„Olvasó, én ezt a történetet nem akartam elmondani” – veszi kezdetét a holland Manon Uphoff idei Könyvfesztiválra megjelenő regénye, a Zuhan, mintha szállna, mely azt a kettős, hasadt élettörténetet önti szavakba, amelyre a nap közben gondos apa, a művelt, tudós művészlélek HEHH éjszakánkénti metamorfózisa kényszeríti a nővéreket.

A könyv a tabuval, az éjszakák Minótauroszával és annak fekete labirintusával való leszámolás középső stációja. Uphoff, aki nővére 2015-ben bekövetkezett halála után valóban elveszítette az elbeszélés és a nyelv erejébe vetett hitét, kezdetben nem szavakkal, hanem képekben próbálta megközelíteni azt, aminek ábrázolását íróként évtizedeken át kerülte. 2016-ban készült installációjának a „Szoba Minótaurosszal” címet adta. Sötét, zárt helyiségbe lépünk, benne a múltból megmaradt tárgyak: szétvágott képzőművészeti albumok, papírfigurák, fatáblákra festett portrékból fűrészelt kockák, kísértetiesen megvilágított lények. Az installáció egyik eleme egy nyitott album, amelyből körömollóval farigcsált rémalakok zuhannak-szállnak alá. Úgy látszik, ennek az időben-térben elrekesztett szobának materializálódnia kellett ahhoz, hogy a szerző megtalálja a leírásához szükséges szavakat. Hét évvel az első szoba-installáció és négy évvel a könyv születése után, 2023 szeptember 8-án nyílt meg Utrechtben, a Centraal Museum-ban Uphoff Elementen („Elemek”) című kiállítása. Ezúttal három szoba állt rendelkezésére. A középsőben apja négy festményének rituális megsemmisítéséről forgatott rövid filmek láthatók. Uphoff családja a 2016-os installáció és a 2023-as kiállítás létrehozásában is részt vett.

A szerzővel 2023 augusztusában, a kiállítást előkészítő munkálatok idején beszélgettem az amszterdami Fordítóházban.

*

1749: Mielőtt találkoztunk volna, kicsit szorongtam, úgy éreztem, fordítóként túl közel kerültem hozzád, és ezt esetleg kellemetlennek érzed. De te is nyugtalan voltál. Miért?

Manon Uphoff: Azért, mert már írás közben is folyton az foglalkoztatott, vajon milyen kapcsolat alakulhat ki köztem és az olvasók között. Arra szólítom fel őket ugyanis, hogy olyan területre lépjenek be, amelyről egy épeszű ember úgy érezné, hogy nem engedhet be másokat, mert ez a legbelső, legtitkosabb territóriuma. Persze ha az ember ír vagy fest, alkot, mindig közel engedi a közönségét, és általában ki is alakul valamiféle intim közelség mű és befogadó között. De én most azt várom el tőle, hogy a tabuval lépjen kapcsolatba.

1749: Vagyis arra kéred az olvasót, hogy lépjenek át egy határt, amelyet normális körülmények között határozottan meghúznak – vagy meghúznál.

MU: Igen, ennek a paradoxonnak a tudatában írtam, folyamatosan le kellett győznöm az ellenállásomat, mert azt ismétlem különböző formákban, amit én magam is elutasítok.

Végig tudatában voltam annak, hogy ezt a könyvet azért írom, hogy egy másik szemlélővel, az olvasóval együtt vizsgálhassam meg, mi az, hogy tabu, (el)hallgatás, mi a kimondhatatlan, és 

vajon miért is kimondhatatlan valami – vajon azért-e, mert valakit meg kell óvni a fájdalomtól, magától a történettől, a félelmetestől?

