Mirceát a bukaresti tömbházból, s hagyta szabadon kószálni jelenekben, múltakban, időkben, terekben. Mi kelti tehát a déjà vu-benyomást, s mi az, ami által a tágasság érzete erősödik a regényben és bennünk?

Ismerősek a bukaresti gyermekkor helyszínei, a szülők, a fiú ikertestvér feltételezett létezése és halála, a beteges, lázálmokra, képzelgésekre hajlamos álomlátó kisfiú motívumai. A Ştefan cel Mare út, a Silistra utcai bérház, ahol „tyúktolvajok, bádogosok, paplanvarrók, kurvák és zsebmetszők között” élt a család. A közeli Malom, az Állami Cirkusz, a fiú iskolája, ahol „három padsor kicsi bohóccal” járt egy osztályba. Ismét személyes hangon szólal meg valaki, aki gyötrelmeiről, örömeiről, félelmeiről, képzelgéseiről, bizonytalanságairól beszél. Személyiségének varázsa esendőségéből, az önbizalom hiányából, humorérzékéből, szenzualizmusából, lelkesedéseiből, kíváncsiságából, a derű és a metafizikai félelmek közötti hányódásából következik. A megnyilatkozások közvetlensége által megszólítottnak érezzük magunkat, öröklődik tehát az Orbitorban megalapozott meghitt viszony és közelség. „Az én akkori világom, amit mind a saját bőrünkön érzünk, a romok és a diktatúra világa, a félelem, az éhezés, a butaság és a hideg világa. De mindig azt kérdeztem, mielőtt siránkozni kezdtem volna névtelen tanár sorsom miatt a földkerekség legszomorúbb városában: a híres írónak, akinek a Bukása megdicsőült volna, a háza alapjaiban lett volna-e egy beépített szolenoid?”[2] A Solenoidbeli kérdést tehát a névtelen bukaresti irodalomtanár fogalmazza meg, az íróvá válás gondolatát Proust módjára kiiktató elbeszélő, aki egyébként kifogásolt, elvetett művének címét Camus La chute-jétől (1956) kölcsönzi.

Az Orbitor és a Solenoid közötti kötések egyik vonulata a fiatalkori naplók álomleírásainak beillesztése a felnőtt elbeszélő szövegébe. A „tisztázás” letisztulás is egyben, ami áttekinthetőbb szerkezetet, funkcionálisabb elrendezést eredményezett a 2015-ös műben. „A naplóm a tanúságtételem, bizonyítékom, hogy egy-egy pillanatra, pontos koordináták szerinti helyen megnyílt a világ, rés keletkezett rajta, ahol egy másik világ csodás és rettentő indái bekúsztak, de nem egy kitalált világba, nem is egy felhevült elmébe, hanem beilleszkedve abba, amit még valóságnak nevezünk.” Meggyőződésem, hogy Cărtărescu fikciójának egyedisége éppen ebből a felismerésből származik, amihez csupán jelzésszerűen kell társítania mindazokat az elődöket, irodalmi és képzőművészeti mintákat, melyek ugyanezen belátás nyomán töröltek el minden válaszfalat a tapintható és a képzelt s egyben szenzuálisan érzékelhető világsíkok között. Ma, a hatodrendű hatáseffektusokra alapozó, fantasy-típusú filmek és szövegek korában akadt valaki, aki olyan forrásvidékekre térítette vissza a prózai elbeszélésben a képzelőerőt és látomásosságot, amiből sok évszázad nagy művészete kinőtt. Történetesen a puszta megtapasztalásból származó impressziókhoz, amelyekből a látomásosnak vélt Hyeronimus Bosch vásznai, egyebek között A gyönyörök kertje vagy éppen a Bukarest föld alatti járatait, az elhagyott gyárak alvilági helyszíneit megelevenítő Cărtărescu-leírások szólnak.

