Manon Uphoff Zuhan, mintha szállna című regénye a családon belüli szexuális erőszakot tematizálja. A szerző lapunknak adott interjújában is hangsúlyozza, hogy a regény vállaltan a tabudöntést célozza, tétje pedig, hogy az ilyen jellegű szexuális visszaélések az irodalmi elbeszélésnek köszönhetően a kollektív emlékezet részévé váljanak. Uphoff regénye a mitologikus történetmesélés nyelvi kódjaira támaszkodva, de egyben ettől tudatosan el is távolodva követi végig a család történetét, amelyet alapjaiban határoz meg a bűnös apa minótauroszi alakja.

A regény szerkezete a Minótaurosz labirintusához hasonlóan szerveződik. A szöveg belépési pontja a narrátor nővérének, Tűz Hennének a 2015-ös halála, amely a narrátorra terheli a történetmesélés kényszerét. Az elbeszélő, aki „alulírott” néven lép az olvasó elé, a jelenből egyre mélyebbre merül a múltba, miközben óvatosan, apró célzásokkal utal az apa és lánygyermekei között történt események valódi természetére. A regény mértani közepén elhelyezkedő, A Minótaurosz című fejezetben kerül sor a sötét gyermekszobában megvalósuló erőszaktétel legplasztikusabb ábrázolására, majd erről a mélypontról vezet ki a szöveg a család későbbi életéről beszámoló fejezetekkel, egészen az apa halála felett boszorkányszombati ünnepséget ülő három Holbein-lány (ekkor már felnőtt nő) közös jelenetéig.

Az, hogy az elbeszélés az erőszak eseménye körül forog, ráirányítja a figyelmet elkövető és áldozat viszonyrendszerére. 

Az apa, akit a narrátor a regény legnagyobb részében csupán nevének kezdőbetűivel, HEHH néven nevez meg, folyamatos átalakulásban van. Nappal odaadó édesapa, tisztes, megbecsült polgár, aki képzőművészi álmokat dédelget és helyesírásra oktatja gyermekeit, éjszaka azonban a Minótaurosz alakjában surran be a kislányok hálószobájába.

Az apa alakjának változékonysága az elbeszélő hozzáfűződő érzéseinek folyamatos oszcillációjában is megmutatkozik. Abban, akit a lányok gyermekkorukban „isteni” jelzővel illettek, a hatalmas és mindenható Minótauroszban valójában egy önmagával szembenézni képtelen, jelentéktelen embert találnak az immár felnőtt nők. Az apa alakjához való értéktársítás ugyanakkor ekkor sem jut nyugvópontra, a szülő iránt érzett szeretet és az elkövetett abúzus felett érzett düh folyamatos ellentmondása nem talál feloldásra („HEHH épp olyan hasadt volt, mint én, és éppúgy vágyott arra, hogy egyszerre legyen apa és szörnyeteg [...] – és kétlem, hogy segítségemre volna az a tudat, hogy a kettő ugyanaz a lény volt. A bennem élő, mítoszokban és mágiában hívő gyerek valósággal sóvárog ez után a régi kettősség után. [...] szerettem Henri Elias Henrikus Holbeint, mindannyian szerettük a mi istenünket.” [114]). A bántalmazóhoz fűződő kapcsolat ambivalenciája pedig létrehozza azt a „tükörpalotát” (35), amelyben minden és semmi egyaránt lehetséges, és ahol az értékek relativizálódnak. A gyermekek elméjében ennek megfelelően lehetetlenné válik a szintézis megképződése, az énjük megszilárdulásáért folytatott küzdelem bizonytalanná és ellentmondásossá válik („Hogyan szálazza szét és fejtse fel az ember saját létének szövetét, saját agyának génszerkezetét?” [84]). A történetmesélés megvalósulása és az irodalmi szöveg létrejötte ugyanakkor az első lépés az értékrögzítés folyamatában, és a gyermekkor köré épülő mitikus beszédmód mélyén rejtőző valódi jelölt feltárásában.

Az elbeszélő nem kezeli egyéni történetként az általa leírtakat („Ne áltasd magad azzal a gondolattal, hogy ez a történet bármilyen tekintetben is különleges vagy egyedi volna. Akármilyen szokatlan, trágár vagy idioszinkratikus is néhány részletében... a ti történetetek egy konvenció részét képezi.” [196–197]). Ez egyfelől a regény azon vállalt missziójához tartozó gesztus, hogy az egyéni tapasztalat kollektívvé tágításával az erőszak köré felhúzott tabukorlátokat ledöntse, másrészről viszont az események kibontakozásának lehetőségfeltételeit társadalmi viszonyrendszerekben láttatja. Alaposan feltárja, hogyan hatott HEHH életére és világlátására a háború, amelyet gyermekként tapasztalt meg („tudatában vagyok annak, hogy a kor faragta felnőtté, s hogy az, amivé vált, a társadalom nyújtotta lehetőségek szüleménye volt.” [56]), és érzékeny az édesanyja és édesapja társadalmi osztálykülönbségeiből kibontakozó konfliktusokra („Így dühöngött házunkban az osztályharc” [50]). Azt a dühöt, amelyet a magasabb társadalmi osztályból tartozó férfiak nők fölött gyakorolt uralma felett érez, a narrátor kortárs társadalmi problémák értelmezéséhez is felhasználja, döntően a patriarchális értékek védelmezőjeként feltüntetett Donald Trump elutasításában. Ezzel a gesztussal az elbeszélő arra is rámutat, hogy a társadalmi és politikai körülmények a jelenben is lehetővé teszik hasonló események megvalósulását, így a történet elmesélése sem jár teljes feloldozással.

