1749: Mikor egy világsztárnak kötete jelenik meg, azt hiszem, jogosan merül fel a kérdés, vajon valóban értékes-e, amit alkotott, vagy inkább csak a hírnevét felhasználva próbál érvényesülni íróként vagy költőként. Hogy érzitek, célja-e, illetve sikerül-e Lana Del Rey költészetének megszólítania azokat is, akik nem tartoznak a rajongói közé? Ki a célközönség?

Tóth Réka Ágnes: Én nem választanám szét ennyire egyszerűen sem az érvényesülés, sem a „dalszövegíró vagy költő” kérdését. Ezek nem ilyen konkrétan elkülöníthető kategóriák. Amerikában mindig is megvoltak, sőt fontosak voltak a dalszöveg és vers határmezsgyéjén egyensúlyozó szövegek, volt, aki egyenesen költőként kezdte, mint Patti Smith. De Bob Dylan szövegeit is láttuk már antológiákban publikálva, mondhatnánk itt Tom Waits balladáit, a szintén költőként is működő Leonard Cohent, vagy akár Lauryn Hillt, Akua Narut, stb. Mind világsztárok. Hogy ki mire használja a hírnevét, egy másik lapra tartozik.

Engem inkább az érdekel, milyenek ezek a versek, mások-e, mint a dalszövegei. A célközönség egyértelműen a Lana Del Rey-rajongók tábora, ahová én is sorolom magam. Nehéz kérdés, hogy mennyire sikerül megszólítani azokat, akik amúgy nem szeretik a zenéjét. Azt sem tudom pontosan, mennyire lehet itthon bárkit megszólítani egy külföldi verseskötettel. De ha ez a megjelenés egy kicsit is felhívja erre a figyelmet, akkor talán a többi könyv iránt is nagyobb lehet az érdeklődés, én ebben a lassú kölcsönhatásban hiszek inkább.

Simon Márton: Természetesen, mint minden kötetben, ebben is vannak erősebb és gyengébb szövegek, a fordításaink sem egyformán sikerültek, habár nagyon igyekeztünk. Ami számomra üdítő volt ebben a könyvben, az épp a saját, irodalomról alkotott elképzeléseinktől való távolsága. 

Néhol naiv, néhol húsbavágó. Meglepő. Ismeretlen. És jó olvasni.

Számomra ez érték. Egyébként pedig mi azóta is idézgetjük egymásnak bizonyos sorait – ha lenne ilyen teszt, azon átment volna.

1749: Mennyire vagytok nagy rajongói Lana Del Rey zenéjének, s ha igen, érzitek-e a dalok hangulatát a versekben, törekedtetek-e ilyen zeneiség átadására? Felfedeztetek-e olyan költőket, akiknek a munkája érezhetően hatással lehetett a versekre? Maga a szerző Whitmant és Ginsberget emlegeti. Vajon hol a határ vers és dalszöveg között?

TRÁ: Ahogy említettem, én abszolút rajongója vagyok évek óta. Az Ultraviolence albumát végtelenítve hallgattam a megjelenést követően, volt egy béna MP3 lejátszóm, amire vagy öt album fért el egyszerre, és ezt sosem töröltem le. A másik, hasonlóan nagy rajongásom tárgya a Florence And The Machine, és Florence Welch-nek szintén van egy verseskötete. 

A Lana-féle katartikus melankólia mindig közel állt hozzám,

amikor elkezdtünk dolgozni a fordításon, újra elővettem ezeket a számokat is.

Én sok vers szövegét eleve szinte hallottam a fejemben, mintha felolvasták volna. Magától értetődő volt, hogy ebből az anyagból rögtön hangoskönyv is született. Bár a vers sokkal szabadabb, a dalszöveg kötöttebb forma az énekelhetőség miatt. De az a vers, amit úgy írnak meg, hogy közben a költő hangját is hallod, mindig sokkal izgalmasabb. A papírról is leugrik néha.

SM: Ezeknek a szövegeknek a beszélője számomra elég egyértelműen ugyanaz, mint aki a dalszövegekben megszólal, a hangulatuk is nagyon hasonló. Hogy Whitmant és Ginsberget hol érhetnénk tetten, a szövegek élőbeszédszerűségében, narrativitásában, hétköznapiságában, részletgazdagságában, személyességében – talán mindenhol. Azért az irány mindenféleképpen ez a hagyomány. A zeneiség csak egy-egy kötöttebb szövegnél került igazán elő, és azért mondom, hogy „kötöttebb”, mert teljesen egészében talán csak egyetlen versben tart végig egy egyébként elég laza formát. Az elsőtől az utolsó versig nagyon nonsalanszos, keresetlen az egész könyv. Épp ettől volt érdekes, hogyan lehet ezt jól megcsinálni irodalmi szövegnek magyarul.

Én nem vagyok akkora rajongó, mint a Réka, de így is 

sokkal több Lana Del Reyt hallgattam, mint amit elsőre nyilvánosan bevallanék.

1749: Mi volt a munkamódszeretek? Hogy osztottátok fel a munkát egymás között? Mennyire vettétek figyelembe a kötetet tarkító fotókat fordításkor? Mennyire lépnek ezek dialógusba a versekkel?

TRÁ: Felosztottuk a verseket és külön kezdtünk el dolgozni rajtuk, majd később összeültünk és átmentünk a szövegeken közösen. Ezzel a verzióval ültünk le Szenderák Bencével, a kötet szerkesztőjével, és néztük át a javaslatait, majd tértünk vissza rá megint. A fotók fontosak voltak, de nekem a kéziratok izgalmasabbnak tűntek. Ahogyan látszanak a javítások, a gépelések, a változtatások. 