Beékelek egy álomelbeszélést, amit tudomásom szerint a lélektan az életálom fogalmával jelöl: „Mindenesetre úgy látszik, lemaradtam az életemnek még egy nem evilági korszakával, miután a »lényeges álom« (tizenhat és huszonnégy éves korom között) és a »látogatók« (huszonnégy és huszonnyolc éves, még mindig aktív korom között, mint a vulkán, amely bármikor kitörhet): a gyerekkori házak álmainak korszaka, kétségbeesett próbálkozások, hogy újjáépítsem a szó szerint ősrégi múltamat (huszonnyolc-harmincegy éves koromban). Egyébként minden bonyolultabb, mivel ezekhez a nagy korszakokhoz kapcsolódva a virtualitásnak másfajta örvényei is vannak: a mesés panorámás álmok, talán ezek az elképzelhető legszebbek: huszonhét éves koromban a tenger és a pagodákkal és templomokkal teli domboldalak, a hatalmas afrikai part a vörös kastéllyal és a feltáruló öböllel, a Magellán-szorosnál... Aztán a hegyek és tornyok megmászása, a csodás repülések (húszéves koromban véget értek), barokkos és sokszögű szexualitással. Ezek mind a gyerekkorból szóródnak szét egészen máig, mint sok-sok más, egymást keresztezve, ismétlődve és együttműködve, a mindennapi életemnél sokkal gazdagabb szövedéket alkotva, mintha az életem szőnyegét tévedésből vagy perverzióból a visszájára fordítva terítették volna a padlóra, láthatóvá téve a csúnya csomókat, elrejtve ragyogóan színes mintázatát.” Vagy lehetséges, hogy mindebben egy ars poetica tételes megfogalmazása rejlik? Illetve annak felismerése, hogy csak a képzelet adhat erőt a felülemelkedéshez mindabból a kilátástalanságból, melyben a bukaresti gyermek- és ifjúkor eltelt?

A történet folyamatszerűségét biztosító szál a csetlő-botló irodalomtanár ingázása saját lakása és az iskola között. „A tanáriban egy hiányjel vagyok, egy emberi árny: a romántanár, aki olyan diszkréten jön-megy, mintha soha nem is lett volna”. Rendszeresen eltéved, „a tömbház végtelennek” tűnik, a saját későbbi, hajó alakú házát sem tudja kiismerni, az osztálytermek pedig mind egyformák, naplóval a hóna alatt hol egyik, hol másik ajtón nyit be rossz helyre. Korábban álmairól, később furcsaságairól készít feljegyzéseket: „A rendellenességemhez tartozik, hogy nem tudom megkülönböztetni az álmaimat, a régi emlékeimet és a valóságot, a képzelődést és a varázslatot, a tudományosságot és a paranoiát. Tulajdonképpen arra gyanakszom, hogy a rendellenességeim forrásvidéke az agyamnak egy olyan területe, ahol nem jönnek létre a különbségek, mert az agyamnak ez a területe szintén egyfajta rendellenesség. A beszámolómban a tények fantomszerűek és áttetszőek lesznek, mert ilyenek azok a világok is, amelyekben párhuzamosan létezünk.”

A valamikori gyermek iskolai élményei és a tanári tapasztalatok, az „anomáliák” megrendítő számbavétele szellemes portrékkal, tragikomikus szociológiai látleletekkel bővül. Emlékezetes, antologikus és egyben megható, majd jelképpé növő részlet az iskola portásának, a részeges öreg cigánynak, Ispasnak az alakja, aki arra vár, hogy a földönkívüliek elragadják. A gyermekkor és fiatalkor motívumkörébe illeszkednek a hatvanas-hetvenes évek romániai kezelési, kórházi, üdültetési élményei, a katonai szolgálat tapasztalatai. Mindez groteszk tablóvá, korképpé rendeződik. A múltbeli élményidézések, álmok, félelmek, kételyek és a jelenbeli képzelgések, történések közötti síkváltások jellegzetes ritmust, dinamikát biztosítanak az elbeszélésnek, ahogy az előre-hátra lépegetés, a reális-irreális közötti válaszvonalak eltörlése is. Minden együtt van ahhoz, hogy a különleges térbeli imagináció mind erőteljesebben érvényesüljön.