Pedig bizonyos értelemben mindannyiunkra leselkedik az a veszély, hogy életünk egy adott pontján megfosztanak önmagunktól, hogy kisajátítanak. Írás közben talán az foglalkoztatott leginkább, vajon mit jelent az „én” integritása, miben áll az egyén autonómiája, hogy egyáltalán van-e olyan. Mi a test és a gondolkodás szuverenitása. Azt hiszem, hogy mi emberek abban a (néha halvány) reményben növünk fel és alakítjuk életünket, hogy van beleszólásunk abba, ami történik velünk, és akkor eléjük teszem ezt a könyvet. Állíthatom-e én, hogy hosszú ideig rajtam kívül álló erő alakított-formált, ábrázolhatom-e ezt a letaglózó erőt, és aztán kijelenthetem-e a végén azt, hogy az autentikus, önazonos én mégis létezik? Ez valóságos harc volt, hiszen a konvenció szerint, ha az embert túl hosszú ideig valaki más alakította, akkor már nem önmaga, nem az emberek közé való, nem emberi matériából van, mert az ember-léthez hozzátartozik, hogy irányítani tudod saját gondolkodásodat, hogy közöd van ahhoz, amit érzel, és hogy tudsz reflektálni rá. Abban a pillanatban azonban, hogy ez rád nem érvényes, feladtad ember-voltodat.

1749: Az áldozattá válásról, az áldozathoz való viszonyulásról korábbi könyveidben is szó esik.

MU: Igen, azt kutattam, vajon miért félünk, irtózunk annyira az áldozatoktól, azoktól az emberektől, akik nyilvánvalóan, tagadhatatlanul valaminek vagy valakinek az áldozatai. És tudatában vagyok annak, hogy az, amiről írok és az a szereplő, akit beszéltetek – és aki sok szempontból azonos velem –, ijesztő az emberek szemében. Elég nehéz abban a tudatban írni és létezni, hogy az, ami vagy, másokat megriaszt. Számomra is ijesztő az a személy, akit beszéltetek.

1749: A könyv vége fele kijelented, hogy még mindig van benned félelem. És azt a benyomást kelted, hogy ez a félelem nem múlt el azzal, hogy a könyvet megírtad.

MU: Azt vizsgáltam – anélkül, hogy lélektani fejtegetésekbe igyekeznék bocsátkozni –, vajon van-e mód arra, hogy egy ilyen bonyolult, nem magam-választotta, sokrétegű rendszertől ne távolodjam el, hogy ne oda lyukadjak ki, hogy mindez régen történt, ma már nincs közöm hozzá, és íme, én most már más vagyok, én vagyok az író, „alulírott, MM”, a narrátor „jó”, helyes változata, aki most már rendben van. 

Nem akartam leválasztani magamról azt a zűrzavart csak azért, hogy másoknak ne legyen kellemetlen,

vagy hogy a magam számára ne legyen kellemetlen. Hosszú éveken át éppen azon igyekeztem, hogy levagdossam magamról, ami riasztott és meggyötört, amíg végre rá nem jöttem, hogy ez így nem jó, hogy másképp kéne viszonyulnom hozzá. Ez a könyv azt vizsgálja, vajon mennyire tudunk szembenézni embervoltunk rémületes járulékaival, és hogyan tudjuk elhelyezni, beleágyazni a teljes (ön)képbe. Az foglalkoztatott, vajon tiszteletben tudom-e tartani azt is, ami tönkrement, a roncsot, el tudom-e ismerni, hogy nem lehet lenyesni az egészről. Erről szól a történet. Ez a „zuhan, mintha szállna”. Ez a folyamat. És hogy vajon megtalálom-e hozzá a nyelvet, találok-e a folyamat leírására alkalmas szavakat.

1749: Fordítás közben sokszor volt az a benyomásom, hogy a könyv maga a nyelvkeresés folyamatának története, és felelősnek éreztem magam a magyar olvasóval szemben, mert egy olyan társadalomban, amelyben alig tudunk beszélni a tabukról, a beszédmódnak különös súlya és szerepe lehet. A történeted valamelyik rétegében az olvasó esetleg saját történetére ismer, felismer valamit, és talán sok függ attól, hogy milyen (megtalált) szavak és képek révén.  