Szerettem volna, ha az eredeti verzió marad benne Lana kézírásával,

de ez sajnos nem volt kivitelezhető, pedig szerintem nagyon jó látni a saját írását a gépelt sorok között.

SM: Azt szerettük volna, hogy ne legyen olyan szöveg, amit csakis egyikünk vagy másikunk fordít, a közös gondolkodás volt a cél. Szeretünk együtt dolgozni. És Szenderák Bence is nagyon jót tett az anyagnak, amit így vagy hússzor néztünk át a végén. De még most is attól rettegek, hogy maradt benne hiba.

1749: Mennyire tudnak működni egyes, kifejezetten amerikai életérzést közvetítő versek a magyar olvasóközönség számára? Felmerült-e komolyabb probléma az amerikai hangulat vagy szlengesebb megfogalmazások átültetésekor, milyen kompromisszumokat kellett kötni? Melyik versek jelentették a legnagyobb kihívást fordítás szempontjából és miért?

TRÁ: Azt hiszem, 

a nyitó és egyben címadó vers volt a legnagyobb kihívás.

Ez a szöveg (a Violet a fűben hátrahajol) tömör, rövid sorokból és angolul jól hangzó, de magyarul nehezen visszaadható részletekből áll, amikkel sokat küszködtünk. Amikor tavaly megjelent, Ferencz Móni írt is nekem, hogy miért így fordítottuk le, elkezdtünk beszélgetni róla, és egy ponton ő is mondta, hogy most már látja, mennyire nehezen adja magát ez a vers. És tényleg. A többivel valahogy könnyebb dolgunk volt, nekem sok kedvencem is lett, amikkel egyszerűbben ment a munka. Szlengben az arany középútnál maradtunk, Lana sem használ annyira extrém szlengkifejezéseket, és mi sem akartuk ezt nagyon ráerőltetni a versekre. Az amerikai hangulat átadása pedig szerintem a versek sajátja, azon kevésbé kellett dolgozni. Ha megtaláltuk a megfelelő kifejezéseket hozzá, akkor a szövegek maguktól felidézik a kaliforniai szakításokat, a repülő- és hajózási órákat, a beszélgetést egy médiummal, vagy a szorongást az AA üléseken.

SM: Ebben maximálisan egyetértünk: a címadó szöveg volt a legnehezebb. Sőt már a cím is problémás, mert sem a Violet név többértelműségét, sem a „bend over backwards” idióma tisztán behallatszó többértelműségét nem lehetett beletenni. Vagy két hétbe telt, mire megállapodtunk a mostani címben, mondván, ha nem is hibátlan, legalább egy címnek látszó cím. És folytathatnám még, de unalmas lenne. A mai napig eszembe jut néha, hogy az „I came in hot” sort jól eltaláltuk-e. Egyébként azt szerintem pont igen. Még annyit, hogy épp ennek kapcsán került szóba a szövegek rímelése, ami szintén elég problematikus, mert úgy van, hogy szinte nincs: a legtöbbször közhelyrímek vagy egyszótagú, kopogós összhangzatok vannak csak a könyvben, sehol semmi vészesen kimunkált vagy bravúros. Ezt nem lehetett Kosztolányi csengőbongó harangjátékára fordítani. Viszont a hangulat az szerintem is hibátlanul amerikai.

1749: Itt-ott a versek és az „Egy költő jegyzetei” címet viselő rész is azt a gondolatot hirdetik, hogy mindenki – ő mint popsztár vagy bármelyik olvasó is – lehet költő. Ti hogyan viszonyultok ehhez a gondolathoz?

TRÁ: Én a demokráciában hiszek a művészetekben is. Miért ne lehetne költő az, aki annak mondja magát? Nem hiszek a magas és alacsony művészet szögesdróttal történő elválasztásban. 

Költő az, aki írt már szonettkoszorút, aki meg az Instára posztolgat szövegeket, az mind dilettáns?

Szerintem a popkultúra folyamatai nagyon izgalmasak abból a szempontból is, milyen tendenciák hogyan befolyásolják a művészeti ágakról alkotott képünket. Nem lehet úgy tenni, mintha a művészi szerep ne változna folyamatosan. Valamint a kultúra piaci működése se elhanyagolható szempont egy olyan országban például, ahol lassan kiapadnak az állami támogatások. Direkt hoztam fel az Instát, nekünk is van egy oldalunk, ami valamennyire emiatt is jött létre. És itt visszakanyarodnék a kérdéshez: szerintem az a költő, akit olvasnak. Ha nem is mindig az életében.

SM: Sajnos az én meglátásom szerint semmi ilyen gondolat nincs a versekben. És ha nem lehetne mindenkiből költő, iszonyúan és menthetetlenül és végleg el lenne rontva ez az egész.

1749: A kötet egy összművészeti próbálkozásként jellemezhető, hiszen amellett, hogy versek, haikuk (vagy inkább haikuszerű írások?) és képek is vannak benne, hangoskönyv is készült hozzá – a szerző maga mondta fel verseit. Ti kinek a hangján halljátok, hallanátok szívesen a magyar verziót, és tudtok-e róla, hogy tervben van ilyen?

SM: Ezek konkrétan tizenhét szótagos, szabályos haikuk. Napokat izzadtunk velük, hogy jók legyenek és a szótagszám is passzoljon. A felolvasásról sajnos nem tudok nyilatkozni.

TRÁ: Erről mi sajnos nem adhatunk ki információkat, de 

én Péterfy Bori hangján szívesen meghallgatnám ezeket a verseket.

Vagy Jónás Veráén. De Hámori Gabriella is érdekes választás lenne, sok színésznő is eszembe jutott, amikor ezen gondolkodtunk.

*

Lana del Rey Violet a fűben hátrahajol című kötete a Jelenkor Kiadónál jelenik meg augusztus 19-én.