A narratív logikának megfelelő és az abból kiszakadó történetvezetés lehetőséget biztosít arra, hogy bármely épített objektum (építészeti elem, oszlop, csarnok, padló, fal, ajtó, ablak vagy ipari műszer, gépi szerkezet) vagy az emberi organizmus (a testrészek, szervek, vegyi és fiziológiai folyamatok) a látomásos képzelet rendkívüli panorámáiként elevenedjenek meg. Hol megnevezetten, hol csak érzékelhetően működésbe lépnek a fantasztikus architektúra képzőművészeti és irodalmi mintái is. Piranesi börtönei, Desiderio Mansú romos oszlopai, palotái, a romantika, Blake, a szimbolizmus, Dalí irreális dimenziók iránti fogékonysága. Mintha az elbeszélő emberi és intellektuális gazdagodásával együtt bővülne a műveltség forrásvidéke, ami kielégíthetetlennek mutatja a mohó kíváncsiságot. „Könyvekkel teli óceánjáró a többemeletes könyvespolccal borított terem.” Valami ilyesmi az, ami magába foglalhatná a művészet, irodalom és tudománytörténet azon műveit, amelyek a Solenoid névtelen tanárának, elbeszélőjének tájékozódási vágyát kielégíthetnék.

A név szerint említett alkotók, művek és „képzelt lények” szinte kivétel nélkül szerepelnek Borges listáján is, amiket a saját Babiloni Könyvtárának száz darabja közé felvett. Cărtărescu kései utódja a fantasztikus irodalom klasszikusainak szentelt, hetvenes években indított sorozatnak. Éppen e kontextusban értelmezhető a huszadik–huszonegyedik századi hozzájárulás, amivel a román szerző az elődök látomásos és abszurd tapasztalatát tovább viszi. Vajon nincs-e akkor ellentmondás abban, hogy a Solenoid Swift, Lautréamont, Poe, Borges, Hoffmann, Chamisso, Kafka, Maldoror, Godot, Nichita Stănescu, Pynchon nyomában jár, holott külön jelentőségű a regényben a személyes, vallomásos hangnem, a szociológiai pontosságú környezetrajz és a groteszk karakterformálás is? Látszólag igen, ám a Borges és a Cărtărescu által egyaránt becsült művészek alkotásaival ellentétben ebben az opusban egyforma hangsúllyal fut mindkét vonal. Az imaginárius világ szerves része a megélt, megszenvedett reálisnak. Mindkettőről végtelenül személyes hangon és kifinomult érzékenységgel beszél, így háttérbe szorul az, hogy a kisdiák, a beteg gyermek, a tanár otthoni, kórházi, iskolai benyomásairól vagy éppen az ezektől eltávolodó, menekvést jelentő képzeltekről van-e szó. Az anyagi világ szerkezete körüli kutakodás természetszerűen billen át metafizikába, absztrakcióba, vízióba. Az irrealitások nem távolról törnek be a köznapokba, hanem annak részei. Ennek érzékelése és semmi mással össze nem téveszthető képrendszere kelet-európai sajátosságként nyeri el hiteles formáját a regényben.

A négy nagy fejezetből, ötven számozott alfejezetből álló művet olvasva magunk is mintha hol pupillatágítóval, hol kicsinyítő lencsével néznénk. Az elbeszélő látószöge, közel- és távolnézete néha mintha a mikroszkópéval, máskor az univerzumot fürkésző obszervatóriumi távcsővel vagy éppen a testet belülről pásztázó röntgensugarakkal azonosulna. Nem kerülheti el a figyelmünket, hogy a regény a tetvek, serkék, poloskák mikrovilágának motívumával indul. A korabeli román óvodák, iskolák kicsinyeit érintő veszély természetes állapot, ami a regényben Kafka Átváltozás-variációjáig ível: „Éjjel a rüh testében ébredtem.” Megrázó metamorfózis-asszociáció, amely hatásában meghaladja a Kafka-hommage-t.