MU: Az olvasók iránti felelősséget én is éreztem. Fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy ezt a könyvet nem egyetlen ember személyes tapasztalatáról szóló történetként akartam megírni. Én magát a tematikát akartam kutatni: azt, hogy mit tesz az ember egy ilyen tapasztalattal, mit tesz egy ilyen tapasztalat az emberrel? És hát véletlenül ismertem valakit, aki erről sokat tud, és az történetesen én magam vagyok, úgyhogy ostobaság lett volna, ha nem használom fel a birtokomban levő információt, és mivel a tapasztalat nemcsak az enyém, hanem a környezetemé is, méltatlan lett volna azt állítanom – hogy magunkat, magamat óvjam –, hogy az egészet csak kitaláltam... Folyamatos kötéltánc volt. Azért írtam, hogy megértsem és megértessem, hogyan kezelhet az ember egy ilyen letaglózó, lelket alakító, átalakító, formáló-deformáló – és reformáló, újjáalakító tapasztalatot. Hogy lehet ezzel élni? Hogy reagálunk rá? Hogy reagálunk fizikailag és mentálisan arra, ha nem rendelkezhetünk önmagunk felett? Az ember sokszor van ehhez hasonló helyzetben.  Katonák például, háborúban: testüket és elméjüket valaki vagy valami a saját céljára használja, nincsenek önmaguk birtokában. Az elmúlt évtizedek folyamán megszoktuk azt, hogy a művészet, az irodalom az a nyelv, amelyen erről a tapasztalatról beszélni tudunk. De egyelőre nem sok gyakorlatunk van abban, hogyan beszéljünk szexuális határátlépésekről, olyan tapasztalatokról, amelyek nagyon mélyen érintenek és amelyeknek foglyaivá válunk – és amelyek rabul is ejtenek... Sajnos elég széles körben előfordulnak ahhoz, hogy kijelenthessük: nem szigorúan egyedi történetet olvas itt az olvasó, nem teheti le a könyvet a végén azzal, hogy effélét soha nem tapasztalt, semmi köze hozzá.

1749: Többször hangsúlyozod a könyvedben, hogy a történeted nem annyira egyedi, mint azt hinni szeretnénk. Tulajdonképpen azt állítod: ugyanúgy kell tudnunk a határátlépéseknek erről a fajtájáról, mint a háborús tapasztalatokról és egyéb kollektív traumákról?

MU: Igen, pontosan. Iszonyú fontosnak tartom kimondani, hogy ezeknek a történeteknek a kollektív emlékezet részévé kell válniuk. Néha elkeserít vagy feldühít az, hogy rendkívüli, egyedi esetként kezelik a könyvem, rémtörténetként, amelyre szörnyülködve rá lehet pillantani, óvatosan körül lehet járni, mint valaki másnak a történetét, és aztán tovább lehet állni, rá lehet térni a következő napirendi pontra, lehet folytatni a rendes, valódi életet, és ezt ügyesen vissza lehet szorítani az (el)hallgatás, a tabu felségterületére. Visszazuhanhat a nagy feketeségbe. Néha tényleg tartok ettől.

1749: Annál is inkább, mert az abúzusnak sok rétege van, s az ember hajlamos arra, hogy – a te könyvedben is – leginkább a testi vonatkozásaitól borzongjon, sőt, több, a könyvről szóló cikkben mindenekelőtt incesztusról, vérfertőzésről beszélnek.  Pedig a másik ember kisajátításának ennél sokkal több rétegéről írsz.

MU: 

Az incesztus csak az elkövető számára szexuális természetű, a gyermek számára nem az. A gyermek egyrészt nem tudja, mi történik vele, valaki megszállja, elfoglalja az életét, és nincsenek rá szavai.