A tabudöntés igénye mellett a regény egy műfaji hagyományba illeszkedve jelöli ki helyét az irodalmi mezőben. „Alulírott” önmagát „a család önjelölt krónikásának” (33) nevezi, és ezzel felidézi a családregény hagyományát. Az elbeszélő feltárja apja és anyja életének szülővé válásuk előtti, korábbi szakaszait, beszámol az ő, illetve testvérei életéről, gyermekkorának éveiről, és a felnőttkorba is betekintést nyújt. Ebben a családban a narrátor gyakran kerül különböző csoportosulásokba – a „kisebbek”, a három legfiatalabb testvér csoportjába, vagy a leánygyermekek (Henne, Toddie, Libby és „Alulírott”) közösségébe. Tapasztalataikat a Minótaurosszal leginkább többes szám első személyben beszéli el, ugyanakkor gyakran reflektál személyes tapasztalataik különbözőségeire is. Ebben a szerepvállalási ambivalenciában az univerzalitás igénye mellett ismét az egyéniség instabilitása fedezhető fel. A „tükörpalotában” (35), „játéktérben” (57) élt családi élet a Száz év magány regényvilágával is hasonlóságot mutat, amely regényre Uphoff szövege direkt utalást is tesz.

Márquez szövegszervező megoldásaihoz hasonlóan a Zuhan, mintha szállnában is termékeny összhangban és ellentétben áll a mágia és a mítosz a realitás borzasztó jeleneteivel,

 ugyanakkor azzal, hogy a narrátor első szám első személyű énelbeszélésben írja meg a család krónikáját, és „alulírottként” nevezi meg magát, vallomásként és ítéletet váró beszámolóként olvastatja szövegét. Ha azonban a szöveg tétjei az igazságkeresés és a tanúságtétel, a valóságreferenciának és igazságértékének erősebbnek kell lennie, mint a mitikus mesevilágnak. Csakhogy az individuum önszerveződéséért és a hiteles tanúságtételért folytatott küzdelemben az az isteni Minótaurosz áll szemben a narrátorral, aki a mitologikus beszédmód a jelöltet elfedő jellegével összezavarja a főhős érzékelését, és megakadályozza a koherens történetmesélést.

A narrátor az erőszak elbeszélésének során színre vitt hasadt tudatot így a mitologikus beszédmód nyelvi megoldásaival ábrázolja. A narrátor mind a görög mitológia jól ismert Minótaurosz-alakját, mind az északi mitológiát felhasználja világának felépítéséhez („És ilyenkor tudom azt is, hogy az emlékezet [Mnémoszüné] kegyetlen, és hogy Hugin és Munin [az elme és az emlékezés] könyörtelenek.” [159]), így nem egy kizárólag belső, intim világ saját mitológiáját hozza létre, hanem ezt a jelölőrendszert azonosítja egy kulturális viszonyrendszer alakjaival is. Ez a gesztus a belső és a külső összekapcsolásával ugyancsak az univerzalizálás és a társadalmi meghatározottságok felmutatásának igényéhez köti a szöveg célkitűzését, de emellett a feltáró munkában is központi szerepet kap. A mitikus beszéd tárgyának feltárása válik a szöveg központi tétjévé, és így válik elmondhatóvá a kettősségek és ellentmondások mögött rejtőző valóság. 

Mítosz és realitás egymást kiegészítő ellentéte a boszorkányszombat ünnepében oldódik fel, ahol a nők az apa fizikai maradványainak elpusztításával kísérelnek meg minél közelebb férkőzni a mítosz realitásmagjához.

Ebben pedig kulcsfontosságú szerepe van annak, hogy a gyermekkor mitológiai emlékezetébe és homályába veszett, akkor értelmezhetetlen és feldolgozhatatlan eseménysorokat a felnőtt elme egy külső viszonyrendszer segítségével igyekezzen új összefüggésekbe helyezve megérteni és formát adni neki.

Manon Uphoff regénye, amely Daróczi Anikó kiváló fordításában magyar nyelven is egyszerre szól misztikusan és közérthetően, úgy képes egyensúlyozni intim és társadalmi, személyes és egyetemes között, hogy valóban képes a kollektív emlékezetben helyet találni narratívájának, és felmutatni a tapasztalat társadalmi súlyát. Az irodalmi szöveg így képessé válik arra, hogy a múlt traumáinak feldolgozása mellett a jelen és a jövő, a társadalmi színtéren is jelenlévő szörnyeivel való leszámolásra indítsa olvasóját.

Manon Uphoff: Zuhan, mintha szállna. Fordította Daróczi Anikó. Budapest, Vince, 2023. 208 oldal, 4495 forint