Kafka ennél is mélyebb megbecsülésének és megértésének jele a Cărtărescu-regényben nem az a sok, Bukarest elhagyatott gyártelepeinek pincéiben, a Halottasház Múzeumában, a gyárrom „lakatlan planétaszerű” alagútjaiban szerzett benyomás, ami a Kastély-beli K. labirintus-képzetét és tévelygését idézi, hanem egy olyan bensőséges motívum, amely egy kis Kafka-töredékkel érzékelteti a Solenoidbeli Irina és az elbeszélő viszonyát: „Újra meg újra elolvasom Kafka naplóját, hogy mindig ahhoz a részhez érjek, amelyet kamaszkoromban legfőbb irodalmi eszményként ceruzával feljegyeztem: »Az álmok ura, a nagy Isachar a tükör előtt ült, hátát nekitámasztva, a fejét teljesen hátrahajtva, mélyen a tükörbe merítve. Akkor jelent meg Hermana, az alkony úrnője, és beleolvadt Isachar mellébe, míg teljesen eltűnt benne.« Akárhányszor elolvastam ezt a részletet, még sohasem fordult elő, hogy az alkony úrnője a karjába vette volna a nagy Isachart, kihúzta volna a fejét a tükörből, megtapogatta volna ujjaival a hátrahajtott nyakcsigolyáit, a részekre osztott velőt, és meztelen lefektette volna a földön. Hogy ráborulva, gyászruhásan elsiratta volna. A kéziratom és a világom úgy ölelkezik, mint Danténál az ember és a hüllő: átjárnak egymásba, átalakulnak a másikká, miután a beleik szétválaszthatatlanul összekeverednek.”

 Kafka Milena Jesenskához írott levélrészletének is itt a helye: „Tegnap rólad álmodtam. A részletekre alig emlékszem, csak azt tudom még, hogy folyvást átmentünk egymásba, én Te voltam, Te pedig én.”[3] Hermana és Isachar, Kafka és az álombeli Milena, a Solenoid elbeszélője és Irina az egymástól való elválaszthatatlanság, az eggyé olvadás megrendítő, valós és egyben nem evilági vágyának metaforái. Hogy a testi egyesülés szenzációja mégis megragadható legyen, az a metaforát szenzualitássá visszaforgató fikció csodája:

„Amikor Irinával egymás ölére borulunk, faljuk egymást, mint a lótuszevők, félig lehunyt szemmel érezzük, ahogy a lassított kéj hulláma, mint a sűrű méz, átcsurog rajtunk, míg egymás csípőjét tenyerünkben tartva lebegünk, folyékony aranygyűrűt alkotunk, összekulcsolt folyékony arany karunk, combunk sugárzik a sötét szobában, úgy érzem, hogy a világ többi része szél és álom, és életünk egyetlen célja, a menekülés közel van, az ajtónál, már meg is érkezett. De miután mindketten felrobbanunk, a hatalmas, lüktető orgazmustól legyőzve, ami ha pár pillanattal tovább tartana, kétségtelenül megölne, visszahúzódunk a bőrünk mögé, ugyanolyan félénken és gyámoltalanul, amilyenek születésünktől fogva vagyunk.”

Az erotikum és a szexualitás rejtélye, kiismerhetetlenségének titka ritkán találja meg erősségében és törékenységében is hiteles nyelvét. Cărtărescu megtalálta. Irina alakjának különlegessége elmélyült részletezést érdemel, külön értekezést igényelne légies testi lénye és az eszményítő művészeti és irodalmi előképekkel rokon, valós alakja. A harmónia s a belőle sarjadó élet, a gyermek képrendszere előkészítője a megmenekülés lehetőségének, reményének, ami a végső pusztulás sejtelme és látomása idején a megmaradás egyetlen bizonyossága lesz.