Ez az egyik oka annak is, hogy tiltakozom az „incesztus” szó ellen. Valahogy kényelmes szó lett, eredetileg olyan esetek megnevezésére használták, amelyben a felek egyenrangúak. Megvan az oka annak, hogy a könyvben egyetlenegyszer mondom ki, az utolsó fejezetben, a Boszorkányszombatban, és abban is egy gúnyolódó Musical-betétben, amikor a három nővér becsípve, benyugtatózva, majdnem vidáman munkához lát. Vannak súlyos szavak, amelyeket, ha valami nagyon összetett jelenséghez próbálunk közelíteni, úgy használunk, hogy nem gondolunk bele a jelentésükbe. Erre a szóra rárakódott, ráragadt a szenny, a határátlépés ragacsos piszka, s ez az elkövetőt és az áldozatot egyaránt bemocskolja, úgyhogy az áldozatnak még a szégyenérzettel is boldogulnia kell.  Ez nem igazságos. Tiltakozom ellene. Sok időt fordítottam ezeknek a dolgoknak a szétszálazására. Megpróbáltam újraosztani a szerepeket, körbejárni az indulatokat: a szégyent, fájdalmat, dühöt, megbánást. Ki mit mond és kinek? Kinek kell hallgatnia, kinek kell vagy kellene beszélnie, ki tartozik felelősséggel kinek. Egy igazságos társadalomban az „incesztus” szó az elkövetőhöz tettét kéne, hogy kapcsolódjon, és volna egy másik szó az áldozat szerepének meghatározására. És szégyenkezni kizárólag az elkövetőnek kellene. Ez nagyon foglalkoztatott. Hogyan mérlegeljem a szavakat, a fogalmakat? Nem áltatom magam azzal, hogy egyetlen könyvnek sikerül rendet teremtenie, de azért kicsit büszke vagyok arra, hogy néhány ember talán elgondolkozott rajta.

1749: Nagyon tudatosan készíted fel az olvasót arra, amit kézbe vesz és látni fog. A belépésnek, közelítésnek több fázisa van a könyvedben, megvan a maga szertartása. Megadod az esélyt az olvasónak – a fordítónak nem! -, hogy hátat fordítson, félrenézzen, elmeneküljön, többször is figyelmezteted.

MU: Fokozatosan és óvatosan ereszkedem, közelítek, igen – de önmagamat is védtem ezzel, ráadásul íróként egyben saját első olvasód is vagy. Nem akartam elpusztítani önmagamat sem azzal, hogy odavágom: íme, ez történt, így volt…

1749: Úgy érzem, hogy az író, a megírt történet és az olvasó „szentháromságának” dinamikája segíthetett írni, annak a tudata, hogy nem vagy egyedül.

MU: Ebben a könyvben különösen nagy szerepe volt a kapcsolatteremtés rituáléjának. A megteremtett tekintet tudata felszabadító volt. Általában is hatalmas csodaként élem meg azt, hogy a képzőművészet, az írás révén lehetséges a kapcsolódás. Azt, hogy 

ha elmondom az „én” történetemet, valaki meghallhatja. Hogy valaki esetleg megértheti, s akkor már nem vagyok egyedül.

Tulajdonképpen rém egyszerű az egész, és azt hiszem, ez a legtöbb vagy legjobb, amit egymásért tehetünk. Mert van az emberi kapcsolatokban élő szeretet, a társ, szülők, barátok, gyermekek iránti – de van egy másik, egy általánosabb is: az arra való képességünk és készségünk, hogy hajlandóak vagyunk más emberi lényekhez viszonyulni. Számomra ez már szeretet. Az, hogy nem feltétlenül akarod elpusztítani a másikat vagy a másik történetét, hanem azt mondod: nem vagy annyira kirívó, annyira egyedi, hogy ne érthetnélek meg. Nem titkos nyelvet beszélsz, eszköztárad nem különbözik annyira az enyémtől, hogy ne tudnálak meghallgatni.

1749: A Zuhan, mintha szállna utolsó fejezetét, a Boszorkányszombatot olvasva az az érzésünk, hogy miután kimondódott, aminek ki kellett mondódnia, a narrátor eltávolodik a történtektől, hogy most már, harmadmagával – két életben maradt nővérével – valamiféle távolságból szemléli. A kimondhatatlan kimondásának meglepő formában megült ünnepe ez. De most, néhány évvel később, „alulírott” mintha kilépne ebből az utolsó fejezetből. Nemsokára megnyílik az utrechti kiállítás. A szó szoros értelmében kitágul a tér. A könyv maga pedig mintha boszorkányüstté változna.

MU: Igen, pontosan így éreztem!

1749: Még ég a tűz, fortyog az üstben a történet anyaga, s most kicsapódik belőle még valami.