A tanári szobában a szünetben kötögető tanárnők között az elbeszélő egyszer egy furcsa kockát forgató kolléganőre figyel fel. A Rubik-kocka nagy tudománytörténeti vonulat feltárását indítja el, amiből filozófiai, matematikatörténeti, logikai értekezésekbe illő tömbök nőnek ki. Ha ezt az orientációt a további területekkel, az Edgar Allan Poe-nál is megjelenő Bibliotheca Forensicához hasonló, a bukaresti patológiai és anatómiai laboratóriummal összefüggő, illetve a paranormális jelenségeket, a tanatológiát, az álmok tipologizálását végző kutatásokkal egészítjük ki, a fikció szokatlan művelődéstörténeti tágasságát konstatálhatjuk. Talán az a legkülönösebb benyomás, hogy a központi történetszáltól látszólag idegen tömbök mégsem betétekként, hanem bravúros módon mint a történet alakjaival, elbeszélőjével és az események alakulásával szoros összefüggésben álló mozzanatok szerepelnek, akárcsak a címadó mágnestekercs, a solenoid. Miért ne válhatna a fikció különleges eszközévé egy ténylegesen létező gépezet, amely mechanikai módon talán csakugyan képes arra a furcsa erőkifejtésre, ami a hajó alakú ház ágyát lebegésben tarthatja, sőt a várost is megemelheti? Mi más lenne ez, mint magának a fikciónak a metaforája, amely ereje és eredeti intenciója szerint a rálátás, a közelnézet és a panoráma egyesítője kíván lenni?      

Érdemes a regény végének elgondolkodtató, ám apokaliptikus látomását hosszabban is idézni: „Mert Bukarest, az én világom most a levegőben lebegett a pokoli gödör fölött, amit eddig mindig, mint egy gennyes sebet, var fedett, de most azt hirtelen letépve feltárult végül. Óriási tálcának tűnt, tele megroggyant, szétmálló épülettel, számtalan napfénytől ragyogó ablakkal. Mint kristály- és rézserlegek, úgy ragyogtak a fényben a város kupolái, a tornyai és haranglábai. A hatalmas tálcát csodálatos, fényes felhők vették körül, mint a kaolin, szelíden lebegve az áprilisi égen. Az épületek alján lógtak és összekeveredtek a lefolyócsövek és elektromos kábelek, a metróalagutak és a Nép Háza föld alatti szintjei, mint a filc, mint a poros pókháló. Nyugaton jól látszott, de a távolságtól lekicsinyítve, a Ferentari negyed, mint egy vállától lelógatott csontváz. Ebben a föld alatti szövedékben helyenként mintha izzó fémgyűrűk lobbantak volna. A belvárosi lánggyűrűt minden irányból öt külvárosi vette körül. A szolenoidokból, mint hatalmas fúvókákból áradó ragyogás Bukarestet az égbe emelte.”

Mircea Cărtărescu Solenoid című regényével e csoda megtörtént.

Mircea Cărtărescu: Solenoid. Bukarest, Editura Humanitas, 2015.

*

Jegyzetek:

[1] Mircea Cărtărescu: Vakvilág. A bal szárny. Fordította Csíki László. Jelenkor, Pécs, 2000.; Káprázat. A test. Fordította Koszta Gabriella. L’Harmattan, Budapest, 2014.; Káprázat. A jobb szárny. Fordította Koszta Gabriella. L’Harmattan, Budapest, 2019. A trilógia második és harmadik kötete a Valahol Európában könyvsorozatban jelent meg.

[2] A szövegben szereplő Solenoid-idézetek Koszta Gabriella fordításai.

[3] Franz Kafka: Naplók, levelek. Válogatás. Fordította Eörsi István. Budapest, Európa, 1981. 664.