MU: Úgy látszik, valahogy szükségem volt arra, hogy a keletkezett képek még egy kört fussanak. Talán kényszer ez, de a sürgetés inkább kreatív vágy, valami túlcsordul, és a szó szoros értelmében alakot akar ölteni. Meg akarja találni a valódi formáját. A könyv utolsó fejezete is efféléről szól: hogy az ember ismét közel férkőzik az élő, életet tápláló, formateremtő erőhöz. És ez a robbanás, a kitörés: a vágy, hogy formákat teremtsünk, formákat hozzunk létre. Mert ez az élet.

1749: Feltűnően fontos a terek szerepe a könyvben: szobák, házak, erdők, előszobák, folyosók, járatok. Megnyíló ajtók. A kint és a bent. Az, ahogy egyre közeledsz-ereszkedsz „a” szobához. És a belső terek, a testéi. A most nyíló kiállításodban is lényeges szerepük van. Ez alkalommal három szobában bontakozhat ki a kiállítás. Hogy néznek ki?

MU: Igen, van három tér, tulajdonképpen nem szobák. Az elsőnek a falait általam tervezett tapéta borítja, kicsit kaleidoszkópikus, a motívumok ritmikusan ismétlődnek benne, nagyon kis formákat tükröztettem és sokszorosítottam, aztán felnagyítottam. A kék fal, a tapéta előtt három-négy fából készült rovar. És tükröztetések. Ez az első terem.

Forrás: Iris Maya van Vliet

1749: Valamiféle erdőnek tűnik.

MU: Igen, ez erdő. A következő szobában, a középsőben, apám négy festményének, vásznának megsemmisítéséről készült rövidfilmeket vetítünk... A festményeket Horvátországban adtuk át az elemeknek idén májusban, lányommal és férjemmel közösen. Az egyiket eltemettük a Hold-fennsíkon vagy Holdhegyen, a másikat, egy rólam készült portrét, amelyen tizenöt éves vagyok és súlyosan anorexiás, felakasztottuk Goli Otokban a régi fogolytábor egyik őrtornyának omladozó belső falára és ott hagytuk. A harmadikat, egy anyámról készült portrét, elégettük a tengerparton. A negyedik a tengerbe került, vitte a víz... Ez tehát a középső terem. A harmadik nagyon egyszerű. Törékeny, finom, kék rajzok, fehér háttér előtt. Bicpen-rajzok: pillangók, molylepkék...

Forrás: Iris Maya van Vliet

1749: Tehát a rémlényekkel tele erdő, aztán a szabadulás, végül a letisztult, világos tér?

MU: Igen, ez volt az elképzelés. És mivel három szoba állt rendelkezésemre, kézenfekvő volt, hogy ebben a hármasságban gondolkozzam, és így dolgozzam.

1749: És hogy a középsőben elpusztuljon az, ami a Minótauroszból megmaradt. A könyvben azonban többször és többféleképpen is megfogalmazod, hogy érzed a Minótaurosz magányát. Ez az együttérzés, az ellágyulás épp olyan kínzó a könyvben, mint a borzalmak felett érzett rémület.

MU: Nehéz erről úgy beszélni, hogy ne használjak túl nagy szavakat, vagy ne legyen hétköznapi és banális, amit mondok. A Minótaurosz sokkal nagyobb, mint az ember. Isten-szörnyeteg. És ez egyrészt felfoghatatlan és letaglózó, de az az ember, akiről írok, csak egy aprócska ember. És ez a kis ember beleveszett az isten-szörnyetegbe. Azok, akik szétvernek maguk körül mindent, akik pusztítanak, önmagukat is elpusztítják. Persze teremtenek is valamit, de félresikerült teremtők. Borzasztó annak az embernek a magánya, aki nem merte megismerni önmagát. Az, aki nem mer kapcsolódni saját tetteihez, aki nem meri szemügyre venni azt, amit elpusztított, s nem látja, hogyan ismétlődik-tükröződik az, amit a körülötte élők életében teremtett, elpusztul.

*

Utóirat:

2016-2023: hét év.

A négy elem, a föld, a levegő, a tűz és a víz megsemmisítik a festményeket. Azt, amilyennek ez az ember látta a világot.

A még majdnem gyermek, tizenöt éves, anorexiás lányról készült festmény ott lóg Goli Otok őrtornyának egyik belső falán. Vajon még hányszor hét évig?